2017. november 7.

Recski Emlékpark

Galyatetőről Ózd felé haladva, hogyy összeszedjük a gyerekeket, áthaladtunk Recsken. Recsk már réges-régen rajta van a várólistámon, de mivel kisgyerekeknek nem igazán való ez a hely, így csak tolódott, tolódott, arra várva, hogy egyszer majdcsak sorra kerül. Időközben felkerült ugyan a recski struccfarm is a listára, de csak e miatt sosem kanyarodtunk erre. Most viszont, gyerekek nélkül voltunk, ott voltunk Recsken, és bár nemvolt betervezve a kitérő, de amikor megláttuk az útbaigazító táblát, akkor egy összenézés után már arra is kanyarodtunk.

Messze a falu fölött, illetve földrajzilag a falutól délre, de fönn a hegyek között áll az egykori kényszermunkatábor emlékére létesített emlékpark. 
A tábort 1950-ben hozta létre az Államvédelmi Hatóság ( ÁVH) szovjet mintára, és 3 éven át működött teljes titokban. A tábort teljesen elzárták a külvilágtól, a közeli andezit bányában a fogvatartottaknak  naponta 12-14 órát kellett dolgozni, embertelen körülmények között, és embertelen bánásmód mellett.  Minimális fejadagot kaptak, épp csak annyit, hogy ne haljanak éhen, orvosi ellátás  nem volt. A foglyok teljesen vegyes társadalmi rétegből kerültek ki, de mindannyian politikai okok miatt, bírósági végzés és ítélet nélkül voltak itt fogva tartva. A kényszermunkások maguk építették fel a kényszermunkatábort, kerítették be magukat többszörös szögesdrót kerítéssel. A kerítésén belüli erdő fáiból maguk építették meg primitív barakkjaikat és a tábort körülvevő őrtornyokat. 
A túlélők 1953-ban, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése után szabadultak a táborból, de arra kényszerítették őket, hogy a táborról, és az ottani megpróbáltatásaikról soha nem beszélhetnek. Hogy a halottakat hová temették, az máig nem ismert. Az egykori munkatábort feloszlása után néhány esztendővel lebontották, a barakkok helyét befásították, hogy nyoma se maradjon. A kommunista rezsim alatt a magyar hatóságok mindvégig állították, hogy a recski kényszermunkatábor sosem létezett.


Ahogy haladtunk az emlékpark felé, a táj hihetetlen szépsége tárult a szemünk elé. A Mátra kisebb-nagyobb csúcsai magasodtak körülöttünk, tényleg gyönyörű volt, de valahogy mégsem jött ki belőlünk az a nagy ujjongás, ami ilyenkor szokott, mert valahogy nem volt oda illő. Majdhogynem csöndben autóztunk végig, és már-már azt gondoltuk, hogy elvétettünk egy elégazást, mert olyan sokat kellett menni még a falutól. De nem, egyszer csak a betonút egy kis földúttá szűkült befelé az erdőbe, és a végén ott állt a tábor. A kerítés egyes részein még az eredeti szögesdrótkerítés van. 


Nem volt nagy tolongás, egy másik pár volt csupán rajtunk kívül, nem is igen tudtuk, hogy most van-e belépő vagy nincs, és ha igen, hol kell fizetni. Végül elindultunk befelé, gondolván, hogy majdcsak találkozunk valakivel. Jött is a kisbódéból egy férfi, aki mesélt pár szót a táborról, leginkább a létrehozásáról, és a fenntartásáról. Elvileg nincs belépő, de gyakorlatilag mégis van, a tábort fenntartó alapítványt támogatjuk, ha egy-egy képeslapot megveszünk, mint belépő. ( Hogy hová és kinek tudnék elküldeni egy ilyen képeslapot, azon még gondolkodnom kell. ) 


Az emlékparkot 1996-ban hozták létre az egykori táborlakók visszaemlékezései alapján. Kiépítették a sétautakat, felépítettek egy élethű  barakkot. A barakkban egy kiállítást hoztak létre a megmaradt emlékekből. 

Az emlékművet 1991-ben Antall József avatta fel. Hátoldalán olvashatóak a fogvatartottak nevei.




Talán a leghíresebb "lakója" a tábornak, Faludi György, aki regényben is megörökítette a rabéveit. Bevallom, amikor jó pár évvel ezelőtt belekezdtem a Pokolbéli víg napjaimba, nem tudtam végigolvasni. Elsősorban nem a történet miatt, hanem 15 évvel ezelőtt zsenge huszonévesként nagyon nehezen volt érhető nekem Faludy nyelvezete. De most, hogy itt jártunk újra érlelődik bennem, hogy talán újra kézbe kellene vennem.

A könyv fülszövege:
Faludy György a magyar történelem egyik legsötétebb korszakának megdöbbentő történetét írta meg Szolzsenyicin Gulágjához is hasonlított életrajzi regényében. A Pokolbeli víg napjaimban az Andrássy út 60. és Recsk poklát megjárt költő sorsát 1953-ig, a táborból való szabadulásáig kísérhetjük figyelemmel. Mindaz, ami kapaszkodót nyújtott számára a hányattatás éveiben - ösztönös életigenlése, a testi szépség és a szellemi nagyság iránti feltétlen tisztelete - mélyen áthatja anekdotáit. Kortörténeti jelentősége mellett a Faludyra oly jellemző irónia és elemi őszinteség teszi a könyvet lebilincselő olvasmánnyá. Az odüsszeuszi életutat elbeszélő regény időközben trilógiává bővült: Pokolbeli napjaim után címmel 2000-ben, A Pokol tornácán címmel 2006-ban látott napvilágot a folytatás. A harmadik kötet megjelenését a legendás költő már nem érhette meg




A parkban körbe vezet a sétaút. Sok látnivaló nincsen ugyan, a lakóbarakkban lévő kiállítással órákat el lehetne tölteni mire minden visszaemlékezést elolvasunk, minden fotót, minden relikviát megnézünk. Nekünk nem volt ennyi időnk, így csak szemezgetve olvastunk el egy-egy memoárt, egy- egy plakátot, de így is sok időnk elment rá, és így is ránk telepedett az a nyomasztó hangulat, ami körbeleng egy ilyen emlék tábort. A park fölött súlya van a csöndnek, kicsit olyan mint a temető, hogy az ember nem szívesen cseveg, amikor ott van. De  nem is volt bennünk késztetés a beszédre. Nem tudtunk mit mondani. Bármit is mondtunk volna, az mind olyan banálisan egyszerű lett volna ebben a környezetben. Így inkább hallgattunk, és próbáltuk magunkban feldolgozni, hogy igen, ez megtörtént. Ez megtörténhetett. És magunkban kerestük a válaszokat arra, hogy mit tehetnénk mi, egyszerű emberek, hogy ne történhessenek meg még egyszer ilyen dolgok. 

A területen áll egy jólkinéző ház is, ez volt régen az őrök hadiszállása.  A jegyszedő bácsi azt mondta, hogy pár éve még voltak itt időszaki kiállítások, rendhagyó történelemórák, de aztán magánkézbe került, és azóta nincs itt semmi. 

A rabok által kiásott tetemgödrök helyén ma tavak vannak.

Lakóbarakk. 200 fogvatartott aludt egy alvófülkében, fából tákolt priccseken, amit ugyancsak maguk készítettek.




Barakk alaprajzok.


Büntetőbarakk


Az egykori őrtorony másolata, és a szögesdrót kokárdákkal. 

Nem egy vidám kirándulás, de egyszer látni kellene mindenkinek. 

2017. október 27.

Magyarország tetején- Kékestető

Fönt rögtön értelmet nyert az a szinte folyamatos motorzúgás, amit egész úton hallottunk. Egy idő után zavaró is volt, mert bent az erdőben a fák között is  folyamatosan csak azt hallottuk, hogy az alattunk menő főúton repesztenek a motorok,és ez persze a hegyek között remekül visszhangzott.  Ahogy fölérünk a tetőre szinte belebotlunk az Elhunyt Motorosok emlékhelyébe, mely előtt most is állt 1-1 motoros tiszteletét leróva, majd visszapattant a járgányára, és tépett ezerrel lefelé, végigbőgetve a motorját a hegyen, fekete féknyomot hagyva a kanyarokban. Nem értem én ezt... most jön el egy emlékhelytől, hát ennyi sem megy át, hogy talán nem kéne bolond módjára hajtani, mert legközelebb már lehet, hogy az ő bukósisakja is ott lesz a többi között, és őrá fognak itt a kopjafánál emlékezni???? Tényleg nem értem. De lehet, hogy csak nagyon távol áll tőlem ez a fajta világlátás. Vagy túl sok gyerekem van, akiknek szeretném még látni a jövőjüket, és ez minden pillanatnyi élvezetnél fontosabb attól a perctől kezdve, hogy megszülettek. 



Rögtön a motoros emlékmű mellett ott van a híres háromszög, mely Magyarország tetejét jelöli. Sorbanállás van egy-egy fotóért, de többnyire türelemmel vár mindenki a sorára, ( kivéve egy csiniruhás család, akik épp csak kilibbentek a parkolóban a kocsijukból) és körbe adódnak a telefonok/fényképezőgépek egy-egy közös képért. 





A Tv-torony kilátó-kávézó, és mellette az egykori Hegycsúcs hotel-kilátó mely az ország legmagasabban fekvő szállodája volt, de már  nem működik, pedig biztos sajátos hangulatú lehet egy ilyen toronyszobában tölteni pár napot, alattunk a világgal. A 80-as évekre a kilátóhotel elavulttá vált, ezért mellette felépítették az új Tv-torony kilátót. A kilátó 180 méter magas, de 45 méternél  van a kilátórész. Csak eddig lehet felmenni. A panorámakilátó alatt egy ugyancsak körpanorámás kávézó szint van kialakítva. Hidegebb, szelesebb időben mindenképpen kellemesebb innen kinézni, mint egy szinttel feljebbről. 
A kilátóba belépődíjat kell fizetni. 


Egy önkiszolgáló étteremben ettünk egy ebédet. ( talán Tető étterem a neve, annyira sajnálatos volt, hogy még csak egy fotó sem készült róla)  Gondolom a helyszín különlegessége miatt, hogy a Kékesen van,  egy szimpla menzás ebédet pofátlanul drágán adnak. Az én paradicsomos húsgombócom mondjuk jó volt, meg a Feri bablevese is, de a gőzgombóc az felejthető volt, szerinte. 

Teli hassal felmentünk a kilátóba. Föl lehet menni gyalog is, és lifttel is. Én jobban szeretem a hagyományos lépcsős megoldást, de most mégis lifttel mentünk, mert volt már a lábunkban kb. 10 km, és még ugyanennyit visszafelé is gyalogolnunk kellett. 
Fönt körpanorámás kilátást kapunk, ami természetesen csodaszép! Különösen tetszik, hogy itt minden irányba ki van táblázva, hogy mit látunk, amit ugyebár hiányoltam Galyatetőn. Tiszta, ideális időben a Tátra csúcsai is láthatóak. Elvileg. Én ezzel mindig bajban vagyok, mert próbálom látni, de igazából csak sejteni tudom, hogy "valahol arra van, biztos az a halvány vonulat az ott!" aztán vagy az, vagy nem, de a kilátás attól még gyönyörű. 






Ott a szomszéd hegy, Galyatető!!!  Ott a hotel, a kilátó...Oda kéne még visszajutnunk!





Jól kibámészkodtuk magunkat, aztán összeszedtük az erőnket, és indultunk vissza. Nem értünk rá, mert vacsi előtt még jól esne egy kis fürdés, meg egy kis szauna, ennek ellenére a nehezebb úton indultunk el lefelé, ami az önkiszolgáló étterem mögül indult, és sárga vonal jelzésű, vagy a kék M betűt, mint Mátrabérc, kell követni.  Eleinte nem is értettük, hogy miért mondta a hoteles fickó, hogy ez kemény terep, mert sima út vezetett lefelé, semmi kihívás. Majd egyszer csak elkezdett kövesedni az út, és a végül egy igazi kőtenger közepén találtuk magunkat, az út pedig meredeken ment lefelé. Valóban nem volt könnyű menet.









A kőomlásos rész is eleinte lankásan indult, majd a vége felé nagyon meredek lett. Tényleg kihívás volt .






A meredekebb részeken szinte guggolva próbáltunk valahol fogást keresni, egy kiálló kőben, vagy faágban.









Sikerült egyben és épségben leérnünk. De tény, hogy elég sokat kivett belőlünk a hegyoldal. Kicsit elcsigázva haladtunk tovább a sima úton a Vörösmarty-ház felé.

 
Innen már arra mentünk, amerről jöttünk, annyi különbséggel, hogy a Csór-hegy, ami Galyatető felől csak egy kis pukli volt, most kemény hegymenet fölfelé. Említettem is, hogy lefelé is elég húzós volt, felfelé még inkább.  Nem is esett jól, folyt rólunk a víz, és nagyon elfáradtunk mire fölértünk. Viszont spórolni kellett a vízzel is, mert így, hogy a meredekebb úton jöttünk le elkerültük a falusi vízcsapot. Ez a legrosszabb, mert a világ össze vizét meg tudtam volna  ott helyben inni, de hol volt még az út vége... 
A Csór-hegy után jött megint egy könnyebb lankás szakasz, végig a nyergen. Innen még egyszer megcsodálhatjuk a parádi kastélyt, és visszatekinthetünk a Kékesre, onnan jövünk, nincs már sok hátra!






Majd az út utolsó szakasza megint emelkedő, hiszen vissza kell mennünk Galyatetőre, 965 méter magasra. Nem esik jól. Szomjas vagyok, és már a combomat is kezdem érezni. Ha tehetném akkor már ott megállnék, ahol vagyok, de nem állok meg, mert akkor nem tudok továbbindulni. 

Végül 18.25-kor futunk be a hotel elé. 10 perccel a kiírás szerinti idő előtt, és 5-tel az általam tervezett előtt, éppen jókor, mert amikor a szobába lépve bekapcsoljuk a tévét, épp Katinka ússza a második aranyát, és látjuk még az utolsó 200 métert, és a célbaérkezést. Micsoda időzítés! 
Miután kiörömködtük magunkat, nyomás a medencébe, ahonnan integethetünk a Kékesnek, és a kilátónak! Ott voltunk! Szervusz Kékestető!


Jövünk máskor is. 😀💪 Már azt tervezzük, hogy legközelebb hol kéne aludni, és hogy onnan merre induljunk, pedig még ezt sem hevertük ki.