2018. augusztus 13.

Tihany, Aranyház, gejzírkúpok

Most már sok éve, minden nyáron eltöltünk hosszabb-rövidebb időszakokat a Balatonnál. Hogy épp mennyit, és mikor, az rendre változik, volt már, hogy egybefüggően voltunk ott több hetet, volt, hogy szétszedtük. De mindig akadnak olyan napok, amikor esik, vagy hideg van. Ez többnyire nem befolyásolja a jókedvünket, ha tudjuk, hogy pár nap csupán, és vagy előtte, vagy utána kapunk még egy kis strandidőt.
Idén júniusban viszont a hosszúranyúlt júniusi kánikula után pont a lehülős hetet fogtuk ki, és úgy voltunk ott egy hetet, hogy én konkrétan egyszer sem érintettem a Balatont, csak lábujjal, mert annyira hideg volt a víz, és hideg volt mellé a levegő is.
Máté azon a héten még pár napot pár utcányira táborozott, később csatlakozott csak hozzánk.
Igazából remek kirándulóidő volt viszont. Lett volna. Csak Máté nélkül nem volt kedvünk igazán nagy kirándulásokat tenni, mert mindig ott volt bennünk, hogy milyen szemétség lenne kihagyni belőle őt, mikor tudjuk, hogy neki is hogy tetszene.
Egy ilyen csonkacsaládos kirándulást azért csak tettünk Tihanyban, mert gondoltuk, hogy ott már úgyis sokszor voltunk együtt is, tavaly nagyokat kirándultunk is, nem lesz ebből sértődés.
Tavaly a félsziget északi oldalát jártuk be, megnéztük az új Őrtorony-kilátót, és megmásztuk a Csúcs-hegyet, idén pedig délre mentünk, és az Aranyház-gejzírkúpokat kerestük meg.
Mindig a Levendulaház melletti ingyenes parkolóban állunk meg újabban, amikor autóval jövünk.
Most is. Innen indulunk a sárga jelzésen.
A Belső-tónak tavaly lettem a szerelmese. Szerintem gyönyörű a tó, és falura való rálátás is.  Az ürgéket is tavaly fedeztük fel. Most sajnos nem bújnak elő olyan tömegesen, csak messziről látjuk a kibukkanó fejecskéket, de nem engednek közel magukhoz.
A tó mellett a sárga jelzésen indulunk el, egy darabon a főút mellett haladunk.








Az út mellől hamarosan bevetettük magunkat az erdőbe. Elég vadregényes volt, és ez a szakasz kevésbé is volt izgalmas. Csak mentünk, mentünk, és vártuk, hogy elérjük a célunkat.







 Aztán egyszer csak elkezdett sziklásodni a terep, és akkor már bizakodhattunk, hogy lassan célba érünk. Csakhamar el is értünk a Borsóköves-kúpig, amit a fiúk meg is másztak, természetesen. 










Ekkor már kezdték elhinni, hogy nem lesz ez a túra olyan rossz. 😃
Nemsokára bele is botlottunk egy újabb gejzírkúpba, a Kalapos-kúpba. 







Amikor a jelzőtáblákon megláttuk az Átjáró-barlang kiírást, gondolkodás nélkül arra kanyarodtunk. Út közben felelevenítettük a legutóbbi János-hegyi kirándulásunkkor látott átjáró-barlangos emlékeinket.







Bár szerintem alig mentünk valamicskét, a gyerekek ekkorra már eléggé elfáradtak. Legalábbis ők ezt mondták. Csak azért voltak hajlandók felkelni egy farönkről, mert azt mondtuk nekik, hogy innen már a kocsi felé megyünk. Ami tulajdonképpen igaz is volt...
Csak út közben még belebotlottunk az igazi célunkba, az Aranyházba, 
mely nevét a rátelepedett sárga színű zuzmóról kapta. Az Aranyház  a Tihanyi-félsziget legnagyobb, legismertebb forráskúpja A forráskúp legfelső része egy kb. 30 méter hosszú észak-déli irányú tarajt képez. Ennek a tarajnak a déli végében, 185 méter tengerszint feletti magasságban találjuk az előző  barlangot. 







Innen "csak" a Belső-tóra nyílt szép rálátás...



De kicsit arrébb, a Hármashegyi-kúpról már szép panorámát láttunk a Balaton felé is. 


Különös vonzódásom a lépcsők iránt. Imádom őket fényképezni. 





Innen már pikkpakk visszaértünk az autóhoz. 















2018. augusztus 2.

János-hegyi kirándulás

Normafa, János-hegy, Erzsébet-kilátó, Átjáró-barlang, Gyerekvasút

(2018.május)

Ha az ember Budapesten lakik, akkor megvannak azok a helyek, ahová évről-évre rendszeresen, legalább egyszer ellátogat, de akár többször is. A Normafa is pont egy ilyen hely. Voltunk már ott rengeteg sokszor, minden évszakban láttuk már, mégis sosem uncsi, mindig szép, és ahogy nőnek a gyerekek egyre bevállalósabban lehet velük akár hirtelenjött kirándulásokat is tenni.
Pont egy ilyen légbőlkapott kirándulást csináltunk a fiúkkal egy májusi hétvégén, amikor Feri nem volt itthon, volt viszont jó idő, és nem akartunk otthon ülni.
Tőlünk már az odajutás is maga a kaland, mert több járművel is kell jó hosszan utazni. Nem csoda, hogy ahogy kiértünk a Normafához máris a lángosozónál kötöttünk ki.
Igazából nem terveztem semmi extrát, csak gondoltam lődörgünk ott egy kicsit, megnézzük a játszóteret, amit felújítottak azóta mióta legutóbb próbáltuk, és tényleg nagyon szép és jó lett.

Hogy miért is Normafa a Normafa, azt egy táblán olvashatjuk :






De mivel a játékok fölött nemigen volt árnyék, hamar eluntuk. Marci kitalálta, hogy üljünk fel a kisvasútra, és a többiek is ráugrottak erre az ötletre. Én meg azt találtam ki, hogy jó, üljünk, de akkor csináljuk úgy, hogy átsétálunk a János-hegyre, ezt meg is mutattam nekik onnan a játszótérről, megnézzük a kilátót, és visszafelé jövünk vonattal. És így is lett.
Kényelmes, 2-3 kilométer hosszú sétaút vezet át a János-hegyig, tényleg nem volt megerőltető.

 Csak a hegy lábától, a libegőtől kell egy rövid kaptatón fölmenni. Mi a betonúton mentünk fel a kilátóig, de bizonyára vezet erdei út is fölfelé, de mi mindig a betonoson megyünk.



1882-ben Erzsébet királyné is járt a János-hegyen, és megcsodálta a panorámát. Ennek a látogatásnak az emlékére keresztelték el a kilátót róla.

A főváros legmagasabb pontján, az 527 méter magas János-hegy tetején áll  az impozáns Erzsébet-kilátó. A mai kilátó helyén egy fából készült építmény állt korábban, ezt 1908-ban bontották le. Ennek a helyére épült a Schulek Frigyes által tervezett pompás épület. 1910-ben adták át. Ekkor ez volt Európában a legmagasabb ilyen jellegű épület. kör alaprajzú építmény 23,5 m magas és 100 lépcső vezet fel a legfelső szintre. Az alapnál az épület kerülete 53 méter, majd a felére csökken. A negyedik teraszról tiszta időben 75–80 km-es körkilátás nyílik, ritka tiszta időben a Magas- Tátra csúcsai is kivehetőek. 














Lefelé a kilátó alatti turistajelző táblán láttunk egy kiírást, hogy arra lefelé van egy átjáró-barlang, nem is olyan nagy kitérővel. A piros barlang jelzést követtük. A gyerekek teljesen belelkesültek, így elindultunk befelé az erdőbe , hogy megkeressük a barlangot. A fenti linken egy csomó információ olvasható a barlangról, nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen kis barlangnak ilyen hosszas története van.

 Meredek ösvény vezetett lefelé, néhol nagy kanyarokkal, de a gyerekek nagyon élvezték. Ők egyáltalán nem féltek attól, hogy belecsúsznak a meredek hegyoldalba, én annál inkább. :-)

Országos Korányi Tbc és Phulmonológiai Intézet

A barlang bejáratánál kicsit elbizonytalanodtunk, hogy be merjünk-e menni. Nem volt túl bizalomgerjesztő a kinézete, sötét is volt odabent. Aztán csak erőt vettem magamon, és eszembe jutott az is, hogy a telefonon van elemlámpa, így azzal világítottunk, és úgy sétáltunk keresztül a barlangon, ami nem is volt olyan vészes, kár volt a para.


Kijárat.


Visszafelé megint meg kellett másznunk a hegyet. Meredek volt, de szerettük. Leszámítva, hogy a hegyikerékpárosok, akikkel szembetalálkoztunk életveszélyesen közlekedtek. Mondhatni, nem rajtuk múlt, hogy az egyik gyereket nem sodorták magukkal.


Fönt frissítésként elnyaltunk egy fagyit, mert volt még annyi idő a vonatig. Aztán lefelé indultunk.
Menet közben belebotlottunk a Béka-tóba, mely a Budai-hegység legnagyobb felületű természetes eredetű tava.  A tó létezése különlegesnek mondható, mivel a Budai-hegység javarészt meszes kőzetekből áll, amikben ritkák az állóvizek. Megmaradását annak köszönheti, hogy a medrében sok az agyag, ami nem engedi elszivárogni a vizet.
Nem nézett ki túl jól, de nem is volt sok időnk alaposabban megszemlélni, mert nem akartuk a vonatot lekésni. 







A végállomásig mentünk a gyerekvasúttal, és ott fogaskerekűre szálltunk.



Szuper nap volt! Fárasztó, de izgalmas.