Szilvásváradi séta

( 2020. június) 

Hosszú hónapok után június elején jutottunk haza Anyukámhoz, Ózdra. Remek idő volt, úgyhogy nem volt kérdés, hogy amennyit csak lehet, a szabadban szerettünk volna lenni, nemcsak a fertőzés elkerülése miatt, hanem egyébként is. Így a tesómékkal már sokadszorra Szilvásvárad felé vettük az irányt, ami mindig gyönyörű, mindig más arcát mutatja, és még mindig megunhatatlan. 

Annyiszor jártunk már Szilváson, hogy meg sem tudnám számolni, ( én meg aztán különösen, hiszen gyerekkoromban is rengetegszer mentünk a Szalajka-völgybe piknikezni, kirándulni)  , ennek ellenére még mindig nem mentünk fel sosem a kilátóba, mert amikor babakocsival voltunk, akkor nem vágtunk neki, most meg nem erre készültünk. És nem voltunk még a gyerekekkel az ősember barlangban sem. ez is sürgősen pótolandó!  Volt, amikor el sem jutottunk a Szalajka-völgyig, mert a fiúk hamarabb elfáradtak. Ez alkalommal pedig  a megelőző napok esői miatt nem vágtunk neki a hegyoldalnak. Meg rollerrel voltak a fiúk, ugyebár...

Szóval, még mindig van miért visszamenni :-)

Jó régen voltunk már itt, maximum csak átutazóban szörnyülködtünk a hegyek közé épített betonbunkeren, amint Lovasközpontnak neveznek. Nem kétlem, hogy van ennek itt jogosultsága, és hogy érdeklődés is van a lovasbemutatókra, de ez a betonépítmény ebben a formában nem ide való. Szerintem. Egy tájbarátabb megoldás talán nem lenne ennyire szembántó a hegyek között, mint ez a betonmonstrum. 

A gyerekek rollerrel jöttek, és bár az út egy részén  még az autós közelekedés is megengedett, ( ezt sem értem, amúgy, hogy miért nem tiltják meg, baromi balesetveszélyes egy természetvédelmi terület sétaútján a 50-nel száguldozó autó) de szépen lehúzódtak, ha kellett, és jó tempóban haladtunk.

A kisvonatot a sétányról néztük meg. A vadasparkban viszont nem nagyon találtunk állatot, csak két őz bóklászott a kerítés mentén, azokat rohanta meg minden arra járó kisgyerekes kiránduló, úgyhogy mi nem is időztünk ott sokat, haladtunk tovább. 

Mígnem elértünk a TÓ-hoz. Ez amolyan vízválasztó, ilyenkor merül fel a döntés ( főként a gyerekekben), hogy menjünk-e tovább, vagy forduljunk vissza. A tó persze mindig gyönyörű. 

Ezúttal továbbmentünk, és meglepődve tapasztaltam, hogy az egykor járhatatlanul lyukas, rossz utat megjavították. Sőt nemhogy megjavították, hanem egy gyönyörűséges szép séta út épült. 

Ez már nagyon kellett. 

Kicsit kitértünk a mini skanzenbe szétnézni. 

Az előző napok esőzésének köszönhetően volt víz a Fátyol-vízesésben. Bár szerintem nem olyan sok. az emlékeimben egy hatalmas zubogó vízesés él, tényleg olyan fátyolszerű, és ez meg sem közelíti azt. Persze annál, amikor ki volt teljesen száradva, nyilván szebb és látványosabb. 

Innen már csak pár lépés, és a völgyben is vagyunk. Nagyon szépen ki lett alakítva. Egy részen szép új padok asztalokkal, tűzgyújtóhelyekkel. Egy jó kis játszótéret is építettek, szerintem ez korábban nem volt itt. 

Elsétáltunk a barlangi feljáró felé, de nagyon sáros volt a felfelé vezető út, és mi nem hegymászáshoz voltunk öltözve. Meg hát előttünk volt még egy visszaséta is. 

Visszafelé menet Máté a vízesés melletti lejtőn elesett a rollerével. Fájalalta a kezét. Mint utóbb kiderült, zöldgally törése lett/volt, és kapott a kezére néhány hét gipszet, megalapozva ezzel a nyarat. 

Amúgy meg szerencsénk volt, hogy nem indultunk el föl a barlangba, mert már mire leértünk a parkolóba, akkor nagyon be volt borulva, és útközben jókora zivatar kerekedett. Szivárványos. 

Kirándulás a Naszályon

 ( 2020. május) 

A tavaszi iskolabezárások egyik, és talán egyetlen pozitív hozadéka volt, hogy mivel nem volt semmilyen iskolai program, se zeneiskolai fellépés, se focitornák, amik beprogramoznák a hétvégéinket,  így a lassú lazításokkal együtt mi is próbáltunk hétvégenként kimozdulni kicsit, és megmozgatni a többhónapos otthonlevésben megfáradt izmainkat, és az egyik napra rendre valamilyen kirándulást terveztünk.

A Naszályra végül úgy kerültünk, hogy mondta Feri, hogy mivel már hónapok óta csak a boltig használtuk az autót, most már jó lenne kicsit megjáratni. Így sutba dobtam a budapesti kirándulólistámat, és előkaptam a környező, nem túl távoli területeket. 

Elsőre Katalin-puszta ugrott be, ahová már régóta vágyom/unk, a Gyadai-tanösvény, meg ilyenek. De ahogy bogarásztam, ráakadtam egy annál tetszetősebb útvonalra, fel a Naszályra. Erre nagyon felcsillant a szemem, mert ebbn már volt némi kihívás, 460 méter szintemelkedés, nem csak olyan kis réten lődörgés. :-) 

Bár elsőre a hosszabb és megerőltetőbb útvonal jött szembe, Katalinpusztától indulva, fel a Naszály meredekebbik oldalán, oda-vissza 17 km, de ezt gyorsan elvetettem. ( de csak átmenetileg)  A fiúk kiakadtak volna teljesen, ha ennyit kellett volna nagy hirtelenjében gyalogolniuk.  Megelégedtem egy rövidebb kb. 8 km-es körtúrával, ami Kosdról indult, és oda is ért vissza. 

A Naszály az a hegy, ami ha megyünk Vácnál az M2-n, akkor jól látszik, hogy a hegy fele ki van vájva, ott egykoron mészkőbánya működött. A Naszály a Cserhát legnyugatibb és legmagasabb csúcsa, 652 méter. 

Kosdon, a falu szélén parkoltunk. Van kialakított parkoló, és piknikezőasztalok is, bár ezeket még nem lehetett használni. 

Ezen a zöld jelzésen indultunk el fölfelé. 

A nagy köves út ugyan nem emelkedett még annyira, viszont nehézkes volt rajta a haladás. Kényelmes cipő mindenképpen ajánlott. 

Nem messze a kiindulási helytől található egy kopjafákkal körülvett bányász emlékmű, amely az 1931-ben  bányaszerencsétlenségben elhunyt 7 bányász emlékét őrzi. Hat bányász máig is a hegy belsejében fekszik.

A kereszteződésnél haladunk tovább a zöld körtúra vonalaon, mely összetalálkozik az OKT-val. Innen jön csak a túra nehezebbik része, mert egy rövidebb szakaszon, nagyjából 1 km-en kell leküzdenünk a szintemelkedés java részét. Ezen a szakaszon találkozunk először megpihenő túristatársakkal. :-) 

A széles köves út észrevétlenül vált át keskeny meredekebb emelkedőre, de azért jól járható. Ez az útvonal a 3 lehetőség közül a legkönnyebbnek minősül, Vác felől egy állítólag brutál emelkedőn kellene felkaptatni, szóval ez teljesen jó. 

A kaptató tetején mesés kilátást kapunk a fáradozásinkért cserébe. 

Innen már nincs messze a csúcs. Igazából szinte belebotlunk a csúcsún álló geodéziai mérőtoronyba, melynek a tetejére fel lehet menni, kilátóként ( is) üzemel. 

Egy nem túl bizalomgerjesztő vaslétrán kell felkapaszkodni a torony tetejére, de mivel épp előttünk egy nagyobb termetű család jött le, ez bátorságot adott, hogy talán minket is el fog bírni. 

Sajnos a felhős, olykor  szötymörgős esős idő nem kedvezett a körpanorámának. Állítólag tiszta időben egészen Budapestig is el lehet látni. Most csak párás fehérséget láttunk arrafelé. Meg ez a fa is eléggé belenőtt már a kilátásba. 

Visegrád felé nézve a Dunakanyar és a Pilis. 

A Börzsöny

Ott a fák takarásában van elvileg a Szentendrei-sziget. 

Halványan a Visegrádi-vár is látszódott, de a fényképeken egyáltalán nem látszik belőle semmi. 

A torony tövében elfogyasztottuk az uzsonnánkat, majd sebtiben indultunk lefelé, mert nagy cseppekben elkezdett esni az eső. Nem paráztunk nagyon, látszott, hogy nagy zuhé nem lesz ebből, de ha kitartóan csepergett volna a nyakunkba, az azért nem esett volna olyan jól. Így nem kanyarodtunk el a Látó-hegy felé, ahonnan jól rá lehet látni Vácra, és a mészkőbányára, ellenben még egy bő 1 km-rel megdobta volna a távot, hanem a sárga kereszten elindultunk lefelé. 

Fáradtan érkeztünk vissza a parkolóba, és már csak a beígért mekis hambi tartotta a fiúkban a lelket. :-) 

Másnapra azért éreztük a hegymászás jótékony hatását az izmainkban.