A Margitsziget és a zenélő szökőkút után, gondoltunk egy nagyot, és azt találtuk ki, hogy hajóval megyünk hazafelé. Nem hazáig, de egy jó metróállomásig. A Bkk hajókon mi hétköznapokon könnyen tudunk utazni, mert jó rá a városi bérletünk. Hétvégén nem. De egyébként sem olyan vészesen drága, azt hiszem 750 ft egy felnőtt jegy. Ennek ellenére mégis igen ritkán kerül rá alkalom, hogy használjuk, és egy kicsit más oldalról nézzük a várost.
A következő járatra elvileg nem kellett sokat várni, gondoltam ez még belefér, és milyen klassz lesz. Jött is a hajó. Csakhogy előttünk már várakozott egy iskolás csoport, olyan 10-15-en lehettek, és nyilván ők mentek előttünk, mert ők már korábban ott várakoztak, és amikor felszálltak, közölte a matrózfiú, hogy akkor most ennyi, megtelt a hajó, nem mehetünk fel többen.
Nem értettük, hiszen alig voltunk már lent, én voltam a 3 gyerekkel, meg egy külföldi pár, és fent a hajón látszólag nem volt tömegnyomor. Persze megértem én, hogy biztonság, meg előírás, csak abban nem voltam biztos, hogy azt a 15 gyereket, hogy számolta, mert mondjuk 3 tett ki egy normál felnőtt méretet. De mindegy is, nem engedtek fel minket a hajóra.
Ez a hajó elment, mondhatnám, nélkülünk.
Tanakodtunk, hogy mi legyen. A következő hajó a Dunán lefelé kb. 25-30 perc múlva volt várható. Nyilván 3 gyerekkel nem könnyű bármilyen jó döntést hozni, mert mindig lesz legalább 1 amelyik húzza a száját. Most is így volt. Végül úgy döntöttünk, hogy megvárjuk a következő hajót. És csak vártunk, vártunk, de a hajó csak nem jött. Késett. Ekkor már nagyon dühösek és türelmetlenek kezdtünk lenni, és már-már hagytuk a francba az egészet, és már a fiúk is benne lettek volna, hogy menjünk akkor a villamoshoz gyalog, de közben ott motoszkált bennünk, hogy akkor meg hiába vártunk itt ennyit.
Végül csak befutott a mi hajónk is. Végre! Nem volt olyan szép napos sétahajózós idő, ez látszik is. Várakozás közben a meleg kánikulából szép nagy fekete felhősödés lett, és már-már félő volt, hogy még csúnyán el is ázunk. Először kint telepedtünk le, de nagyon nagy lett a szél. Annyira, hogy rángatta a fényképezőt a kezemben. Be is menekültünk a fedett részre.
A gyönyörűséges Parlamentünk. Nincs ennél szebb a földön.
A Szilágyi Dezső téri templom, ahol az esküvőnk volt, és a Mátyás templom fönn a várban.
Látszik, hogy arról már nagy a szürkeség.
De Pest felé még kék az ég.
