2021. május 20.

Zuglói japánkert

( 2020. július)

Van itt Zuglóban egy kertészeti szakközépiskola,  aminek a kertjében 1928 óta létezik egy japánkert, az ország első japánkertje. Régóta tudom, hogy ott van, és hogty látogatható, de valahogy sosem került sor arra, hogy el is menjünk megnézni, pedig pl. cseresznyefa virágzáskor különösen szép. 

Varga Márton, az intézmény alapítója, és névadója tervezte és építette  a kertet 1928–ban. A japán császári család tagja, Takamacu herceg és felesége 1931-ben fel is keresték, és látogatásuk alkalmával tetszésüket növények ajándékozásával fejezték ki. Ezen növények még ma is a kert részét képezik. 

Aztán az elmúlt 1-2 évben igencsak nagy marketinget kapott, és szinte nem volt olyan internetes utazós portál, ahol ne jött volna szembe. 

Úgyhogy, mikor Mátéval, és az ő törött kezével kettesben maradtunk itthon, akkor elsétáltunk egy délután a japánkertbe, ami egy rövid kis délutáni sétára tökéletes programnak kínálkozott. 

Az iskola portáján kellett jegyet venni, és a portás bácsi nagyon aranyos és jópofa volt. Adott vmi silány minőségben nyomtatott papírt a kertről, útbaigazított és már mentünk is. 

Sokan a nyugalom szigeteként emlegetik a bejegyzésükben. Ottjártunkkor mondjuk minden volt, csak nyugalom nem, de megerőltetés nélkül  el tudom képzelni a helyről, hogy egy kevésbé zsúfolt napon valóban kellemes itt elidőzni, ücsörögni a díszes kőpadokon, nézni a csörgedező kis vízeséseket, a hatalmas fákat. Valóban egy kis zöld sziget a lakóépületek között. 

De amikor mi voltunk, akkor sajnos elég nagy volt a nyüzsi, és nemhogy bámészkodni, és megnyugodni nem volt lehetőségünk, de még csöndben lenni sem. Egy nagyobb család, vagy társaság több kisgyerekkel épp ezt a kiskertet gondolták délutáni piknikhelyszínnek, és bár alapból nem voltak zajosabbak, mint ilyenkor az emberek szoktak lenni, mégis ebben a környezetben zavaró volt folyamatos nevetgélés, a gyerekek szaladgálása, kiabálása, a felnőttek gyerekek után kiabálása, a fegyelmezés, hogy ne másszanak fel a fára, ne menjenek a vízbe, stb... 

Egy másik 3-4 fős felnőtt társaságban pedig volt egy mindenhezértő, aki minden növényről, minden madárról, és egyébként úgy mindenről mindent tudott, és ezt a tudását fennhangon közvetítette is, bár szemmel láthatóan a saját társáságát sem érdekelte a mondavalója, legalábbis olyan részletességben nem. 

Na de...  ennek ellenére azért próbáltuk megélni a helyet, és magunkba szívni minden szépséget, amit láttunk. Az ilyen helyeken mindig nagyon bánom, hogy egyáltalán nem értek a növényekhez. Persze látom ám, hogy szép nagy fa, meg hogy valamilyen fenyőféle, de semmi több... talán ezért is nem tudok annyira nagyon ámulatba esni... mert nem tudom, hogy EZ a fa igen nagy ritkaság ám, és csak 1 van belőle a bolygón éppen itt... na nem, csak értitek... én simán elsétálnék egy ilyen nagy ritkaság mellett is, ha nem villog rajta egy figyelemfelkeltő tábla, hogy nézzem meg. 

Kellemeset sétáltunk Mátéval, és tetszett is kert, és értékeltem is a sok munkát ami benne van, meg hogy ilyen régóta vigyáznak rá, de bennem nem fogalmazódtak meg olyan fennkölt közhelyek, amiket olvastam róla korábban. pl. egy cseppnyi ázsia, titokzatos oázis, a csend és a  nyugalom szigete, a csendes elmélkedés és a magunkbafordulás helye... Nekem ez ez szépen gondozott kert, amiben sok különleges fajta növényt gondoznak. 

De azért aki erre jár, annak mindenképp érdemes egy kört tennie, mert tényleg szép. 























Lilaakác lugas. Sajnos a lilaakác virágzáson már rég túl voltunk akkor. 


2021. május 14.

Üres Várnegyed, Halászbástya, Első bástya

 ( 2020. július) 

Amikor Máténak még gipszben volt a keze, akkor egy hétvégén a kicsik elutaztak Papához, Mátéval pedig itthon maradtunk. 

És hogy ne azzal teljenek a napjaink csak, hogy ülünk itthon a meleg lakásban, és nyomkodjuk a gépeinket, jártunk egyet a városban.

Igazából onnan indult a történet, hogy azt olvastam, hogy  újraindult a Budavári Sikló, és ennek örömére, meg gondolom a turisták hiányának a kompenzálására mindenki gyerekjeggyel utazhat rajta. Ez nem tűnt olyan rossz ajánlatnak, annak fényében különösen nem, hogy 100 méter sincs a hossza, tehár kb. egy 5 perces mulatságról van szó.

De mivel csak ketten voltunk, így szívfájdalom nélkül meghívtam volna Mátét egy siklózásra. Csakhogy hiába a nagy csinnadratta, a sikló, mikor odaértünk, bőven benne már a délelőttben, nem üzemelt. Egy elárvult tábla jelezte csak az ajtóra függesztve, hogy üzemzavar miatt nem jár. Egy darabig ott ácsorogtunk, hogy hátha történik valami, többen is tanácstalanul álldogáltak még velünk egyetemben, mert bent a fülkében ott ücsörgött a jegyárus hölgy, de hozzá bejutni információért nem tudtunk, ő meg nem jött ki, ellenben az üres siklókocsik föl-le közlekedtek. Gondoltuk, ha már üresen ilyen pengén tudnak siklani, akkor biztos már elhárították a hibát, de hiába vártunk, nem történt semmi. Így aztán nekivágtunk a lépcsőnek...

Még a siklós kaland előtt átsétáltunk gyalog az alagúton, mert a busz a túloldalon rakott le minket.

Én eddig csak futóversenyek alkalmával szaladtam itt át, az mindig nagy élmény. Így autókkal tömítve kevésbé volt muris, de érdekes volt. A 350 méteres Budavári Alagút A Clark Ádám teret köti össze Krisztinavárossal. A Duna felé haladva igazán szép szerintem, ahogy lassan előbukkan a Lánchíd. 1857-ben adták át a forgalomnak. A Nyugati kapuja még az eredeti eklektikus-klasszicista stílusú, a Keleti kapu a háborúban elpusztult, ezt 1949-ben építették újjá, jóval egyszerűbb stílusban. 




A hídmesteri lakás. 




Az volt a terv, hogy kicsit sétálunk a várban, lenézünk a Halászbástyáról, és megnézzük az újonnan megnyitott Erdélyi-bástya kiásott falait. Ezt csak annyiból tartottam érdekesnek, hogy jártunk már itt a " Táncsics börtönénél", még az ásatási munkák megkezdése előtt, amikor visszakapta a magyar állam az amerikaiaktól a területet, és akkor márc.15-e alkalmából körbe lehetett járni. Most ennek az udvarán tárták fel az egykori bástyát, ami még IV. Béla idejéből való.

Szóval felsétáltunk a lépcsőn, és nagyon furcsa volt az üres várnegyed. Bevallom, nekem káprázott a szemem a fehér térkövezéstől, ami most üresen olyan volt, mint egy tükör.

Sehol egy lélek.




A szemkápráztató fehérségből az árnyas Tóth Árpád sétányra menekültünk.



És innen kerültünk a Szentháromság térre.



A Mátyás-templom körüli hajdani nyüzsi sem volt sehol. Itt is csak lézengett pár ember. 



















Az üres tér látványa azért eléggé szomorú :-( 

A Halászbástya tornyai a Honfoglaló Hét Vezért szimbolizálják. 


Minden csücskéből nagyon szép, és ezer apró érdekesség vonza a szemet. 





Innen már nem volt messze a Táncsics utca 9., az Első Bástya helye. 


A nagy királyi háznak nevezett épületegyüttest, a Kammerhofot feltehetően IV. Béla király építtette a 13. század közepén, és 1381-ig állt az uralkodók rendelkezésére. Az északi részen elhelyezkedő Erdélyi bástyát Szapolyai János király a budai vár erődítéseinek korszerűsítése miatt építtette az 1530-as években. A telek utcafronti részén ma az a 19. század elejéről származó épület áll, amelyben Táncsics Mihály raboskodott. A II. világháború után 1948 és 2014 között az Amerikai Egyesült Államok tulajdonában állt a terület, tengerészgyalogosok és a követség munkatársai laktak itt.


Körbejártuk a feltárt udvart,  fura volt, hogy legutóbb még a romok helyén egy füves placc volt, pikkpakk megnéztük a mellette lévő kis kiállítást, és már indultunk is. Az értékes leleteket a Budapest Történeti Múzeumban állították ki, de oda most nem mentünk el.



Vadvirágos lejtő :-) 








A kiállítóteremben egész hamar végeztünk. 


Lefelé ugyan éppen jött egy busz, de a nagymelegben nem akartunk 1-2 megállóért maszkot húzni, így lesétáltunk.