A nyár közepén, amikor épp két nyaralás között voltunk, és Marci keze még mindig gipszben volt, tehát a délutáni focizások, bringázások meg egyebek ki voltak lőve, akkor Marci rákezdett arra, hogy akkor menjünk várost nézni, merthogy szerinte sose csinálunk semmit.
Egy ilyen nap végül beadtam a derekamat, hogy jó, menjünk akkor várost nézni. Marcinak a városnézés azt jelenti kb., hogy felülünk valamilyen járműre, és onnan nézzük a várost, úgyhogy jó ötletnek tűnt, hogy békávézzunk el a Gül Baba türbéjéhez, mert
1. oda jó sokat kell utazni,
2. Budán van! amitől az én pesti gyerekeim rögtön hanyatt esnek,
3. azóta szeretném megnézni, mióta olyan sokat cikkeztek a felújítás majd az átadás körüli hercehurcákról.
4. és mert nagyon régen, még az évezred elején laktunk ott a Török utcában, de hogy hogy nem, nekem nem tűnt fel, hogy a ház mellett lett volna ott bármi megnézésre méltó, hiába is próbáltam kutakodni az emlékeimben.
Szóval ez volt a cél.
Aztán kis kanyarral végül sikerült is teljesítenünk, bár amikor a belvárosba érve fekete felhők fogadtak minket a villamosmegállóban, akkor nem voltam biztos benne, hogy eljutunk a türbéig. A Margit-hídnál jókora zuhét kaptunk a nyakunkba, és közeli pékségbe menekültünk, amíg eláll, ( mert ugye a gipszes kéznek nem tesz túl jót az eső.) és mire végeztek az uzsonnájukkal, addigra ki is sütött a nap, úgyhogy indulhattunk a türbéhez.
Úgy mentünk, hogy fölfelé a Gül baba utcán, ami egy nagyon hangulatos, macskaköves, meredek utcácska fölfelé, lefelé pedig a másik oldalon, a Mecset utcán jöttünk le.
Nem kell olyan sokat gyalogolni a meredek úton, pikkpakk ott volt előttünk a türbe.
A bejáratnál Gül baba szobra fogad bennünket. A Gül Baba, azaz Rózsák Atyja nevet a turbánján díszelgő rózsaszál miatt kapta. A hagyomány szerint a XIX. század végén Gül Babára emlékezve kapta a környék a Rózsadomb nevet is.
A turbános sírkő másolatok az egykori török temetőre emlékeznek-emlékeztetnek.
Maga a türbe ottjártunkkor zárva volt, de a rácsos ajtón be lehet nézni.
Maga a türbe épülete nyolcszög alaprajzú, ólom borítású kupolával fedett, bejárata Keletre néz.Egyedüli dísze egy tégla szamárhátív-sor, belsejében egy turbánnal díszített fakoporsó áll.
Rajtunk kívül nem nagyon volt ott más, csak egy biztonsági őr-szerű ember, aki nagyon morcosnak nézett ki, és minden lépésünket követte. Elég zavaró volt egy idő után, mert a hely sterilsége nem adott lehetőséget arra, hogy meghúzzuk magunkat, a köveken visszhangoztak a lépteink, és hiába nem beszéltünk hangosan, mégis olyan érzésem volt, hogy zajongunk. korábban azt terveztem, hogy majd keresünk egy jó kis padot, leülünk, csemegézünk a hátizsákból, nézzük a kilátást, de a fehér márványkövek között nem akaródzott leülni, a ropis zacskót meg elő se mertem volna venni.
De azért alaposan körbejártuk, a sírhelyet többször is meg kellett nézni Marcival, a kilátótoronyba is felmentünk, meg beszélgettünk kicsit a török időkről.
A kiállítás szerintem nem volt nyitva, bár bevallom, csak rápislantottam az ajtóra, amin nem volt semmiféle jele annak, hogy akkor és ott bemehettünk volna, és annyira zavaró volt a bácsi árgus tekintete, hogy nem volt épp maradni, és nézelődni való kedvem.
Lefelé sétálva:
Kár, hogy régről nincsenek emlékeim a helyről, mert most bár szép, meg minden, meg tetszett is a maga módján, de kicsit túl rendezett, túl művi, túl kocka. Hiába az illatos rózsa, meg magnóliabokrok, ha nem lehet nyugodtan ücsörögni, és csak bambulni, mert vagy folyamatosan egy őr vizslat, vagy távol az őr szemétől csak olyan padon tudsz ücsörögni, ami a szomszédos nagy sokemeletes lakóházra néz.
Egy jóóóó mély kút.
Nem mondom, hogy nem érdemes megnézni, mert persze érdemes, csak én kicsit mást vártam. Egy kicsit természetközelibb helyet, kicsit zegzugosabb, lugasosabb ösvényeket, nem egy térkőtengert.
Persze, mikor este megkérdeztem a fiúktól, hogy mi volt a napban a legjobb, akkor mindegyiknek az tetszett a legjobban, amikor bemenekültünk az eső elől a pékségbe, és az emeleten csemegézhettek. :-) Szóval jó szívvel ajánlom a hídfőnél lévő Lipóti pékséget kiegészítésképpen.
