Z'dar nad Sazavou, Zelena Hora- Nepomuki Szent János-zarándoktemploma

Még csehországi hetek elején egyik délelőtt beugrottunk a fiúkkal a városháza aljában működő turistairodába, hogy szétnézzünk, hátha van valami számunkra hasznos. A fiúk persze összeválogattak mindenféle szórólapot, ami ki volt téve az ablakpárkányra, én pedig kerestem néhány jónak tűnő térképet a környékről. Az egyik ilyen térképen be voltak jelölve a térség turisztikai szempontból érdekes látnivalói, több pontba szedve, várak, múzeumok, építészeti kincsek, kirándulóhelyek, templomok. (ez mondjuk minden faluban volt). Ennek a térképnek a segítségével jutottunk el a Z'dar nad Sazavou melletti Zelena Hora-ra (zöld hegy), amelyen áll a Nepomuki Szent János-zarándoktemplom. A hegy teteére épült templom 1994. óta az UNESCO világörökség része, és a híres cseh építész  Jan Blažej Santini legjelentősebb munkája.

A Meziricitől északra fekvő Z'dar nad Sazavouba a még mindig gyönyörűséges, színpompás Morva-dombságon keresztül autóztunk. Ez a dimbes-dombos őszies táj még így utólag képeken visszanézve is lenyűgöz. Akkor, ott az autóból figyelve is teljesen magával ragadott, hívogatott, bár a szél már inkább hűvös volt, mintsem meleg, a fák is már inkább sárgák és szárazlevelűek, de akkor is megunhatatlan. 

A városba érkezve a központban parkoltunk le. Nem tudtunk sokat a városról, csak azt, hogy van ez a templom, és hogy van egy zamek(vár), de hogy ezek pontosan hol fekszenek, nem tudtuk. Ezért először tettünk egy kört a városban, hátha éppen beleütközünk a várba. Tettünk egy jó nagy kört, de a városházán és a templomon kívül nemigen volt semmi a központban, leszámítva a szocreál stílusú főútmenti házakat aljukban mindenféle kisbolttal. 

A Városháza

A városnak van egy cseh földön neves alkotóművésze, Michal Olsiak, aki mindenféle hatalmas szobrokat készít, és több műve itt a városban, vagy a környéken megkereshető, megtekinthető. 

A városháza túloldalán végül találtunk egy várostérképet, amin megkerestük, hogy merre is kell menni a templom felé. Az is kiderült, hogy a vár is arra van, néhány percnyi autózásnyira, tehát hiába is kerestük a központban. Amikor már jó úton voltunk, akkor az út mellett már szépen ki is volt táblázva az irány, így hamar megtaláltuk a vár melletti, hegy alatti parkolót. 

A fák mögött a vár

A templomhoz vezető lépcsősor

A templomépítés célja Nepomuki Szent János előtti tisztelgés volt, elsősorban. A Zelena Hora (Zöld hegy) elnevezés Nepomuk hegyére emlékeztet, ahonnan a szent származik. A hegyet az építkezés előtt borókaerdő borította, amit kiirtottak, hogy a templom már jó messziről látható legyen.

A dombon fölfelé alaposan meg kellett küzdenünk a széllel,  de cserébe  kárpótolt, hogy nagyon szép volt a domb tetejéről a kilátás a várra, és a vár melletti tóra. 

 

 

A  kör alakú templomot egy 10 cikkelyből álló ambitus ( én csak árkádnak hívnám, de ambitusnak nevezik) veszi körül, mely 5 kis kápolnát és 5 kaput köt össze. A 18. század végén tűzvész pusztított, és majdnem minden odaveszett, de a hála a lakosság összefogásának sikerült megmenteni a templomot. A 19.században a templom mellett temető is létesült, de ma már nem temetkeznek ide. . 

A templomba belépővel lehet bemenni, egy felnőtt jegy 110 korona volt, és a gyerekeknek is valamennyi. Elhivatottaknak biztos nem sok ez az összeg, de mi meglehetősen sokalltuk, így csak kívülről jártuk körbe és az ajtón kukkantottunk be. ( Utólag mintha azt olvastam volna, hogy ez valami várral kombinált jegy, de nem biztos, csehül volt. )

Belső képek ITT.

Valóban szép. És ahogy olvastam a templom építéséről, hatalmas zsenialitással van minden a helyére téve, oda ahová kell, hogy az ablakok úgy álljanak, ahogy, hogy a fény úgy essen a padlóra, ahogy. Mindennek helye van, mindennek funkciója, jelentése, és a különféle számmisztikák, amiket Santini alkalmazott, azok is mind utalnak valamire. Az én építészeti és művészettörténeti ismereteim közel sem állnak olyan szinten, hogy ezeket megértsem pláne nem, hogy észrevegyem. Sajnos. 

Lefelé egy kis ösvényen mentünk, ahonnan szép rálátás volt az alattunk lévő tóra és a várépületekre. 

Visszanézve, napsütésben

Pernstejn vára

A Pernstejn család székhelyéül szolgáló 800 éves vár Morva föld legnagyobb vára, és az egyik legszebb, legépebb a középkori várak közül. Nem véletlen, hogy a világ minden tájáról ide érkező filmesek egyik kedvenc forgatási helyszíne.
Nagyon megörültem, amikor a térképet nézegetve rábukkantam erre a várra, mert fél órányira autóútra volt csak tőlünk, és a képeket nézegetve olyan IGAZI vár volt. A valóságban is az volt persze, mégis, egy kicsit keserédes lett ez a várlátogatás.

Az út nagyon szép, őszi dimbes-dombos tájon vezetett keresztül. Imádtam. Annyira szép ilyenkor a táj, amikor minden olyan színes még, az út széli fák és a távolabbi hegyek erdői is mind ezer színben pompáznak, a sárgától a pirosig minden árnyalatban.

Pernstejn felé közeledve egyszer csak megpillantottuk a hegy tetején a várat.  A színes fák közül előbukkanó vártorony már innen lentről is csodás volt.

A várat Pernstejnből csak gyalogos túraútvonalon lehet megközelíteni, autóval a szomszédos Nedvedicéből lehet felmenni egészen a várkapuig. Itt viszont napidíjat kell fizetni a parkolásért. 

Nagyon jó volt kiszállni az autóból az őszi erdő közepén. Körülöttünk mindenhol fák, a lábunk nedves színes leveleken taposott, és mindennek olyan friss erdőillata volt. És volt előttünk a vár!
A várat a 13.században kezdték építeni. Később az évszázadok alatt többször is gazdát cserélt, és átalakították, felújították, így nem ritka a 19.századi berendezés sem a vár belsejében.

 A túraútvonalról érkezők kapuja.

Ahogy egyre közeledtünk a várhoz, az úgy lett az egyre hatalmasabb, egyre zordabb, egyre félelmetesebb. Az én képzeletemben pontosan az ilyen várakban laknak a kísértetek. Szerintem nagyon félelmetes volt még ránézni is, de mellette olyan jó is volt, hogy olyan nagy, olyan mogorva, olyan erős. Annyira VÁR! Valahogy a félelmetessége mellett biztonságot is sugallt, hogy ide aztán nem jöhet be az ellenség.  És nem is jött, története során egyszer sem sikerült az ellenségnek bevennie. A magas sziklán lévő várat vizesárkok, és felvonóhidak veszik körül, ezzel is növelve a biztonságot, a bevehetetlenséget. 

Nem tudom, milyen filmeket forgattak már itt, próbáltam rákeresni az interneten, de nem találtam semmit róla, érhető nyelven legalábbis nem, de én biztos valami borzongós-sikítósat csinálnék, ha én lennék mondjuk Angelina Jolie :)

A kapunál rövid tanakodás után befizettünk egy várnéző túrára. Vagyis én mondtam, hogy ha már itt vagyunk menjünk be, és akkor még tényleg azt gondoltam, hogy jó lesz ez. Valahol azt olvastam, hogy van fegyverkiállítás, meg azt gondoltam, ha már egyszer ilyen híres középkori vár, akkor biztos lesznek páncélok, meg zászlók, amik egy normális lovagi várban vannak, és amik szerintem tökre érdekelték volna a fiúkat. Több lehetőség is volt kiírva, hogy mi pontosan melyikre mentünk nem tudom, csak mondta a jegyárus hölgy, hogy nem sokára indul egy vezetés, megyünk-e arra, vagy várunk egy másikat. Mi meg mentünk. Kaptunk a kezünkbe egy-egy angol nyelvű paksamétát, némelyik oldala jó sűrűn teleírva. 

De az általam elképzelt kicsit interaktív, kicsit gyerekfigyelem felkeltő várnézés helyett hozzácsapódtunk egy 10-15 fős cseh társasághoz, cseh idegenvezetővel, aki szobáról-szobára, teremről-teremre, folyosóról-folyosóra ontotta magából az információkat a várról több mint egy órán keresztül.

Eleinte még izgalmas is volt, a nyirkos, hideg várudvar, a nagy várkapuk, a rácsos kutak és börtönszerű lyukak a gyerekeket is érdekelték. Ekkor még Marci is nagyjából elvolt, akit kivetettek a hátihordozóból, mondván, hogy nem fog bent elférni, mert szűkek lesznek a járatok. Hát annyira azért nem voltak szűkek, hogy egy hátizsáknyi gyerek ne fért volna el a Feri hátán, inkább meredekek voltak a lépcsők, mintsem szűkek. Így aztán Marcit eleinte nyakban vitte Feri, majd végig ölben kellett cipelni, és csak néha tudtunk letenni. Az elején még követtük is a papírunkon az angol szöveget, de pár szobával beljebb, amikor már a fiúk nem annyira találták izginek a dolgot, mert nem csinálhattak semmit, nem léphettek sehová, nem mászkálhattak körbe, míg a csaj beszélt, és nem nyúlhattak semmihez, na akkor már elég sok erőnket elvette az, hogy őket valahogy kordában tartsuk, és az angol szöveg is tele volt építészeti szakszóval, amit én egyáltalán nem értettem. Ráadásul vissza sem tudtunk fordulni, hogy kimenjünk, mert az ajtókat folyamatosan kulcsra zárta mögöttünk az idegenvezető.

A vár ettől függetlenül nagyon jó volt. Csak ez a szervezett csoportos idegenvezetés.... hát ez nem nekünk való volt, ebben az esetben. 

 Rideg várudvar:

 Kilátás az egyik teraszról. Meseszép.

 A vár bejárata felülről.

A túra végén volt néhány érdekes terem, egy hatalmas fogadóterem, vadászterem agancsokkal, aztán egy csomó kitömött madár, és a legvégén a könyvtárterem. Ez tényleg szép volt, és itt végre volt  néhány páncélos lovag is, de ekkorra a gyereknek már végképp elveszett az összes türelmük és érdeklődésük. Fényképezni nem lehetett odabent.Majdhogynem futva menekültünk ki a levegőre, minél messzebb a cseh karattyolástól. 

Kint sétáltunk még egy kicsit a várudvaron, megnéztük a kápolnát, kiszellőztettük a fejünket. 

Kicsit szomorkásan távoztam. Még a szuvenírbolt melletti makettkiállítást sem volt kedvem megnézni. 

A vár végülis jó volt, és érdemes is volt megnézni, így utólag bánnám is, ha kihagytuk volna, de jó tanulság volt, hogy máskor egy ilyen idegenvezetést ne vállaljunk be. 

Hazafelé a szomszéd hegyről még visszapillanthattunk a várra. 

 Végül napsütésben autóztunk haza.