( 2020. július)
Amikor Máténak még gipszben volt a keze, akkor egy hétvégén a kicsik elutaztak Papához, Mátéval pedig itthon maradtunk.
És hogy ne azzal teljenek a napjaink csak, hogy ülünk itthon a meleg lakásban, és nyomkodjuk a gépeinket, jártunk egyet a városban.
Igazából onnan indult a történet, hogy azt olvastam, hogy újraindult a Budavári Sikló, és ennek örömére, meg gondolom a turisták hiányának a kompenzálására mindenki gyerekjeggyel utazhat rajta. Ez nem tűnt olyan rossz ajánlatnak, annak fényében különösen nem, hogy 100 méter sincs a hossza, tehár kb. egy 5 perces mulatságról van szó.
De mivel csak ketten voltunk, így szívfájdalom nélkül meghívtam volna Mátét egy siklózásra. Csakhogy hiába a nagy csinnadratta, a sikló, mikor odaértünk, bőven benne már a délelőttben, nem üzemelt. Egy elárvult tábla jelezte csak az ajtóra függesztve, hogy üzemzavar miatt nem jár. Egy darabig ott ácsorogtunk, hogy hátha történik valami, többen is tanácstalanul álldogáltak még velünk egyetemben, mert bent a fülkében ott ücsörgött a jegyárus hölgy, de hozzá bejutni információért nem tudtunk, ő meg nem jött ki, ellenben az üres siklókocsik föl-le közlekedtek. Gondoltuk, ha már üresen ilyen pengén tudnak siklani, akkor biztos már elhárították a hibát, de hiába vártunk, nem történt semmi. Így aztán nekivágtunk a lépcsőnek...
Még a siklós kaland előtt átsétáltunk gyalog az alagúton, mert a busz a túloldalon rakott le minket.
Én eddig csak futóversenyek alkalmával szaladtam itt át, az mindig nagy élmény. Így autókkal tömítve kevésbé volt muris, de érdekes volt. A 350 méteres Budavári Alagút A Clark Ádám teret köti össze Krisztinavárossal. A Duna felé haladva igazán szép szerintem, ahogy lassan előbukkan a Lánchíd. 1857-ben adták át a forgalomnak. A Nyugati kapuja még az eredeti eklektikus-klasszicista stílusú, a Keleti kapu a háborúban elpusztult, ezt 1949-ben építették újjá, jóval egyszerűbb stílusban.
Az volt a terv, hogy kicsit sétálunk a várban, lenézünk a Halászbástyáról, és megnézzük az újonnan megnyitott Erdélyi-bástya kiásott falait. Ezt csak annyiból tartottam érdekesnek, hogy jártunk már itt a " Táncsics börtönénél", még az ásatási munkák megkezdése előtt, amikor visszakapta a magyar állam az amerikaiaktól a területet, és akkor márc.15-e alkalmából körbe lehetett járni. Most ennek az udvarán tárták fel az egykori bástyát, ami még IV. Béla idejéből való.
Szóval felsétáltunk a lépcsőn, és nagyon furcsa volt az üres várnegyed. Bevallom, nekem káprázott a szemem a fehér térkövezéstől, ami most üresen olyan volt, mint egy tükör.
Sehol egy lélek.
A szemkápráztató fehérségből az árnyas Tóth Árpád sétányra menekültünk.
És innen kerültünk a Szentháromság térre.
Lefelé ugyan éppen jött egy busz, de a nagymelegben nem akartunk 1-2 megállóért maszkot húzni, így lesétáltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése