Leányfalu- Vörös-kő

( 2021. április)

Van nekem egy hosszú-hosszú bakancslistám, hogy melyek azok a helyek az országban, ahová el szeretnék jutni, lehet ez egy város, egy hegy, nevezetesség, amit meg szertnék nézni, egy múzeum, ahová be szeretnék menni, szóval elég változatos. 

És van nekem egy olyan listám is, amin környékbeli kirándulásokat gyűjtök, egyrészt úgy, ha szembejön velem valami új dolog az interneten, vagy ha járunk valamerre, és út közben megtetszik valami, de arra már nincs idő és/vagy energia, akkor ezek felkerülnek a listámra, hogy ide el- ill. vissza kell jönnünk. 

Erről a listáról szoktam szemezgetni akkor is, amikor mondjuk szűkös az idő, amit kirándulásra tudunk fordítani, vagy ha az időjárás nem annyira kedvező egy egész napos hegymenethez. 

Egy ilyen alkalommal választottam a Leányfaluból induló kisebb körtúrát a Vörös-kőhöz. 

Leányfalun számtalanszor átautóztunk már, de magát a falut nem ismerjük, sosem mentünk még le a főútról, pedig maga a község is megérne egy önálló sétát, hiszen az első  betelepülők között volt pl. szendrey Júlia édesapja, majd később, amikor a filoxéra- járvány miatt kipusztultak a hegyoldalban a szőlőültetvények, és a gazdák eladták a földjeiket, pincéiket, akkor a budapesti kultúra - és színészvilág színe-java költözött ki a faluba hosszabb-rövidebb időre. Itt épített házat Móricz Zsigmond is, aki haláláig itt is élt. De volt itt nyaralója Karinthy Ferencnek, Márai sándornak, Szepes Máriának, és Gyarmati Fanninak is, többek között. 

A villasoron végigsétálva, bár a villákból a magas falakon kívül nem sokat látunk, mégis érezhető a régi idők milliője. 

Az utca végén csapódtunk bele piros sáv jelzésbe, ami végül bevitt minket az erdőbe. 

Fantasztikus lehet ennyire az erdő szélén lakni, és szinte tapintani a természetet, a csendet, hallgatni reggel kávézás közben a madárcsicsergést, magunkba szívni a friss esőáztatta erdőszagot. Mondjuk lefelé jövet végig az ösvényen vaddisznónyomok kísértek minket... az már nem volt annyira szivetdobogtató... vagyis igen, csak mésképp. :-) 

Mentünk  kifelé a faluból, és befelé az erdőbe. Az előző héti kirándulásunkhoz képest nagy változás volt, hogy már igencsak zöldültek a fák. Biztos jót tett nekik az egész hetes esőzés. És olyan hangos és változatos madárcsicsergés volt egész végig, amit eddig még nem tapasztaltunk. Tényleg feléledt az erdő minden szinten.  

Pihenő a Vörös Meteor-forrásnál.

Tettünk egy kis kitérőt a Rekettyés-forrás felé is, de abból jelenleg nem lehetett inni, mert fertőtlenítés alatt állt. 

Innen kezdődött csak a túra igazi túra része, mert elég meredek kaptatón kellett felkapaszkodnia  csúcsra. 

A hegy tetején áll az egykori Felszabadulási- emlékmű, aminek a tövében remekül meg lehet pihenni. Kiváló hely egy kakaóscsiga elmajszolására. Közben látjuk alattunk a Szentendrei-szigetet, távolabb Vácot, a Naszályt, és a Cserhátot. Lógott az eső lába, úgyhogy nagy panoráma nem volt, inkább felhős-párás, de most ez jutott. 

Cserébe viszont egy lélekkel sem találkoztunk egész úton. 

Itt egy kicsit levágtuk az utat, mert nem mentünk már fel a Kis-Bükk-tetőre, eléggé lógott az eső lába, hanem rögtön rátértünk a sárga sávra, és visszafelé kanyarodtunk a falu felé. Voltak sárosabb, nehezebben járható részek, de alapvetően innen már sima liba volt minden. 

Én még szívesen lementem volna a Duna-partra, de a gyerekeket már nemigen mozgatta meg ez az ötletem :-) Inkább a mekibe akartak már menni. Na meg haza akartak érni a forma 1-re. 

Végül remekül időzítettünk, mert amíg a hegyen voltunk, csak egyszer-egyszer kezdett el csöpörészni az eső, de nem volt vészes egyáltalán, de mire visszaértünk a kocsihoz, és amikor már benne ültünk, akkor már egész rendesen esett. Szóval jól kicentiztük, és remek délelőtti kirándulást tudhattunk a hátunk mögött. 

Hideglelős-kereszt- Sas-hegy- Fári -forrás - Búbánatvölgy

 ( 2021. április)

Avagy körséta a Pilis általáunk kevésbé ismert részén, 2021 áprilisában. 

Még annak idején, egy facebookos utazós oldalon merült fel a kérdés, hogy kinek mit adott a vírushelyzet. Nekünk egyértelműen a rendszeres kirándulást adta. Míg korábban csak időszakosan tettünk egy-egy hegyi túrát, mondjuk évszakonként egyet, kettőt, addig a korlátozások ideje alatt rendszeressé vált,  hogy hétvégén az egyik napon megmásztunk valami hegyet. Vagy kettőt. Tettünk hosszabb és rövidebb túrákat is, könnyebbeket és nehezebbeket, de mindegyik nagyon más volt, és mindegyik különleges a maga nemében. 

Nagyon érdekes volt látni például, ahogy feléled a természet, ahogy hétről-hétre egy kicsit más arcát mutatja az erdő, ahogy egyre zöldül. Ilyen élményben korábban nem volt sosem részünk, hogy ennyire nyomon tudtuk volna követni a tavaszodást. 

Aztán két egymásutáni héten is a Pilisben voltunk, de a Pilisnek két felén, és egyre inkább lenyűgöz a Pilis IS. Mindig igyekeztünk kerülni a felkapott helyeket, mint a Prédikálószék, Rám-szakadék, Dera-szurdok és társai, így olyan részeit ismertük meg a hegységnek, amit lehet, hogy egyébként sosem. 

Eg ilyen alkalommal  Esztergom felől másztunk fel az úgynevezett Hideglelős-kereszthez, majd innen lereszkedve egy jókora kört mentünk a Búbánatvölgyig. A túra csak az első néhány kilométeren volt igazából megerőltető, tulajdonképpen a keresztig való feljutás, és utána a Sas-hegyre menő kaptató elég meredek volt, és a mozsalékos hegyoldal sem könnyítette meg a dolgunkat, de ha ezt már leküzdöttük, utána szinte már csak lefelé mentünk kilométereken keresztül. Néhol erős szélben, néhol csöpögött az eső, de nem volt vészes. 

Az autót a Búbánatvölgy bejáratánál hagytuk a parkolóban, innen indultunk el a hegyoldal felé. Egy darabon az út szélén kellett ugyan menni, de gyorsan megtaláltuk a piros háromszög turistajelzést. 

Rajtunk kívül egy nagyobb fiatalokból álló csapattal találkoztunk csupán, ők mondjuk jó sokan voltak, vagy 10-en, de ügyesen kerülgettük egymást, nem volt fennakadás. 

A keresztet Nagy Mihály, esztergomi gazda köszönetképp  állította azért, mert  a családját elkerülte a járvány. Az eredeti fakereszt helyébe később vaskeresztet állítottak. A nevét onnan kapta, hogy minden évben körmenet indult Szentgyörgypusztától a kereszthez, és mire felértek a kereszthez leizzadtak, majd az erős dunai szélben megfáztak, hideglelést kaptak. A helyi néphagyomány szerint aki a háromszor megkerüli keresztet térden csúszva, az meggyógyul.

A kereszt lábától hosszan rálátunk a Duna vonalára, a Helemba-félsziget túloldalán már Szlovákia hegyei vannak, jobbra a mi Börzsönyünk magasodik. 

túloldlaon Szlovákia. 

Innen kaptattunk fel a Sas-hegyre, ami eléggé megerőltető emelkedő volt mindannyiunknak. A morzsalékos, csúszús hegyoldalon nem volt könnyű felkapaszkodni. 

A Sas-hegy tetejéről viszont már csak lejtmenetben haladtunk, szépen lassan csordogáltunk le a Fári-kútig, ahol megtöltöttük a kulacsainkat, kifújtuk magunkat. 

A Fári-kút felé egy lovastanya mellett vezetett az utunk. 

A völgyhöz már eléggé megfáradva érkeztünk. Mint egy vert sereg, úgy kullogtak a fiúk a Kerek-tó melletti padhoz megpihenni. 

Innen el lehetett volna kanyarodni a Mi kis falunk horgásztava felé, de nem volt már bennünk ( főként a gyerekekben) annyi szusz. Helyette hazafelé Pilisszentlélek ( Pajkaszeg) felé jöttünk, és átautóztunk a falun. Nem szálltunk ki, mert már elég késő volt, csak úgy autóból körbenéztünk. De nagyon vicces volt, ahogy néhányan látványosan csak úgy lődörögtek a faluban egy jégkrémmel a kezükben.