Hétvége Kőkapun

Az úgy volt, hogy még tavaly karácsonyra kaptam Feritől 2 utazós kupont. Az egyiket beváltottuk nyáron, amikor Galyatetőn voltunk, a másikat viszont  csak most tudtuk.

Nem volt pont ideális ez a novemberi hétvége  "nyaralgatni", de azért nem voltunk kétségbe esve, és nem aggódtunk afelől, hogy a maximumot fogjuk kihozni ebből szűk 2 napból.

A Zemplén hegyei között megbújó Kőkapu Vadászkastélyba mentünk, Sátoraljaújhely és Sárospatak közelébe. Tudtuk, hogy a szép színes őszről már le fogunk csúszni, és hogy rövidek a nappalok, meg egyáltalán, mégis nagyon megdöbbentő volt, hogy amikor fél 5 tájban megérkeztünk, ( miután leraktuk a srácokat Ózdon) ott az erdő közepén már vaksötét volt. Az erdő mélyén, a legközelebbi falutól még 5 km-re, a semmi közepén állt a hotel komplexum, de ezt leszámítva tényleg semmi, csak a csönd és a sötétség. Így is hirdetik magukat, hogy "ahol a csend kezdődik". És valóban. :-) Se térerő, se internet, a tévén is csak 3 csatorna jött. Először fura volt, jó lett volna rácsörögni a fiúkra, hogy mi újság, vagy ránézni az internetre, hogy eladtunk-e valamit, de azért túléltük. Mivel nagyjából az egész napot az autóban ülve töltöttük, így sötét és az eső ellenére csak jártunk egy kört a környéken, és próbáltuk a sötétben kibogarászni, hogy mi merre. Végül az étterembe menekültünk az eső elöl, és bár még nem volt vacsora, de jó volt ott ücsörögni.

Vacsora után persze kipróbáltuk a wellnessrészleget, és egyik este még bowlingoztunk is. 

Másnap világosban is láthattuk azt, amit este nem, hogy pofás kis hegyek magasodnak körülöttünk. De a lelkesedésünket hamar letörte a csepergő eső. Gondoltuk is, hogy ebből nagy hegymászás nemigen lesz ma.

A hotel körül mindenfelé egy talán helyi művész fafaragványai vannak. Ez a szarvas éppen szembe nézett velünk, amikor kinéztünk az ablakon.

A hotelépület. A kastélyépület mintájára épült.

A hét vezér.

A kastély mellett van egy kis tó, amin lehet csónakázni. Ezt mi most kihagytuk. Mint ahogy a biciklizést és a szánkózást is. A kastélyt svájci vadászkastélyok mintájára építtette gróf Károlyi László a XIX. és XX. századok fordulóján, és egykor magas rangú állami vezetők pihenő- és vadászhelye volt ez a világtól eldugott hely.  A kastélyban be is van rendezve egy ilyen korabeli szalon, a falon körös-körül mindenféle kitömött állatok, amik elég félelmetesek voltak, szerintem. De a bútorok, különösen a hatalmas, faragott étkezőasztal, és az egész úri miliő nagyon-nagyon szép volt!

A teraszról pedig a tóra látni. A teraszt a szállóvendégek is használhatják, és klassz is lehet ott üldögélni, élvezni a napsütést, nézni a tájat, de ez a november közepi hétvége pont nem a kint ücsörgésre volt való. :-)

Mivel nem volt túl sok időnk, így reggeli után autóba is vágtuk magunkat, és Sárospatak felé indultunk, gondolván, hogy ki tudja mennyire lesz esős az idő, ha nagy gáz van, akkor Patakon majdcsak elütjük az időt.

Recski Emlékpark

Galyatetőről Ózd felé haladva, hogyy összeszedjük a gyerekeket, áthaladtunk Recsken. Recsk már réges-régen rajta van a várólistámon, de mivel kisgyerekeknek nem igazán való ez a hely, így csak tolódott, tolódott, arra várva, hogy egyszer majdcsak sorra kerül. Időközben felkerült ugyan a recski struccfarm is a listára, de csak e miatt sosem kanyarodtunk erre. Most viszont, gyerekek nélkül voltunk, ott voltunk Recsken, és bár nemvolt betervezve a kitérő, de amikor megláttuk az útbaigazító táblát, akkor egy összenézés után már arra is kanyarodtunk.

Messze a falu fölött, illetve földrajzilag a falutól délre, de fönn a hegyek között áll az egykori kényszermunkatábor emlékére létesített emlékpark. 

A tábort 1950-ben hozta létre az Államvédelmi Hatóság ( ÁVH) szovjet mintára, és 3 éven át működött teljes titokban. A tábort teljesen elzárták a külvilágtól, a közeli andezit bányában a fogvatartottaknak  naponta 12-14 órát kellett dolgozni, embertelen körülmények között, és embertelen bánásmód mellett.  Minimális fejadagot kaptak, épp csak annyit, hogy ne haljanak éhen, orvosi ellátás  nem volt. A foglyok teljesen vegyes társadalmi rétegből kerültek ki, de mindannyian politikai okok miatt, bírósági végzés és ítélet nélkül voltak itt fogva tartva. A kényszermunkások maguk építették fel a kényszermunkatábort, kerítették be magukat többszörös szögesdrót kerítéssel. A kerítésén belüli erdő fáiból maguk építették meg primitív barakkjaikat és a tábort körülvevő őrtornyokat. 

A túlélők 1953-ban, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése után szabadultak a táborból, de arra kényszerítették őket, hogy a táborról, és az ottani megpróbáltatásaikról soha nem beszélhetnek. Hogy a halottakat hová temették, az máig nem ismert. Az egykori munkatábort feloszlása után néhány esztendővel lebontották, a barakkok helyét befásították, hogy nyoma se maradjon. A kommunista rezsim alatt a magyar hatóságok mindvégig állították, hogy a recski kényszermunkatábor sosem létezett.

Ahogy haladtunk az emlékpark felé, a táj hihetetlen szépsége tárult a szemünk elé. A Mátra kisebb-nagyobb csúcsai magasodtak körülöttünk, tényleg gyönyörű volt, de valahogy mégsem jött ki belőlünk az a nagy ujjongás, ami ilyenkor szokott, mert valahogy nem volt oda illő. Majdhogynem csöndben autóztunk végig, és már-már azt gondoltuk, hogy elvétettünk egy elégazást, mert olyan sokat kellett menni még a falutól. De nem, egyszer csak a betonút egy kis földúttá szűkült befelé az erdőbe, és a végén ott állt a tábor. A kerítés egyes részein még az eredeti szögesdrótkerítés van. 

Nem volt nagy tolongás, egy másik pár volt csupán rajtunk kívül, nem is igen tudtuk, hogy most van-e belépő vagy nincs, és ha igen, hol kell fizetni. Végül elindultunk befelé, gondolván, hogy majdcsak találkozunk valakivel. Jött is a kisbódéból egy férfi, aki mesélt pár szót a táborról, leginkább a létrehozásáról, és a fenntartásáról. Elvileg nincs belépő, de gyakorlatilag mégis van, a tábort fenntartó alapítványt támogatjuk, ha egy-egy képeslapot megveszünk, mint belépő. ( Hogy hová és kinek tudnék elküldeni egy ilyen képeslapot, azon még gondolkodnom kell. ) 

Az emlékparkot 1996-ban hozták létre az egykori táborlakók visszaemlékezései alapján. Kiépítették a sétautakat, felépítettek egy élethű  barakkot. A barakkban egy kiállítást hoztak létre a megmaradt emlékekből. 

Az emlékművet 1991-ben Antall József avatta fel. Hátoldalán olvashatóak a fogvatartottak nevei.

Talán a leghíresebb "lakója" a tábornak, Faludi György, aki regényben is megörökítette a rabéveit. Bevallom, amikor jó pár évvel ezelőtt belekezdtem a Pokolbéli víg napjaimba, nem tudtam végigolvasni. Elsősorban nem a történet miatt, hanem 15 évvel ezelőtt zsenge huszonévesként nagyon nehezen volt érhető nekem Faludy nyelvezete. De most, hogy itt jártunk újra érlelődik bennem, hogy talán újra kézbe kellene vennem.

A könyv fülszövege:
Faludy György a magyar történelem egyik legsötétebb korszakának megdöbbentő történetét írta meg Szolzsenyicin Gulágjához is hasonlított életrajzi regényében. A Pokolbeli víg napjaimban az Andrássy út 60. és Recsk poklát megjárt költő sorsát 1953-ig, a táborból való szabadulásáig kísérhetjük figyelemmel. Mindaz, ami kapaszkodót nyújtott számára a hányattatás éveiben - ösztönös életigenlése, a testi szépség és a szellemi nagyság iránti feltétlen tisztelete - mélyen áthatja anekdotáit. Kortörténeti jelentősége mellett a Faludyra oly jellemző irónia és elemi őszinteség teszi a könyvet lebilincselő olvasmánnyá. Az odüsszeuszi életutat elbeszélő regény időközben trilógiává bővült: Pokolbeli napjaim után címmel 2000-ben, A Pokol tornácán címmel 2006-ban látott napvilágot a folytatás. A harmadik kötet megjelenését a legendás költő már nem érhette meg

A parkban körbe vezet a sétaút. Sok látnivaló nincsen ugyan, a lakóbarakkban lévő kiállítással órákat el lehetne tölteni mire minden visszaemlékezést elolvasunk, minden fotót, minden relikviát megnézünk. Nekünk nem volt ennyi időnk, így csak szemezgetve olvastunk el egy-egy memoárt, egy- egy plakátot, de így is sok időnk elment rá, és így is ránk telepedett az a nyomasztó hangulat, ami körbeleng egy ilyen emlék tábort. A park fölött súlya van a csöndnek, kicsit olyan mint a temető, hogy az ember nem szívesen cseveg, amikor ott van. De  nem is volt bennünk késztetés a beszédre. Nem tudtunk mit mondani. Bármit is mondtunk volna, az mind olyan banálisan egyszerű lett volna ebben a környezetben. Így inkább hallgattunk, és próbáltuk magunkban feldolgozni, hogy igen, ez megtörtént. Ez megtörténhetett. És magunkban kerestük a válaszokat arra, hogy mit tehetnénk mi, egyszerű emberek, hogy ne történhessenek meg még egyszer ilyen dolgok. 

A területen áll egy jólkinéző ház is, ez volt régen az őrök hadiszállása.  A jegyszedő bácsi azt mondta, hogy pár éve még voltak itt időszaki kiállítások, rendhagyó történelemórák, de aztán magánkézbe került, és azóta nincs itt semmi. 

A rabok által kiásott tetemgödrök helyén ma tavak vannak.

Lakóbarakk. 200 fogvatartott aludt egy alvófülkében, fából tákolt priccseken, amit ugyancsak maguk készítettek.

Barakk alaprajzok.

Büntetőbarakk

Az egykori őrtorony másolata, és a szögesdrót kokárdákkal. 

Nem egy vidám kirándulás, de egyszer látni kellene mindenkinek.