Szent István Bazilika, kilátótorony

2018.augusztus

Ki ne ismerné a Szent István Bazilikát... hiszen a város fölé magasodó 96 méter magas kupolája szemetvonzóan hívogat, akár közelről, akár távolabbról nézzük a várost. A Bazilika nemcsak Budapest egyik fő nevezetessége, nemcsak egy kedvelt turistalátványosság, nem csak katolikus központ, hanem  a Szent István-"kultusz" fő helyszíne, hiszen itt őrzik államalapító Szent István királyunk épségben maradt  jobb kezét, a Szent Jobbot, ami a legfontosabb egyházi szent ereklyénk. A templom az ország harmadik legnagyobb temploma. 

A templomot 1851-ben, Hild József tervei alapján kezdték építeni, klasszicista stílusban, aki haláláig felügyelte a munkálatokat, majd halála után Ybl Miklóst bízták meg a további munkálatokkal. Ő vette észre, hogy a tervek hibásak, és ennek köszönhetően be is omlott a kupola. A munkálatokat szinte elölről kellett kezdenie. Ybl az építkezést neoreneszánsz stílusban folytatta tovább. 

A templomot végül 1905-ben szentelték fel, a zárókő elhelyezése utáni ünnepségen, 1906-ban, pedig I. Ferenc József császár mondott beszédet. 
Az évszázad során többször kellett javítani, a tetőszerkezet többször is leégett, a II. vh alatt a kupola is beomlott, 1982-ben viharkárokat szenvedett. Ez után kezdtek bele egy komplett felújításba, mely egészen 2003-ig eltartott, és nem csak magát az épületet, hanem a környezetét is megújították. 

A templom ingyenesen látogatható, de nem túl nagy összegért lehet tárlatvezetést is kérni. 

A kilátóba valami nagyon jelképes összeget fizettem, 2 diákjegyet, és egy felnőttet vettem, Marcinak még nem kellett jegy. A Kincstárért kell még külön fizetni. 

Voltam már a Bazilikában korábban, igaz, nem mostanában, szerintem még a gyerekek születése előtt. Akkortájt, amikor Pestre kerültem, szinte mániákusan kerestem fel a város nevezetességeit. Vidéken felnőve a nagyvárosi nyüzsgés, a sok ember, a turistahegyek, a hatalmas gyönyörűbbnél gyönyörűbb épületek templomok teljesen ámulatba ejtettek. És ez máig nem változott, csak ma már más oldalait is látom a városnak. 

Szóval a templom maga, számomra nem volt ismeretlen. A kilátóban viszont még sosem jártam korábban, valószínű nem is volt még megnyitva akkoriban. Így aztán terveztem már egy ideje, hogy majd egyszer felmegyünk. Hogy éppen akkor mentünk fel, amikor, az is csak merő véletlen volt, mert a Deák tér közelében volt dolgom, és a gyerekeknek muszáj volt valami kecsegtető programlehetőséggel előrukkolnom, hogy velem tartsanak. :-)

A kupolába egy oldalsó ajtón lehet felmenni. Lehet menni lifttel, és lépcsőn is. Én nem annyira szeretem a lifteket, a lépcsőt sokkal izgalmasabbnak és érdekesebbnek találom, így meggyőztem a fiúkat, ne várjuk már ki azt a liftre várakozó hosszú sort, menjünk fel gyalog. Háromszázvalahány lépcsőfokot kell menni fölfelé, de a háromnegyedénél van egy kiállítóterem, és ott át lehet szállni a liftre is. Persze a fiúk kinyávogták, hogy innen menjünk lifttel. Aztán mire felértünk, addigra meg is bánták, mert olyan büdösmeleg-izzadságszag-és mindenféle parfüm és dezodorszag volt benne, hogy huhhh.... leszakadt rólunk az összes víz, és öröm volt kilépni a liftből. 

A középső kiállítóterem.

A kupolatérben még volt egy kis lépcsősor, ahonnan a kupola belső szerkezetét is láthattuk. 

Kint a kilátóteraszon teljesen körbe lehet sétálni, így 360 fokos panorámában gyönyörködhetünk, és minden oldalról megnézhetjük jó alaposan a mi Budapestünket. Délutánra egy jó nagy esőt is jósoltak a meteorológusok, ami közeledni is látszott onnan fentről. 

A Deák tér felé, az Óriáskerékkel és a Gellért-heggyel. 

Pest felé

A Duna felé, a várral

Lefelé végig lépcsőn mentünk.

Én bármeddig képes lennék fentről a várost bogarászni, keresni az ismerős épületeket, de a gyerekek azért megunták egy idő után, meg Máté nem is az a nagy fentről körbenézős, ő inkább tériszonyos, de azért egy jó fél órát biztos elidőztünk odafent. 

És ha már itt voltunk, akkor nem mehettünk el anélkül, hogy legalább egy körsétát ne tegyünk a templomban.
A templombelső bővelkedik mind képzőművészeti, mind iparművészeti kincsekben, a festmények, mozaikok, domborművek között számos magyar híres festő- és szobrászművész alkotásait csodálhatjuk meg.

 A Szent Jobb ereklyetartó. Pénzbedobással lehet  fényt rákapcsolni.

A baldachinos főoltár.

Bujáki várrom

2018.július

Ha sok időnk lett volna, akkor akár gyalog is átkirándulhattunk volna a Bujáki várromhoz, biztos jó kis séta lett volna, egy tanösvény is van az út mentén,  de mivel se sok időnk nem volt, meg Marci sem igen bírta volna a hosszas gyalogtúrát a hőségben, így a kilátótól egy igen rossz minőségű úton átautóztunk a várhegy lábához.
A honvédségi üdülő melletti parkolóban parkoltunk, és innen sétáltunk vissza párszáz métert az elágazásig, ami a várromot jelölte.

Tudtuk, hogy egy régen gazdátlan, felújítatlan várromra kell számítunk, de ha már itt jártunk a közelben, nem akartuk kihagyni. Hogy a vár pontosan mikor épült, nem tudni, de valamikor a tatárjárás utánra teszik. Az 1300-as évek elején már oklevelekben említik. Az évszázadok során többször is tulajdonost cserélt, ide-oda adogatták a királyok hálájuk jeléül. A 16. században a növekvő török fenyegetettség hatására jelentős megerősítésen esett át a vár, és ekkor épült a külső falgyűrű és az északi nagy körbástya. 1552-ben mégis török kézre került. Majd megint ide-oda foglalták el, hol a magyarok vissza, hol a törökök el. Végül 1666-ban a törökök felrobbantották, és azóta nem történt rajta semmiféle rekonstrukció, sem állagmegóvás, ami szerintem elég szomorú.

Látszik is rajta sajnos... néhány kőkupac, néhány faldarab, amit ilyenkor nyáron a növényzet teljesen benő, és alig látszik belőle valamicske.  

Az 1950-es években vlt egy terv a felújításra, már-már bele is kezdtek, de aztán hirtelenjében katonai területté nyilvánították a várat és környékét, így a munkálatok, amit szinte még el sem kezdtek, már be is fejeződtek. Ekkor terelték el a Kéktúra útvonalát is Hollókő felé. 

Volt ugyan terv arra, hogy bekerül a várprogramba, de végül kikerült onnan, és a közeli Hollókő várát újították fel/építették újra, Bujáknak pedig nem maradt semmi. De hátha lesz még belőle valami. Feri azt mondja, hogy gyerekkorában a Szigligeti vár is hasonlóan lepusztult volt, aztán milyen klassz hely lett belőle az elmúlt pár évvel ezelőtt. Szóval én azért reménykedem, hogy egyszer majd Buják is megszépül. 

A kereszteződést nem lehet eltéveszteni, bár a jelölő táblának is hiányzik már a fele... 

Rövid, és nem túl megerőltető erdei út vezet föl a az egykori várhoz.

A vár alatt van egy kis pihenőhely, ahol kifüggesztett papírlapokon olvashattunk a vár múltjáról és jelenéről.

Innen már csak egy-két kis kanyar, és már látni is a vár köveit a bozótos között.

A buja növényzet nemcsak a várfalakat nőtte be, de már-már az ösvényt is.

Talán az egykori várkapu maradványai:

A várudvar felé tartva. Persze a maga módján még hangulatos is  a vadregényes növényzet, de mégiscsak kár ezért az egykor szép várért. A várudvart, és az a vár maradványait lelkes önkéntesek szokták megtisztítani a növényektől, hogy amennyi még áll belőle, az legalább látható legyen. Iagzi túrázók a vár felkeresésére a tavaszi vagy a késő őszi időszakot javasolják leginkább, amikor a növényzet még nem ennyire buja zöld, mint most, nyár közepén.

Ha másért nem, a kilátásért mindenképpen érdemes feljönni ide.

Gazzal benőtt kis lépcsős ösvényen lehet felmenni az egykori bástya maradványaihoz.

A Sasbéri-kilátó teteje is ide látszik.

Marci is majdnem eltűnik a gazosban...

A fák lombjai között is megbújnak még a falak.

Teljesen benőtt falmaradvány. Ilyen az, amikor a természet visszaveszi, ami az övé.

Honvédségi üdülő

Ennyi maradt, az egykori hatalmas várból. Azt olvastam, hogy körbe lehet sétálni kívülről a falakat, de akkora volt a susnyás, hogy igazából még ösvény sem látszott semerre.
Így visszamentünk az autóhoz, és Cservölgypusztára mentünk a fiúkért a táborba.