Delft, ahogy én szeretem

Óóóóó, ha rágondolok, még mindig visszavágyom. Nem csak kizárólag Delft-be, hanem az egész országba. Már az első nap, amikor megérkeztünk, és leszálltunk a vonatról, már akkor elvarázsolt, aztán napról-napra egyre jobban a rabja lettem.  Nehéz megmondanom, hogy miért is van ez így. Pláne, hogy azóta már sok más országban, városban voltunk, amik ugyancsak nagyon tetszettek, sokukért oda is vagyok, de Hollandia valahogy mindig kedves marad a szívemnek. Talán azért, mert ez volt az első igazi nagy utunk családilag, talán azért, mert annyira más, mint Magyarország. Talán azért, mert az egyforma stílusú házak, az utcák-csatornák váltakozása egy olyan rendezett összképet ad, ami nekem bejön. És minthogy tavasz volt, minden csupa virág volt, nem csak virágládákban, hanem a fák körül csak úgy elszórva is mindenhol nyílott néhány nárcisz, tulipán, jácint, vagy a házak előtti kiskertekben, de a házak falára is fel voltak lógatva kaspókban, és mindenhol-mindenhol az ablakokban ott pompázott egy csokornyi tulipán. Imádtam. 

Hát persze, hogy papucsos virágtartó van a falon, mi más is lehetne:)

A pályaudvar előtt egyébként ilyen kép fogad. 

Hogy hogyan tudják megkülönböztetni, és megtalálni este az emberek a saját bringájukat, az máig nem tudom. Lehet, hogy sehogy, mert volt néhány odarozsdásodott darab is, amiről nyilván elfelejtkezett a gazdája:) Van, ami ki van kötve, de leginkább az a jellemző, hogy csak úgy egymás mellé, majd később egymás hegyére-hátára vannak hányva a biciklik. Nem nagyon kímélik őket. De hát gondolom ez itt fogyóeszköz. Mindenki biciklivel jár, a kicsitől a nagyig, a fiataltól az öregig, gyerekkel vagy anélkül, mindegy. Ami érthető, hiszen az utakon szűkös a hely, parkolni sok helyen lehetetlen, és drága is.

Nem mondom... a biciklisekkel azért néha meggyűlt a bajom. Szemmel láthatóan, itt ők az urak. Nekik mindent lehet. Lehet az úttesten és a járdán is száguldozni, ezerrel úgy bevenni a kanyart, hogy azt sem látja, hogy jön-e ott gyalogos. Aztán gyakorlatilag ott rakják le a bringájukat, ahol érik. Tök mindegy, hogy az egy járda mellett lévő lámpaoszlop, és nem lehet mellette elférni (babakocsival legalábbis). De ez rajtam kívül szerintem senkit nem zavart, és pár nap alatt én is megszoktam. 

Nagyon szerettem, a házat is, ahol laktunk. Olyan igazán holland ház volt, keskeny, nagy ablakos, és meredek lépcsőn kellett felmenni az első emeletre, ami első ránézésre azért kicsit riasztó volt, lévén Máté akkor még csak a tizenhatodik hónapját taposta, de pillanatok alatt beleszoktunk ebbe is, és pikkpakk fenn, illetve lent teremtünk, amikor csak akartunk. 

A középső alacsonyabb házban laktunk, az első emeleti 3 nagy ablak volt a miénk:

Ottlétünk alatt, hétköznapokon Mátéval kettesben fedeztük fel a várost. Feri dolgozott. A reggelek lassan indultak, nem volt rohanás. Minden nap, délelőtt és délután is tettünk egy kört Mátéval. Eleinte csak kis távolságokra jutottunk, a boltig, a főtérig, biztos ami biztos alapon, hogy haza is tudjak találni. Aztán egyre bátrabban haladtunk egyre kijjebb a városban, a kíváncsiság hajtott, és végül már órákat is gyalogoltunk délutánonként. Könnyű volt Mátét lekötni, hiszen a csatornák mindig tartogattak valami érdekességet. Ott voltak a kacsák, a vizicsirkék, ráadásul éppen költési időszak volt, így sok kiskacsát is láttunk, mindenféle egyéb madarak, amiket akár órákig is el tudott volna nézni. Aztán jöttek-mentek a csónakok, hajók, kisebbek-nagyobbak, evezősök, ami  megint csak nagyon érdekes volt egy 16 hónaposnak. Meg nekem is :) És ha még egy felnyíló utat is sikerült elcsípnünk, hát az maga volt a csoda. 

Máté hol csak ücsörgött a babakocsiban, ha kedve volt, akkor sétálgatott kicsit, a parkokban kavicsokat gyűjtögetett, a vízparton pedig keresett egy üres padot, amire letelepedtünk, és élveztük a napsütést, néztük a vizet. Elmondhatatlanul jók voltak ezek a napok. Még akkor is, ha estére rongyosra jártam a lábamat:)

Ezen a csatornaparton szerettem a legjobban sétálni, miután rátaláltam minden nap eljöttünk erre. Kicsit kijjebb volt a belvárostól, és szépen sütött a sétányra a nap.

És akkor innen fogom folytatni :)

Úton Hollandia felé

2009. volt az az év, amikor utazás terén úgy igazán belecsaptunk a lecsóba. Feri akkor már nagyjából 1 éve járt Milánóba munka ügyben, eleinte nem túl sűrűn, majd gyakorlatilag felváltva volt itthon egy hetet, majd ott egyet. Aztán ettől az évtől, ha volt rá lehetőség, akkor úgy alakította a munkáját, hogy több hetet kint lehessen egyhuzamban, és akkor mi is vele tarthassunk. Az első ilyen nagy közös családi utunk Hollandiába vezetett, és 2009. áprilisában ott töltöttünk majd' 3 hetet. Ezalatt az idő alatt pedig rengeteg mindent láttunk, rengeteget kirándultunk, rengeteg élménnyel gazdagodtunk, és mivel véletlenül pont tulipánvirágzás idején jártunk ott, (jobban mondva még elcsíptük a szezon végét), ezért soha annyi tulipánt még nem láttunk egy helyen, mint akkor, ott.

Nem mintha egyébként nem lettem volna izgatott az utazás miatt, az voltam, hiszen sosem jártam még sem Hollandiában, sem arrafelé sehol egészen addig, másrészt repülővel mentünk, amit  annyira szeretek, de ott volt még Máté is, mint nehezítő tényező. Ekkorra mondjuk már sokat javult a világhoz való hozzáállása, de közel sem volt elég kiszámítható ahhoz, hogy tudjuk, hogyan fog az egész hercehurcára reagálni. Én viszont úgy voltam vele, hogy neki szerintem a maga 16  hónapjával édes mindegy, hogy hol hisztizik, sír, nemalszik, akármi, nekem viszont baromira nem mindegy, és ha már választani lehet, hát akkor inkább ott tegye mindezt. 

Húsvét vasárnap indultunk (április 12.), ami azért volt nagyon jó, mert a következő nap is szabadnap volt Ferinek. A repülőút persze szuper volt, Máté miatt kicsit másabb volt, mint korábban, amikor csak ketten mentünk, de szerencsére nem volt vele semmi olyan jellegű gond, ami nagyon zavart volna sem minket, sem másokat. Lenyűgözte őt az egész reptéri kavalkád, mindent megnézett, mindenre rácsodálkozott, várakozás közben néztünk repülőket, ilyesmi. 

Talán az volt egy kicsit zavaró, amikor elkezdte kirámolni a virágcserepekből a díszkavicsot:)

A repülőn pedig miután az izgalmas rész lezajlott, és megette a kapott mirelitszendvicset el is aludt. Én pedig nyugodtan bámulhattam ki az ablakon, bár sokszor a ködös, felhős időtől nem sok minden látszódott. 

 Ilyen volt a horizont:

 Itt már a felhők alatt, Hollandia fölött:

Az amszterdami repülőtéren aztán vonatra szálltunk, és nagyjából 1 órányit vonatoztunk a szépséges holland mezők között mire megérkeztünk Delft-be, ahol az elkövetkező 3 hét hétköznapjait töltöttük.

Debrecen

Nekem Debrecenről két dolog jut rögtön az eszembe. Az egyik, a Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni kezdetű dalocska, a másik pedig a Nagytemplom. Aztán persze még egy csomó minden más is, mint például az Egyetem, ahová akár járhattam is volna, mert felvettek, de aztán nem jártam, mert inkább Veszprémet választottam, és persze Szabó Magda és a Virágkarnevál, amit még nem láttam. 

Szóval voltam Debrecenben néhányszor, még osztálykirándulni is hetedikben. Aztán egyszer ide jöttünk egy hideg téli hétvégére kipihenni magunkat, ami bizonyára sikerült is, mert ehhez az úthoz kapcsolódik az utolsó olyan emlékem, hogy egy délutáni alvásból úgy ébredtem, hogy én már nem is tudnék tovább aludni :) Mondhatnám, hogy azóta ebből töltekezem, de túl régen volt ez már ahhoz. 

2009.januárjában történt mindez, és valóban brutál hideg volt, nem éppen nagy városi sétákhoz megfelelő, de azért kicsit ki mertük dugni az orrunkat, és megnéztünk ezt-azt.

A Református Nagytemplom egyértelműen nem maradhatott ki, mely az 1500 m2-es alapterületével az ország legnagyobb református temploma, miatta nevezik Debrecent sokan a "kálvinista Rómának." Az 1800-as évek elején épült klasszicista stílusban, és két tornyával büszkén uralja a debreceni belvárost. 

Szerintem kívül-belül csodaszép.

 

 A toronyból a kilátás.

A szomszéd torony:

 A Kollégium:

A város méltán híres másik büszkesége a Déry Múzeum. Az épület előtti allegorikus szobrok Medgyessy Ferenc alkotásai, a régészet, a tudomány, a a néprajz, és a művészet szimbólumai. 

A múzeum legnagyobb értéke és vonzereje a Munkácsy trilógia együttes kiállítása. A Krisztus Pilátus előtt, a Golgota, és az Ecce Homo. 

Én ezt még évekkel korábban láttam együtt, amikor olvastam a Munkácsy életéről szóló zseniális könyvet, és teljesen rabja lettem. a könyvnek is, és Munkácsynak is. 

Az Egyetem, ami szerintem tavasszal-ősszel sokkal szebb, amikor működnek a szökőkutak, amikor nem minden ilyen fagyos szürke.

Az egykor patinás Aranybika Szálloda, mely 1915-ben épült Hajós Alfréd tevei alapján. Itt szálltunk meg mi is, és bár az épület kívülről még mindig csodaszép, és az előcsarnok is nagyon vendégcsalogató, sajnos a szobák minősége és felszereltsége nem igazán az volt, mint amire mi számítottunk. Minden kicsit régi volt, minden kicsit kopott, sehol nem volt a ma már megszokott szállodai dizájn, a melegség, a kényelem. Sajnos ugyanez mondható el a szálloda wellness részlegéről is, amin látszik, hogy utólag lett csak kialakítva, úgy ahogy elfért, oda, ahol elfért, és nem dobott sokat rajta az sem, hogy a folyosón volt a kijelölt dohányzóhely, ahonnan a füst a medencetér felé távozott. 

Nem véletlenül áll vagy állt a csőd szélén. Pedig kár érte, szerintem igazán megérné ezt a szép épületet jól hasznosítani. De hát én nem értek hozzá. 

Még egy utolsó kép, a Szabó Magda kávézóról, ahová ugyancsak nem mentünk be, mert Máté akkoriban még az antiszociális énjét élte. De majd legközelebb. Hogy legyen miért visszajönni :)

Dobogókő mindenkor

A Visegrádi-hegység legmagasabb pontja, 700 méter, és a csúcson húzódik Komárom-Esztergom megye és Pest megye határa. Tetejéről pazar kilátás nyílik a Dunakanyarra, és tiszta időben akár a Magas-Tátráig is elláthatunk, állítólag. 

Igen kedvelt kirándulóhely, és síparadicsom. Itt épült az ország első hegyi menedékháza (Eötvös Lorándról elnevezve), ami ma turistamúzeum. Az ország első sípályáját 1923-ban jelölték itt ki. 

Az mondják Dobogókőn és környékén található a "Föld szívcsakrája" azaz „bolygónk dobogó szíve”, ami az ott tartózkodók szervezetét feltölti energiával, bár a forrást, amivel ezt igazolják, hibásan a Dalai Lámának tulajdonították, szóval ki tudja.  (wikipédia) Egy kirándulást mindenesetre megér a környék. 

Mi többször is jártunk már erre, szinte minden évszakban megcsodáltuk már a kilátást, és mindig betértünk a Zsindely Házba egy kicsit melegedni, megpihenni. A ház Makovecz Imre első nemzetközileg is sikeres épülete, 1980-ban épült.Van itt minden, ami egy kirándulónak kell, nyáron hűs italok, télen forralt bor, sülthúsok, vagy akár zsíros kenyér hagymával, és finom meleg ropogótüzes kandalló, ami mellé oda lehet vackolni. 

Nekem télen tetszik a legjobban:)

De  jártunk már úgy is, hogy a városban ragyogó szép ősz volt, fönn a hegyen pedig didergető hideg. Ekkor került Ferire egy kocsiban talált jó meleg, de rózsaszínű sapka :) Szóval nem árt, ha van nálunk egy váltás ruha, és egy napi élelem mielőtt idevetődünk.

A kép 2003-ban készült talán.

Délutáni séta Tőserdőn

Mikor Máté kicsi volt, akkor kezdett el Feri külföldre járni munkaügyben. Eleinte ritkábban, majd sűrűbben. És mivel Máté eléggé agyzsibbasztó tudott lenni, és mert bárhová mentünk mindig sírt, így leginkább nem mentünk sehová. Így ha úgy adódott, hogy Ferinek utaznia kellett, akkor ha csak tehettük mi a nagyszülőkhöz mentünk, hol ide, hol oda, és ott töltöttünk egy hetet. 

Egy ilyen nagyszülős héten kirándultunk el egy délután Tőserdőre is. Fantasztikusan szép ősz volt akkor, november eleje volt ugyan, de még mindig pulóverben, farmerkabátban voltunk, mert annyira szépen sütött a nap. 

Tőserdő kedvelt kirándulóhely az arra lakók körében, Kecskeméttől nem egészen 30 kilométerre fekszik. A Holt-Tisza a horgászok, a partja a kutyasétáltatók paradicsoma, de találunk itt csónakkölcsönzőt, büfét, éttermet, játszóteret, kalandparkot, (itt nem jártunk akkor), nyáron van itt szabadtéri színpad, és természetesen strand. 

Mi csak egy kellemeset sétáltunk, szívtuk magunkba az őszi nap utolsó sugarait, és gyönyörködtünk a tájban, ami hát persze, hogy csodaszép volt. Ősszel különösen.