Horvátország- Sipar romok

Umagtól néhány kilométerre északra, és a szállásunktól nem messze délre, egy római kori erődváros romjai meredeztek ki a tengerből egy félsziget csúcsán. Ezt először az egyik reggeli futásom közben fedeztem fel. Az ősi Sipar, mely várkastéllyal, és erődtornyokkal, kikötőkkel is rendelkezett a földmozgásoknak következtében elsüllyedt, ami pedig még maradt belőle, azt később a kalózok elfoglalták, és lerombolták. Mára már csak épphogy maradt belőle valami, de a félsziget környékén búvárkodva még ma is láthatóak bástyamaradványok, és még néhány kilométerrel arrébb is találtak használati tárgyakat, érméket abból a korból. 

A romok apálykor félszigetként csatlakoznak a parthoz, dagálykor viszont azt a keskeny földnyelvet, ami bevezet a félszigetcsúcsra ellepi a víz. És valóban, mert reggel még száraz lábbal szaladgáltak ki-be a gyerekek a földnyelv végébe és vissza, délután/estefelé viszont már nem tudtunk száraz lábbal kimenni a csúcsig. 

A gyerekeknek nagyon tetszett, hogy csak a vízben, a köveken egyensúlyozva értünk úgymond partot, és a földnyelvről remekül lehetett naplementét nézni, és köveket fotózni. 

Apálykor. 

Néhány falmaradvány, és a vörös vulkanikus föld. 

Horvátország- Motovun

Egy hűvösebb reggelen, amikor a hőmérő csupán 15-16 fokot mutatott, az interneten keresgélve akadtam rá egy nem olyan távoli kisvárosra a félsziget belseje felé, Motovunra, ami az oldal szerint kihagyhatatlan látnivaló  az Isztrián nyaralóknak.  Néhány kép volt csak ízelítőnek beillesztve, ami engem rögtön felcsigázott, mert pont olyan szűk sikátoros, termésköves házas, macskaköves utas kisváros, amikért én odavagyok. Úgyhogy ide indultunk el aznap délelőtt. 

Nagy élmény volt egyébként már az autóút is, hiszen egész más arcát mutatja a vidék, mint amilyet a nyüzsgő tengerpart. Szőlőültetvények és olajfaligetek között kanyargott az utunk, és amikor elkezdtek feltűnni a hegy tetejére épült városok, a jellegzetes tornyaikkal, akkor már egészen izgatott lettem. 

Ez már Motovun városa alulról.

A hegy lábánál lévő nagyparkolóban parkoltunk, és innen indultunk fölfelé. 

Hát ez a város valami elképesztően szép! 

A stratégiailag remek helyen lévő domb tetején már emberemlékezet óta van egy település. A neve is a római időkre vezethető vissza. A Mirna -folyó völgyében lévő kereskedelmi út ellenőrzésére nem is lehetett volna jobb helyet találni. Plusz még a  velencei időkben is egészen eddig fel lehetett hajózni az Adriáról. A ma is meglévő kettős  védfalat is a velenceiek építették, ennek köszönhetően még a török időkben sem sérült a város, ezért maradhatott meg máig a középkori pompájában. 

A környék Horvátország jelentős bortermelő vidéke, emellett olívaolajáról és szarvasgombájáról is híres. 

Kilátás a városfalról. 

Balra a régi városkapu

Az út, amelyiken jöttünk, felülről. 

A főtérre vezető átjáró

Szent István templom

A templom harangtornyába fel is mentünk. Állítólag 100 lépcsőfok vezet fölfelé, mi nem számoltuk meg. Viszont cselesen félmagasságban van egy jegyszedő, akinél jegyet kell váltani, különben fordulhatsz vissza. 

De megéri fölmenni, mert remek kilátás nyílik a tájra, a Mirna folyóra, a mellette futó útra, és a környező hegyekre. 

Az árkádos városfal is jól látható felülről.

És a  város városfalon kívüli újabb része is jól látható.

A városfal testközelből. 

a város másik végén lévő városkapu. Errefelé indultunk vissza a parkolóhoz, miközben vissza-visszanéztünk a városra. 

Mivel lefelé a másik irányból jöttünk, így a város másik oldalán fekvő hegyekre is ráláthattunk. Kis tanyák, aprófalvak szétszórva a hegyoldalon....

olajfaligetek....

Annyira hatása alá kerített a város, annyira tetszett, annyira imádtam! Még szerencse, hogy kicsit hűvösebb volt a reggel, mert így lehetőségünk volt megnézni. Egyébként nem valószínű, hogy erre kanyarodtunk volna. :-) De mindenképpen megérte, és különös szeretettel ajánlom.