Bécsi szösszenetek 1.

Ha jól számolom, akkor eddig összesen 3-szor voltam Bécsben, és mind a három látogatás maradandó élményt adott. Mindegyik más miatt. 

Legeslegelőször még 2004-ben, zastavával, és egy soproni városnézéssel egybekötve. Sopron mellett, Brennbergbányán laktunk egy ifjúsági táborban. Sok emlékem nem maradt meg a helyről, hiszen valóban csak aludni jártunk haza, de volt a szobánkhoz saját fürdőszoba, és lényegesen olcsóbb volt, mintha Bécsben foglaltunk volna szállást, vagy akár bent Sopronban. És hát pillanatok alatt ott voltunk Bécsben, fel sem tűnt, hogy nem a városban szálltunk meg. 

A város szélén parkoltunk, és innen hév-eztünk be a belvárosba, ahol 2 nap alatt feszített tempóban, de minden "kötelező" látnivalót letudtunk, megnéztünk, és lefotóztunk az akkor még analóg gépünkkel. Ekkor néztük meg belülről a Schönnbrunn-i palotát, majd másnap a Hofburgot is. mind a kettő fantasztikusan gyönyörű volt, bár így két egymás utáni napon már kicsit sok is volt a csillogásból, a császári pompából, de azért egyszer mindenképpen megnézendő. 

Emlékszem, egész nap talpon voltunk, és a kis térképünkkel és a Bécs top 10-ünkkel csak róttuk az utcákat, és szívtuk magunkba a várost. Közben persze kávéztunk kávézókban, napoztunk a Stadtparkban, piknikeztünk a városháza előtt, isteni finom rétest ettünk, és estére úgy elfáradtunk, hogy már csak az tartotta bennünk a lelket a Sopron felé vezető úton, hogy vár ránk az előző napi vacsorahelyünkön az az jólkinéző, és illatozó borjúpaprikás, amit a szomszédos asztalnál ettek, és olyan ínycsikalndó volt. :-)

Csak pár kép akkorról. Rég volt. Tán igaz se volt. 

Akkor még megtehettük, hogy megnézzük a Hofburg híres kincsestárát, porcelán- és ékszergyűjteményét. Nyilván nem lehetett fényképezni, ahogy bent a kastélyban sem, ez kép bizonyára egy óvatlan pillanatban született. Azóta már többnyire leszoktam az nem engedélyezett fotózásról. 

Csak pár kép erejéig. 

Így aztán, mikor pár évvel később már Mátéval tértünk ide vissza, akkor nem terveztünk túl sokat. Mátéval nem is lehetett volna. Mivel vendéglátóink egyik napközben dolgoztak, így aznap csak bóklászást terveztünka  a városban, semmi konkrét célunk nem volt, egyszerűen csak élvezni Bécset. 

Folyt. 

A mosonmagyaróvári vár

( 2010. június)

Hédervárról továbbra is Bécs felé gurulva az volt a terv, hogy megállunk majd Mosonmagyaróváron is, teszünk egy rövid sétát, iszunk egy kávét, kicsit körbenézünk, mert Mosonmagyaróvár neve számunkra összenőtt az M1-es mentén lévő utolsó magyar benzinkúttal. Ha ezen az úton megyünk akárhová is, akkor is tuti megállunk, és legalább a vécéig eljutunk, néha még kávézunk is. Itt van az a kuponos vécérendszer, hogy fizetős ugyan a vécé, de a pénzt visszakapod kupon formájában, amit a büfében tudsz levásárolni. Persze 100 ft-ért nagyjából semmit nem lehet kapni a büfében, de a kuponok nem napra szólnak, össze lehet őket gyűjteni, ha valaki többször jár arra. Nem úgy mint mi. 

Szóval megálltunk Mosonmagyaróváron, és parkolóhelyet is találtunk, és rögtön a vár felé vettük az irányt. 

Én, szégyen-gyalázat, nem tudtam akkor még, hogy miféle vár van a városban, sőt, annyira sem voltam képben, hogy összekössem a város nevében szereplő vár-at azzal, hogy itt bizonyára van egy vár, vagy valami afféle. Szóval nekem nagyon új volt :-) Persze azóta már sokkal-sokkal felkészültebben indulok neki egy-egy utazásnak, de ez akkoriban még nem volt rám nagyon jellemző. Bár sok mindent azóta sem sikerült kiderítenem a várról, de azért mégiscsak...

A Fertő-tó és a Mosoni-Duna térségének várai a középkorban fontos katonai szerepet játszottak. A korabeli facölöpös várat még István király létesítette, de a tatárjárás idején már kővel is meg volt erősítve. A török támadások idején mégis ágyúlövés nélkül kaput nyitottak az ellenségnek. 

A vár később teljesen elvesztette katonai jelentőségét, és 1818-ban gazdasági akadémiát indítottak el benne, és máig  itt működik Széchenyi István Egyetem Mezőgazdasági- és Élelmiszertudományi Kara, mely a korabeli akadémia jogutódja. 

Körbejártuk a várat, kívülről, kicsit az udvarába is bekukkantottunk. egy jó kis cukrászdát keresve pedig megnéztük  a helyi termál hotelt, ami ugyancsak szóba került akkor, amikor szállást kerestünk.

Habsburg Frigyes szobra 

Több infó a városról és a látnivalókról, itt.   Mert nem csak fogászatokból, fodrászatokból, és optikusokból áll a város, hanem sokkal több értéke is van, még akkor is, ha elsőre nem tűnik fel a sok fogászt között :-)  És ami akkor még nem volt, de most már van, és most már olyan korú gyerekeink is vannak, akik már értékelnék is, a Futura Élményközpont, semmiképpen nem fogjuk kihagyni ha legközelebb erre járunk.
De akkor és ott csak erre a kis sétára volt időnk és lehetőségünk.

Hédervári kastély

Avagy Khuen-Héderváry-Viczai-kastély

Amikor  Lipótról Bécs felé tartva megálltunk itt egy kis sétára, akkor nem is gondoltuk, hogy nem sokkal ezután milyen hányatott sorsa lesz a kastélynak. Mi még 2010-ben egy ápolt, felújított, rendezett kastéllyal találkoztunk, igaz, csak kívülről, mivel akkor még egy 4 csillagos szálloda üzemelt az épületben, és bemenni nem lehetett. A kastélyt gondozott, ápolt park vette körül, amiben egy kellemeset sétálhattunk, és séta közben minden oldalról megszemlélhettük az egykori kastélyt. 

Pontosan 2 évvel ezután, 2012-ben kezdődött a bérlő- tulajdonosi vita, melynek következtében a szálloda bezárt, az épület úgymond "gazdátlanná" vált, mert a bérlő már fordított rá energiát, a tulajdonos pedig még nem tehette ezt meg. Csupán 2016-ban született meg a végleges döntés, melynek értelmében a tulajdonos végre hozzájuthatott jogos tulajdonához, és bejuthatott a kastélyba. Egy erről szóló cikk alapján a kastélyt az elmúlt évek igen megviselték, és az állapota erősen leromlott. Nagyon sok pénzt, időt, és munkát fog felemészteni, amíg Alkotóházként újra nyithatja majd a kapuit a nagyközönség előtt. 

Pedig Hédervár egyike azon kevés településeknek, amelynek nevét már az 1100-as években feljegyezték a krónikások. A területet II. Géza ajándékozta egy segítségére siető lovagnak, aki névadója lett a településnek, és várat épített itt. Akkor még fából, és ami el is pusztult a tatárjárás során. A mai kastély elődje a 16. században épült többszintes, reneszánsz kastélyként, majd később ezt bővítették ki, és megépültek a sarkokon a tornyok. 

A kastélynak három tornya van, A hagyomány szerint az épület három vármegye, Győr,  Pozsony és Moson  találkozási pontján állt, ezért minden tornya más-más megye területére került. Ebből viszont csak annyi igaz, hogy  az egykori Győr-Pozsonyi vármegye határa Hédervárnál volt, a családnak viszont mindhárom vármegyében jelentős birtokai voltak. 

A kastély egyik ékessége a belső udvar, melyben három építészeti stílus is képviselteti magát,  gótikus ablakok, reneszánsz kerengők, és barokk kandeláberek, közepén pedig egy hatalmas 350 éves platánfa áll. 

A kaputól lehetett csak éppenhogy befényképezni. 

A kastély 1945-ben állami kézbe került, és népiskola működött benne. A környező falvak  gyerekei jártak ide. 1983-tól alkotóház működött benne, majd 2004-től szálloda. Most talán újra alkotóház lesz. Ki tudja...

A kastély parkja is mindenképp megér egy sétát. Hatalmas fák, szobrok, kis patak hidakkal, rendezett sétányok viszik körbe az ide látogatót. 

Szigetköz, Lipót

( 2010. június)

Amikor mi 2010. nyarának elején Lipótra mentünk, akkor még nem volt ennyire ismert országszerte, mint már most. Sőt..., szerintem egyáltalán nem volt még ismert, Lipóti pékségről akkor még csak nem is hallottunk, Lipótra a falura is egészen véletlenül akadtam rá, amikor kerestem valamilyen jó kis helyet, lehetőleg wellness részleggel arrafelé. Az olaszországi villámkirándulásunk utáni hétvégén ugyanis Bécsbe voltunk hivatalosak a barátainkhoz, és az addig lévő pár hétköznapot szerettük volna eltölteni valahol, nem annyira messze Bécstől. Kézenfekvő lett volna Sopron, de ott már voltunk a korábbi években kétszer is, így valami mást akartunk. Így jutott az eszünkbe az a Szigetköz, ahol viszont még nem voltunk azelőtt, és hát... sajnos azóta sem. Lassan fel is kerülhet megint a listánkra, hiszen a gyerekek azóta már egész nagyok lettek ahhoz, hogy igazi szigetközi kalandokat is átélhessünk velük. 

Mert a Szigetköz, egy igazi kis kalandparadicsom lehet. Mi ebből, akkor, nem sokat érezhettünk meg. Egyrészt az időjárás sem volt túl kegyes, és kezdetben inkább esett, mint nem, és a napunk nagy részét a szállodában, és annak wellness részlegén töltöttük, kisebb falubeli sétákat iktatva bele, hogy szívjunk azért egy kis friss levegőt is. Az Orchidea Hotelben szálltunk meg, ami akkoriban még nagyon új volt, azóta már több nagyobb terjeszkedésen és fejlesztésen is túl vannak, lett pl. apartman házuk is. Akkor még nem volt. De minden nagyon szép és barátságos volt, és bár a kinti strandrészt nem tudtuk használni, mert hideg volt, de a benti fürdőrészleg nekünk teljesen megfelelt, volt egy kisebb úszómedence, egy pezsgőfürdős, ahol a gyerekek is jól elvoltak, szauna, masszázs, és egyéb kényeztetések. A hotel kertje pedig nagyon szép, ápolt volt, kár, hogy csak kevés időt tudtunk ott tölteni. A portán lehetett egyébként mindenféle sporteszközöket kérni, labdát, pingütőket, és volt lehetőség biciklikölcsönzésre is, és akár kisbiciklit is tudtak volna adni. ( mi akkor még nem voltunk ebben érdekeltek.) 

A hotel éttermében pedig rendre dugig ettük magunkat mindenféle finomsággal. Isteni finom volt minden, de a legmeghatározóbb élményünk az mégis a híres lipóti parasztkenyérrel való találkozásunk volt. Az a Lipóti pékséges. Mi akkor ettünk olyan hatalmas cipót először, és teljesen lenyűgözött. Annyira finom volt, annyira illatos, hmmm.... Délutánonként pedig teázásra voltunk hivatalosak, ahol a tea mellé finom omlós pogácsákat, és egyéb péksüteményeket szolgáltak fel. Teljesen odavoltunk. Akkor még nem volt mifelénk Lipóti Pékség, hírét sem hallottuk, csak pár év múlva kezdtek el Pesten nyitogatni, és akkor nagyon kerestük, és megörültünk ha találtunk egyet. Azóta már minden sarkon lett egy, szinte. A mi lelkesedésünk is alább hagyott némileg. 

A szobafoglalásunkhoz járt volna egy egyszeri belépés a falu strandjára és termálfürdőjébe, de ezt sajnos nem tudtuk kihasználni, pedig  a fürdő az ország egyik legjobban felszerelt termál- és élményfürdője, gyógyvízzel, csúszdával, élménymedencékkel. Mellette egy kemping is üzemel. Ha legközelebb arra járunk mindenképpen kipróbáljuk. 

Séta a faluban. A falu templomáról nem találtam fényképet, pedig többször is elmentünk mellette/előtte, de olyan hagyományos sárga falusi templomnak tűnt. Az is, tulajdonképpen. Lesétáltunk viszont a Holt-Duna partjára, mely a vizimadarak fészkelő- és élőhelye, van is egy madárles, és jelentős a  mocsári növényzet. 

A falu másik nagy büszkesége a hosszú gesztenyefa sor, mely Lipótot Darnózselivel köti össze. Gyalogosan, és lovaskocsival is áthaladtunk rajta.

A szálloda szervezésében egyik délután egy lovaskocsikázáson vettünk részt, ami annyit tett, hogy kerültünk egy jó nagyot a faluban, majd a közeli mocsári területeken, egészen a Dunáig, kis ízelítőt kapva ezáltal a Szigetközből, az élővilágából, a hangulatából.
A Szigetköz hazánk legnagyobb szigete, 375 km2, és 52 km hosszú. Páratlan  természeti adottságokkal rendelkezik, mocsár- és lápvidékekkel, melyekben hazánkban egyedülálló hal- és madárfajok élnek. A térség nagyon jó kirándulóhelynek bizonyul, főleg biciklivel érdemes szerintem nekivágni, a Duna ezen része pedig a  raftingolóknak kedvez. De számos tanösvény, kirándulóútvonal is várja az ide látogatókat. 

A Szigetköz otthont ad számos különösen ritka növény- és állatfajnak, amelyek hazánkban másutt nem fordulnak elő, a halak mellett különféle hüllők, kétéltűek, madarak. Rengeteg féle állat, amiket én még csak névről sem ismerek. Talán ezért is lenne jó egyszer visszatérni, hátha bele tudunk kicsit mélyülni az élővilágba is. Magyarországon például csak itt élnek természetes körülmények között hódok, melyek 1991-ben telepedtek itt meg újra, csodával határos módon. Azóta elszaporodtak, és a bővizűbb ágakban szép számmal megtalálhatóak. Csakúgy mint a vidrák, nyusztok és még sokan mások. 

Szóval mindenképpen érdemes idelátogatni. Nemcsak fürdeni, kikapcsolódni tökéletes ez a táj, hanem nagyobb kalandozásokra is alkalmas, egy igazi kis kincsesdoboz. 

Lehet, hogy még visszatérünk! 

Mohácsi busójárás

Van nekem, (nekünk), egy amolyan utazós bakancslistám, amire föl szoktam vésni, ha olvasok valami érdekes helyről, eseményről, és úgy gondolom, hogy azt egyszer látnunk kell. Az egyik ilyen pontja a listának a mohácsi busójárás volt, amiről minden évben lehet hallani, lehet látni a tévében, de ott lenni, és élőben átélni mégiscsak más. Konkrét terv azonban nem volt, hogy mikor kellene erre pontosan sort keríteni, meg hát valljuk be, télen, hidegben azért eléggé el vagyunk kényelmesedve, ha hideg van, nem szeretünk kimozdulni, autóval meg pláne nem, ha esik az eső, akkor meg főleg nem.
így aztán, amikor valamikor talán karácsony környékén szóba került a 3.b-ben, hogy lenne-e kedve az osztálynak és mindennemű hozzátartozónak egy mohácsi kiránduláshoz, osztálykirándulás jelleggel, tehát busszal, együtt, közösen, persze hogy rábólintottunk. Így elkezdődött a szervezés. Előzetesen, majd ténylegesen, végül már élesben. Az egyik anyuka intézte a buszt, (buszokat), a másik, mohácsi lévén az ebédet.Végül 75 fő jött össze. Egy nagybuszt és egy kisbuszt töltöttünk meg, majdnem tele.

Mi 3 másik családdal, összesen 14-en a kisbuszban utaztunk, nagyon kellemesen. Nem volt akkora zaj, nem volt annyi inger, mintha a nagybuszon utaztunk volna, így talán a gyerekek is jobban bírták a strapát. Főleg Marci. Akiről az utolsó pillanatig nem voltunk meggyőződve, hogy jó ötlet odavinni. De hát vittük, nem tehettünk mást. 

Mohácsra kicsit később gurultunk be, mint ahogy azt terveztük, annak ellenére, hogy az M6-oson nemigen járt rajtunk kívül senki.  11 körül értünk Mohácsra,  és ekkor már eléggé állt a sor az úton. Araszoltunk-araszoltunk, mígnem egyszer csak azt mondta a sofőr, hogy akkor MOST szálljunk ki. Hát kiszálltunk. Valahol a főút szélén, egy templom mellett.

Szent István király zárdatemplom

És elindultunk befelé a városba. Innen-onnan elő-előkerült egy-egy busó, de látszott, hogy még csak ténferegnek jobbra-balra, itt-ott gyülekeztek páran. Az utcán sem volt még tömeg, simán együtt tudtunk mozogni mindannyian. A busók pedig készségesen hagyták, hogy az útjukat álljuk.

Közben egyre jobban kisütött a nap, és egyre melegebb lett. Ami persze jó volt, ahhoz képest, hogy a múlt héten  még azon paráztunk, hogy mi lesz, ha esni fog, vagy mi lesz, ha minusz 10 fok lesz. Hát se nem esett, se hideg nem volt, sőt... A kabát egyre inkább csak teher volt rajtunk, le is kerültek szép sorban a sapkák, majd a kabátokat is csak húztuk magunkkal, hol ide akasztva, hol oda. De inkább ez, mint az eső, vagy a hideg.

A Duna parton már készülődtek a busók átkelésére, de mi ezt kihagytuk, mert le volt foglalva az ebédünk, így gyakorlatilag, mivel később érkeztünk,  ott kezdtünk.

Csak a Duna, tömeg nélkül

A legenda szerint, amikor a törökök elfoglalták a várost, az őslakos sokácok a Duna szigetére szorultak vissza. De amikor megunták, hogy száműzetésben kell élniük, akkor ijesztő maszkokat kezdtek faragni fűzfából, magukra állatprémet akasztottak, és így busókként keltek át a Duna vizén, hogy elijesszék a törökeket, akik jól meg is ijedtek, és el is hagyták a várost.

Persze ez csak mese. A busójárás ugyanolyan télűző hagyomány, mint bármilyen más farsangi mulatság. ( link)

Ebéd végeztével a társaság nagyobbik része elindult a Széchenyi tér felé, ahol délelőtt óta mindenféle programok voltak a színpadon. Néptáncbemutatók, busócsoportok bemutatkozása, ilyesmi. Az volt az előzetes terv, hogy 3-4 csoportra osztódva próbáljuk abszolválni a napot, hogy senki ne keveredjen el. Végül mi, kisbuszosok voltunk együtt, és a többiek állítólag hellyel-közzel együtt. De még mi 14 is az elején két részre szakadtunk, mert a társaság vége még ebédelt, amikor a legtöbb gyerek már ment volna, így páran előreindultunk, hogy majd beérnek. De már csak a felvonulás után tudtunk újra összetalálkozni, mert ahogy mentünk, áthaladtunk a Kóló-téren, ahová minden irányból gyülekeztek a busók, a sokac lányok, a feldíszített kocsik, járgányok, és készültek a felvonulásra. Egy darabig nézegettük itt őket, de aztán előreindultunk, hogy majd ha jönnek, akkor megállunk, és nézzük őket.

Itt találkoztunk a tél koporsójával is, amit majd a Dunába eresztenek később, a felvonulás után. Ez a koporsós kocsi vezeti a felvonulást. Az a fekete nem egy puli, hanem egy fekete busó. A favillája tele volt aggatva mindenféle színű tangabugyival. :-) gondolom annyi lányt rabolt már el :-)

Aztán ahogy haladtunk az úton, úgy lett a tömeg is egyre nagyobb, egyre sűrűbb. A vásársoron még nézelődtünk kicsit, vettünk hűtőmágnest, meg valami undorítóan édesragacsos cukorkígyót, amit kinyafogtak a gyerekek. És akkor egyszer csak nagy nyüzsgés támad, még a meglévőnél is nagyobb, és láttuk, hogy bizony a felvonulás már megkezdődött, és épp jött a koporsós kocsi. Szerencsénk volt, mert a gyerekek találtak valami rést, ahol beszivárogtak az első sorba, és szép lassan, végül egész korrekt helyünk lett mindannyiunknak. Mindent szuperül láttunk, a busók ott vonultak el az orrunk előtt végestelen végig, többszázan, de mégis mindegyik más volt, egyik ijesztőbb, másik kedvesebb, voltak gyerek busók is, azok nagyon aranyosak voltak. Külön szerencse volt, hogy majdnem velünk szemben valamilyen mohácsi vezető lehetett, mert 1. ki az aki öltöny-nyakkendőben vesz egy ilyen bulin részt, 2. minden társaság megállt előttük parádézni, így mi jó alaposan megszemlélhettük őket, a gyerekek ezerszer pacsiztak le velük, némelyik ránk ijesztett, némelyik megvakarta a gyerekek buksiját. Nagy volt a zaj, nagy volt a nyüzsgés, de hangulatos volt nagyon. Nagyon tetszett!

És csak jöttek, jöttek, a szépséges sokác lányok, a beöltözött gyerekek, a rémísztő busók, ki gyalog, ki valamilyen csodajárgányon, mi pedig csak csodáltuk őket, sikongattunk, a gyerekek lepacsiztak, és minden cukorosztó kislányt lekapcsoltak egy újabb adag cukorkáért.

És mikor már azt gondoltuk, hogy sosem lesz vége a felvonulásnak, és a gyerekek is már kezdtek fáradni, és éppen kiálltunk volna a tömegből, hogy haladjunk tovább, akkor hirtelen vége lett, és akkora áthatolhatatlan tömeg gyűlt körénk, hogy onnan a lehető legrövidebb úton akartunk szabadulni. Szerencsére pont jött oldalt egy kis utca, amire ki tudtunk térni. Így a Széchenyi teret nem elölről, hanem hátulról közelítettük meg, ahol még egy játszótér is volt, úgyhogy itt egy kicsit megpihentünk, és bevártuk a többieket.

A főtéren közben mentek a programok, táncolás, busóavatás, és már állt a hatalmas máglya, várva az estét.

A mohácsi Fogadalmi Emléktemplom építésének célja az volt, hogy a mohácsi csata hőseinek méltó emléket állítsanak. Páratlan nemzeti összefogással valósult meg az elképelés, és az épület alapjaiban 3000 magyar község, 52 város, és 25 megyeháza udvarából felvett 1-1 kg-os földcsomagokat helyeztek el, ezzel jelezve a nemzeti összefogást.  A templom építése 1929-ben kezdődött.

A Városháza.

II. Lajos ércszobra a templom mellett.

A téren pedig volt egy "kis" tömeg.

Miután szusszantunk egy kicsit már indultunk is tovább a Duna partra, hogy megnézzük a koporsó vízre bocsátását. Kevés esély volt arra, hogy láthatunk bármit is, már az oda vezető úton is hatalmas volt a tömeg, a Duna parton meg pláne, de végül csak sikerült elcsípnünk egy egész jó helyet. Igaz, nem voltunk közel, de legalább elfértünk, és tulajdonképpen láttunk is mindent. A busókat a nagy kompon, ahogy leeresztik a vízbe a koporsót, ami pont felénk úszott.

Vártunk egy kicsit, piknikeztünk még a Duna parton, hogy lemenjen előlünk a tömeg. Persze nem ment le, de azért nem kellett annyira tolonganunk visszafelé. Hiszen a  Széchenyi térre kellett visszamennünk, a máglyagyújtásra. És hát... mindenki oda ment. Szemmel láthatóan. Csak úgy hömpölygött a tömeg a tér felé.

 És ahogy egyre sötétedett, úgy lettek a busók egyre félelmetesebbek, vadabbak, bátrabbak. De már ott is voltunk a téren, és próbáltunk jól helyezkedni. Pont akkor érkeztünk, amikor meggyújtották a tüzet, ami nagyon gyorsan felkapott, és nagyon magasra lángolt. A gyerekeket mondjuk még így is emelgetni kellett, hogy lássák.

 Közben a színpadon egy klassz népi zenekar húzta a talpalávalót. A kivetítőn pedig láttuk, hogy akik elöl voltak, azok a busókkal, sokác lányokkal karöltve járják a tűz körül a kólót.

Még egy búcsú kép egy busóval, aztán indulás vissza a buszhoz. Elfáradtunk. De nagyon jó volt, nagyon nagy élmény volt! Egyszer mindenképpen meg kell nézni mindenkinek!
A Mohácsi busójárást 2009-ben vették fel az az Unesco az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára.