Nápoly - Óváros

Nápolynak is van egy úgynevezett történelmi városközpontja. Hogy pontosan mettől meddig húzódik ez, és mi tartozik ide, azt én leginkább csak utólag tudtam meg az útikönyvet lapozgatva, mert leginkább csak úgy belebotlottunk egy-egy templomba, vagy térbe, amiről végül kiderült hogy valami nevezetes. Egyetlen kivétel volt ez alól, a nápolyi katedrális, a Duomo di San Gennaro, ahová célirányosan mentünk, bár be nem mehettünk, mert talán zárva is volt, de nem is voltunk kellőképpen felöltözve egy katedrális látogatásához. Sok helyen persze nem veszik ezt figyelembe, pl. a milánói dómba is be lehetett menni akármibe, de ez a templom nem úgy nézett ki egyáltalán mint ahová csak úgy besétál az ember pántos trikóban és sortban, itt nem voltak turistasorok a kapuban, itt néma csend volt, és áhitat. Nem mertünk kockáztatni, inkább csak jól megnéztük kívülről, és kicsit belestünk az ajtón. 

A dómtól  a Piazza Bellini felé indultunk, de csak úgy találomra választottunk egy utcát, ami nagyjából arrafelé tartott. Hát meglepően érdekes környék volt ez, mert itt aztán volt minden, ami szerintem igazából Nápolyt jellemzi, harsogó helyiek, koszos sikátorok, macskaköves utcák, kis beugrókban talponálló kávézók, romos házak, összeplakátolt tűzfalak,  házak között  megbújó kis templomok, vagy nem megbújó nagyobbak, kolostorok, omladozó kórházi épület, apácák és szerzetesek, szóval minden-minden amit csak el lehet képzelni, persze turistákkal fűszerezve. (itt láttuk egyébként a táskatolvajt, amiről már írtam korábban.) 

Persze nem volt gyerekbarát a környék, a macskaköves utcákat nem pont babakocsi tolásra találták fel, de nem bántuk. (egyébként a város egészére nem mondható el a gyerekbarátság, nincs akadálymentesítés, rengeteg lépcsőn cipeltük fel és le a kocsit, és hát az utak és a járdák minősége is olyan, hogy nem annyira esik jól rajta a kocsitolás. De hát nagyjából erre is voltunk készülve, úgyhogy nem ért minket meglepetés.)

A Piazza Bellini egy kis oázis a sivatagban, rengeteg a zöld növény, a pálmafák tövében kellemesen el lehet fogyasztani egy kávét, egy üdítőt, jó itt itt megpihenni.

Innen valahogy a Piazza Dante-ra jutottunk, amit egy régi piac helyére épült. A monumentális oszlopok a király erényeit voltak hivatottak reprezentálni. Az építmény régi fénye mára már erősen megkopott. A tér egyébként a könyvesboltjairól híres, egy egész utcányi van itt belőlük. A tér közepén áll egy hatalmas Dante szobor, amit mi nem örökítettünk meg, nyilván azért mert a téren egy szemernyi árnyék sincsen, és csak úgy perzselt a nap.

Miután azt a bizonyos táskalopást láttuk, bevallom kicsit mi is megszeppentünk, és míg máskor vígan lóbálom a fényképezőgépet a kezemben, nyakamban, és veszett mód kattintgatok, addig itt nagyon félve, és óvatosan vettem csak olykor-olykor elő, és lőttem pár képet jobbra-balra, aztán mentünk tovább. Így aztán sok minden, amit lehet, hogy egyébként lefotóztam volna megörökítetlen maradt, képileg, mert bennem azért még most is ott van az egész környék hangulata, milyensége, és ez az érzés nem feltétlenül rossz, inkább érdekes.

Az óváros főtere a Piazza del Gesu Nuovo. (Itt található a turista információs iroda is.) Itt áll a jellegzetes gúla alakú díszekkel ellátott homlokzatú  Gesú Nouvo templom, és a tér közepén a Szűz Máris emlékmű. Mindkettőt a jezsuiták építették, ill. alakították át a 16.-17.században.

És ezzel nagyjából véget is ért a nápolyi túránk. Ami így nem igaz teljesen, mert még napokig a város vendégei voltunk, de már városon kívül töltöttük a napjainkat. Voltunk hajóval egy közeli szigeten, tűzőnapban Pompeit nézni, természetesen a Vezúvot is megnéztük, és egy kastélyt is. Mind-mind nagyon érdekes volt. Fogok róluk írni :)

Még néhány nápolyi kép:

Kihagyhatatlan, és elmaradhatatlan a helyi piac:

Az híres-neves Gambrinus, ami többek között  Oscar Wilde és Maupassant irodalmi törzshelye is volt:

 

Egy szó, mint száz, gyertek Nápolyba, hiszen Nápolyt tényleg látni kell!!!

Nápoly- Vomero

Amióta csak Nápolyba érkeztünk, és megpillantottuk a város fölé magasodó domb tetején azt a szépséges erődöt (?), várat (?), kastélyt (?) , jártunkban-keltünkben föl-fölpillantottunk, és megállapítottuk, hogy Úristen milyen jól néz ki az ott fenn. Így aztán a nagy belvárosi felfedezőtúra után a hegy felé vettük az irányt, hogy onnan is szemügyre vegyük a szépséges Nápolyi-öblöt.

A Vomero, Nápoly leginkább felkapott lakónegyede. A 190 méter magas domb a 20.század elején kezdett beépülni.

A hegyre három siklóvonalon is fel lehet jutni, ha jól emlékszem, akkor mi a Via Toledo-nál lévőn szálltunk fel. Leszállás után kicsit még sétálni kellett, hogy elérjünk a tetőre, és megpillantsuk magunk alatt Nápolyt. 

A csillag alakú Castel Sant' Elmo a 10. században a helyén álló templomról kapta. az erődöt 1329-ben Anjou Róbert kezdte el építeni városvédelmi célból, majd 1537-46-ig a spanyol alkirály átépíttette, ekkor épült meg csillag alakban a 6 bástya. Ma időszakos kiállításoknak ad leginkább otthont. Amikor itt jártunk (jún.) akkor viszont éppen filmfesztivál volt, ezért az erőd zárva volt napközben, így nem tudtunk bemenni, pedig a teraszáról állítólag 360 fokban rá lehet látni Nápolyra, és az öbölre. Lesz miért visszamenni :)

Mint ahogy az erőd közvetlen szomszédjában lévő San Martino múzeumot sem néztük meg, ami egy egykori kolostor épületében működik, és a királyi kerámiakiállítás, üvegtárgyak, ékszerek, festmények, és szobrok mellett hajó- és kocsimúzeumnak is otthont ad. A belépő nem olcsó, talán emiatt is nem erőltettük, hogy bemenjünk, nem tartottuk elég gyerekbarátnak. Hahhhaaa, az hiányzott volna még, hogy Máté leverjen valamit. Inkább sétáltunk még egy kicsit, találkoztunk kedves öregbácsikkal, akik kisszékükön üldögélve, a kilátásban gyönyörködve váltották meg a világot. A hegyről gyalog indultunk lefelé, abban reménykedve, hogy találunk egy normális boltot, ahol tudunk venni ezt-azt, többek között nápolyit, Nápolyban. Boltot nagy nehezen találtunk, de nem volt benne nápolyi :( Vettünk viszont finom gyümölcsöket, és vizet-vizet-vizet. 

Útban lefelé bementünk egy hatalmas parkba, de nem mertünk nagyon a sűrűjébe bemenni, nehogy aztán ne találjunk vissza, csak megpihentünk egy hűvös kispadon. 

Aztán persze mégiscsak eltévedtünk, de nem gyalog, hanem busszal, mert az a busz, amire szálltunk, és gondoltuk, hogy oda megy, ahová mi szeretnénk menni, az valahogy nem akart megérkezni semmilyen általunk ismert helyre, csak ment-ment, ki városból, majd visszafordult, megint felment a hegyre, majd megint le, de most másik irányba, jó sokáig. Így utólag jó kis városnéző túra volt, de akkor azt hiszem eléggé paráztam, hogy mi lesz velünk, ha elvisz minket a busz valahová a világ végére. Mondjuk onnan is csak visszajöttünk volna, na de hát akkor is.

Nápoly-tengerpart

Nápolynak, ezen a belvárosi részén nincs olyan jellegű tengerpartja, amilyen a tipikus  üdülőhelyeken lenni szokott, hogy homokos-kavicsos part, hullámzó tenger, kavicsot dobáló gyerekek, futók, és kutyafuttatók, stb... Nem, Nápolyban egyáltalán nincs ilyen. De ami van, az is nagyon szépséges, és megunhatatlan. Ottlétünk alatt számtalanszor sétálgattunk a parti sétányon föl-és le, szinte minden napszakban, talán kora reggel nem, de este igen. 

A tenger szélét hatalmas kőtömbök övezik, amiken fel-felcsapnak a hullámok, amiken vígan napoznak a helyiek, nem zavarja őket a hátuk mögött húzódó viszonylag forgalmas út, a fiatalok a kövekről ugrálnak be a vízbe. A városnak ezen a szakaszán nincs igazi fürdős strand, mivel Nápoly az ország második legforgalmasabb és legzsúfoltabb városa Róma után a levegő és a víz a városi szakaszon elég szennyezett. Följebb, a város határa felé van állítólag szép strandolós part, de mi odáig nem jutottunk el gyalog, buszra pedig nem mertünk felszállni, nehogy valami olyan helyre vigyen bennünket, ahonnan nem találunk haza. 

Szóval a nápolyi part (Lungomare) inkább sétálós, bámészkodós, gyönyörködős, és nem fürdős, de van is mit nézni, szerencsére. 

A sétány elején rögtön találunk egy gyönyörű szökőkutat, a Fontana dell' Immacolatella -t,  amit 1601-ben készített Pietro Bernini.

Majd rögtön mellette, a part legnagyobb látványossága, a Castel dell' Ovo, a Tojásvár, amely egy kis szegetre épült a part mentén, és a város legrégibb kastélya. Az első várat ezen a helyen az 9.században építették, egy római kori villa,és egy 5.századi monostor helyére, de ez felrobbant, többször is újjáépítték. Jelenlegi alakját 1503-ban kapta. 1975-ig katonai bázisként működött, ez után alakították át konferenciaközponttá. A nevével kapcsolatban létezik egy monda, mi szerint Vergilius az egyik szobában felfüggesztett egy vaskalitkát, benne egy lezárt üvegben elhelyezett tojással, és azt mondta, amíg a tojás nem törik el, addig a vár urának  nem lesz baja. A tojás . állítólag I. Johanna nápolyi királynő idején törött el, és a végzet be is teljesedett, mert családjának több tagja is itt vesztette életét.

A vár lábánál az 1800-as években kis halászfalucska alakult ki, a Borgo Marinaro, ami még ma is megvan, de a régi halászházak többségében ma már vendéglő működik.

A várat egy 100 méter hosszú töltés köti össze a szárazfölddel, a vár maga 200 méter hosszú és 45 méter széles. Termeiben kiállításokat és különféle rendezvényeket tartanak. A várba egyáltalán nem lehetett bemenni semeddig, súlyos vasráccsal találtuk szembe magunkat, a bent lévő kiállításokat pedig nem akartuk megnézni, csak azért, hogy bemehessünk a várba, így csak kívülről csodáltuk meg.

 A várral szemközt, a sétányt hosszan-hosszan szegélyezik a sokcsillagos luxusszállodák.

A parton továbbhaladva elsétáltunk egészen messzire, gondoltuk hátha megtaláljuk a recepciós által megjelölt strandot, ami ugyan nem volt már rajta a térképünkön, hanem csak egy nyíllal jelezte, hogy valahol arra messze... szóval mentünk, mentünk a döglesztő hőségben, de nagyon lelkesen, mígnem elértünk egy hatalmas parkot, a Villa Communale-t, ahol éppen valami tűzoltós rendezvény volt, rengeteg gyerek, tűoltóautók, motorok, vidámság. Itt mi is megpihentünk kicsit, és bár Máté még nagyon kicsi volt ahhoz, hogy élvezze az e fajta rendezvényeket, azért szétnéztünk egy kicsit. A parkban található egyébként a városi akvárium, amibe ugyancsak nem mentünk be.

 Valahol arra tovább van a homokos strand:

 De hogy ne maradjunk víz nélkül azért az egyik beugróban, ahol sok helyi fürdött mi is beletettük a hűs vízbe a lábunkat, és egy hatalmas fagylaltot is ettünk. Isteni finom volt :))) nyami-.nyami

Visszafelé pedig kis utcákon mentünk, és szép tereket, lépcsősorokat, egymás tetejére épült házakat láttunk.

Aznap, és másnap is a vár lábánál lévő vendéglők egyikében vacsoráztunk, először egy partmenti, kikötőmellettit választottunk, egy két fehérterítős között megbújó kis műanyagasztalos-kockásterítős mamma kifőzdéjét, ahonnét szuperül ráláttunk az egész partra, a tengerre, a Vezúvra, és a lenő nap a szemünk előtt aranyozott be mindent. Csodálatos volt! És mindemellett még nagyon finomat is ettünk, zöldéges-paradicsomos tésztát, és a hely frekventáltsága ellenére teljesen korrekt áron.

És mire végeztünk a vacsorával jól ránk is sötétedett:

És bár nagyon késő volt már, Máté el is aludt a babakocsiban, mégis úgy sétálgattunk a parton, mint akinek nincsen semmi dolga, nem is volt hiszen nyaraltunk, csak  hát mégis egy pici gyerekkel voltunk, de az egésznapos tűzőnap és hőség után nagyon jól esett a tengerszagú hűs estében sétálgatni.
Következő nap még mindig Nápoly, felmegyünk a hegyre, és a történelmi belvárosban fogunk sétálni.

Egyébként egy fél vagyont költöttünk ásványvízre, mert nem igazán találtunk sehol olyan hagyományos közértméretű boltot, mint amit itthon megszoktunk, nem voltak, csakis a kis kapualjakban megbújó kisboltokban tudtunk vízhez jutni.