így aztán, amikor valamikor talán karácsony környékén szóba került a 3.b-ben, hogy lenne-e kedve az osztálynak és mindennemű hozzátartozónak egy mohácsi kiránduláshoz, osztálykirándulás jelleggel, tehát busszal, együtt, közösen, persze hogy rábólintottunk. Így elkezdődött a szervezés. Előzetesen, majd ténylegesen, végül már élesben. Az egyik anyuka intézte a buszt, (buszokat), a másik, mohácsi lévén az ebédet.Végül 75 fő jött össze. Egy nagybuszt és egy kisbuszt töltöttünk meg, majdnem tele.
Mi 3 másik családdal, összesen 14-en a kisbuszban utaztunk, nagyon kellemesen. Nem volt akkora zaj, nem volt annyi inger, mintha a nagybuszon utaztunk volna, így talán a gyerekek is jobban bírták a strapát. Főleg Marci. Akiről az utolsó pillanatig nem voltunk meggyőződve, hogy jó ötlet odavinni. De hát vittük, nem tehettünk mást.
Mohácsra kicsit később gurultunk be, mint ahogy azt terveztük, annak ellenére, hogy az M6-oson nemigen járt rajtunk kívül senki. 11 körül értünk Mohácsra, és ekkor már eléggé állt a sor az úton. Araszoltunk-araszoltunk, mígnem egyszer csak azt mondta a sofőr, hogy akkor MOST szálljunk ki. Hát kiszálltunk. Valahol a főút szélén, egy templom mellett.
 |
| Szent István király zárdatemplom |
Közben egyre jobban kisütött a nap, és egyre melegebb lett. Ami persze jó volt, ahhoz képest, hogy a múlt héten még azon paráztunk, hogy mi lesz, ha esni fog, vagy mi lesz, ha minusz 10 fok lesz. Hát se nem esett, se hideg nem volt, sőt... A kabát egyre inkább csak teher volt rajtunk, le is kerültek szép sorban a sapkák, majd a kabátokat is csak húztuk magunkkal, hol ide akasztva, hol oda. De inkább ez, mint az eső, vagy a hideg.
A Duna parton már készülődtek a busók átkelésére, de mi ezt kihagytuk, mert le volt foglalva az ebédünk, így gyakorlatilag, mivel később érkeztünk, ott kezdtünk.
Ebéd végeztével a társaság nagyobbik része elindult a Széchenyi tér felé, ahol délelőtt óta mindenféle programok voltak a színpadon. Néptáncbemutatók, busócsoportok bemutatkozása, ilyesmi. Az volt az előzetes terv, hogy 3-4 csoportra osztódva próbáljuk abszolválni a napot, hogy senki ne keveredjen el. Végül mi, kisbuszosok voltunk együtt, és a többiek állítólag hellyel-közzel együtt. De még mi 14 is az elején két részre szakadtunk, mert a társaság vége még ebédelt, amikor a legtöbb gyerek már ment volna, így páran előreindultunk, hogy majd beérnek. De már csak a felvonulás után tudtunk újra összetalálkozni, mert ahogy mentünk, áthaladtunk a Kóló-téren, ahová minden irányból gyülekeztek a busók, a sokac lányok, a feldíszített kocsik, járgányok, és készültek a felvonulásra. Egy darabig nézegettük itt őket, de aztán előreindultunk, hogy majd ha jönnek, akkor megállunk, és nézzük őket.
Itt találkoztunk a tél koporsójával is, amit majd a Dunába eresztenek később, a felvonulás után. Ez a koporsós kocsi vezeti a felvonulást. Az a fekete nem egy puli, hanem egy fekete busó. A favillája tele volt aggatva mindenféle színű tangabugyival. :-) gondolom annyi lányt rabolt már el :-)
Aztán ahogy haladtunk az úton, úgy lett a tömeg is egyre nagyobb, egyre sűrűbb. A vásársoron még nézelődtünk kicsit, vettünk hűtőmágnest, meg valami undorítóan édesragacsos cukorkígyót, amit kinyafogtak a gyerekek. És akkor egyszer csak nagy nyüzsgés támad, még a meglévőnél is nagyobb, és láttuk, hogy bizony a felvonulás már megkezdődött, és épp jött a koporsós kocsi. Szerencsénk volt, mert a gyerekek találtak valami rést, ahol beszivárogtak az első sorba, és szép lassan, végül egész korrekt helyünk lett mindannyiunknak. Mindent szuperül láttunk, a busók ott vonultak el az orrunk előtt végestelen végig, többszázan, de mégis mindegyik más volt, egyik ijesztőbb, másik kedvesebb, voltak gyerek busók is, azok nagyon aranyosak voltak. Külön szerencse volt, hogy majdnem velünk szemben valamilyen mohácsi vezető lehetett, mert 1. ki az aki öltöny-nyakkendőben vesz egy ilyen bulin részt, 2. minden társaság megállt előttük parádézni, így mi jó alaposan megszemlélhettük őket, a gyerekek ezerszer pacsiztak le velük, némelyik ránk ijesztett, némelyik megvakarta a gyerekek buksiját. Nagy volt a zaj, nagy volt a nyüzsgés, de hangulatos volt nagyon. Nagyon tetszett!
És csak jöttek, jöttek, a szépséges sokác lányok, a beöltözött gyerekek, a rémísztő busók, ki gyalog, ki valamilyen csodajárgányon, mi pedig csak csodáltuk őket, sikongattunk, a gyerekek lepacsiztak, és minden cukorosztó kislányt lekapcsoltak egy újabb adag cukorkáért.
És mikor már azt gondoltuk, hogy sosem lesz vége a felvonulásnak, és a gyerekek is már kezdtek fáradni, és éppen kiálltunk volna a tömegből, hogy haladjunk tovább, akkor hirtelen vége lett, és akkora áthatolhatatlan tömeg gyűlt körénk, hogy onnan a lehető legrövidebb úton akartunk szabadulni. Szerencsére pont jött oldalt egy kis utca, amire ki tudtunk térni. Így a Széchenyi teret nem elölről, hanem hátulról közelítettük meg, ahol még egy játszótér is volt, úgyhogy itt egy kicsit megpihentünk, és bevártuk a többieket.
A főtéren közben mentek a programok, táncolás, busóavatás, és már állt a hatalmas máglya, várva az estét.
A mohácsi Fogadalmi Emléktemplom építésének célja az volt, hogy a mohácsi csata hőseinek méltó emléket állítsanak. Páratlan nemzeti összefogással valósult meg az elképelés, és az épület alapjaiban 3000 magyar község, 52 város, és 25 megyeháza udvarából felvett 1-1 kg-os földcsomagokat helyeztek el, ezzel jelezve a nemzeti összefogást. A templom építése 1929-ben kezdődött.
A Városháza.
II. Lajos ércszobra a templom mellett.
A téren pedig volt egy "kis" tömeg.
Miután szusszantunk egy kicsit már indultunk is tovább a Duna partra, hogy megnézzük a koporsó vízre bocsátását. Kevés esély volt arra, hogy láthatunk bármit is, már az oda vezető úton is hatalmas volt a tömeg, a Duna parton meg pláne, de végül csak sikerült elcsípnünk egy egész jó helyet. Igaz, nem voltunk közel, de legalább elfértünk, és tulajdonképpen láttunk is mindent. A busókat a nagy kompon, ahogy leeresztik a vízbe a koporsót, ami pont felénk úszott.
Vártunk egy kicsit, piknikeztünk még a Duna parton, hogy lemenjen előlünk a tömeg. Persze nem ment le, de azért nem kellett annyira tolonganunk visszafelé. Hiszen a Széchenyi térre kellett visszamennünk, a máglyagyújtásra. És hát... mindenki oda ment. Szemmel láthatóan. Csak úgy hömpölygött a tömeg a tér felé.
És ahogy egyre sötétedett, úgy lettek a busók egyre félelmetesebbek, vadabbak, bátrabbak. De már ott is voltunk a téren, és próbáltunk jól helyezkedni. Pont akkor érkeztünk, amikor meggyújtották a tüzet, ami nagyon gyorsan felkapott, és nagyon magasra lángolt. A gyerekeket mondjuk még így is emelgetni kellett, hogy lássák.
Közben a színpadon egy klassz népi zenekar húzta a talpalávalót. A kivetítőn pedig láttuk, hogy akik elöl voltak, azok a busókkal, sokác lányokkal karöltve járják a tűz körül a kólót.
Még egy búcsú kép egy busóval, aztán indulás vissza a buszhoz. Elfáradtunk. De nagyon jó volt, nagyon nagy élmény volt! Egyszer mindenképpen meg kell nézni mindenkinek!
A Mohácsi busójárást 2009-ben vették fel az az Unesco az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára.
 |
| Csak a Duna, tömeg nélkül |
A legenda szerint, amikor a törökök elfoglalták a várost, az őslakos sokácok a Duna szigetére szorultak vissza. De amikor megunták, hogy száműzetésben kell élniük, akkor ijesztő maszkokat kezdtek faragni fűzfából, magukra állatprémet akasztottak, és így busókként keltek át a Duna vizén, hogy elijesszék a törökeket, akik jól meg is ijedtek, és el is hagyták a várost.
Persze ez csak mese. A busójárás ugyanolyan télűző hagyomány, mint bármilyen más farsangi mulatság. ( link)
Ebéd végeztével a társaság nagyobbik része elindult a Széchenyi tér felé, ahol délelőtt óta mindenféle programok voltak a színpadon. Néptáncbemutatók, busócsoportok bemutatkozása, ilyesmi. Az volt az előzetes terv, hogy 3-4 csoportra osztódva próbáljuk abszolválni a napot, hogy senki ne keveredjen el. Végül mi, kisbuszosok voltunk együtt, és a többiek állítólag hellyel-közzel együtt. De még mi 14 is az elején két részre szakadtunk, mert a társaság vége még ebédelt, amikor a legtöbb gyerek már ment volna, így páran előreindultunk, hogy majd beérnek. De már csak a felvonulás után tudtunk újra összetalálkozni, mert ahogy mentünk, áthaladtunk a Kóló-téren, ahová minden irányból gyülekeztek a busók, a sokac lányok, a feldíszített kocsik, járgányok, és készültek a felvonulásra. Egy darabig nézegettük itt őket, de aztán előreindultunk, hogy majd ha jönnek, akkor megállunk, és nézzük őket.
Itt találkoztunk a tél koporsójával is, amit majd a Dunába eresztenek később, a felvonulás után. Ez a koporsós kocsi vezeti a felvonulást. Az a fekete nem egy puli, hanem egy fekete busó. A favillája tele volt aggatva mindenféle színű tangabugyival. :-) gondolom annyi lányt rabolt már el :-)
És csak jöttek, jöttek, a szépséges sokác lányok, a beöltözött gyerekek, a rémísztő busók, ki gyalog, ki valamilyen csodajárgányon, mi pedig csak csodáltuk őket, sikongattunk, a gyerekek lepacsiztak, és minden cukorosztó kislányt lekapcsoltak egy újabb adag cukorkáért.
És mikor már azt gondoltuk, hogy sosem lesz vége a felvonulásnak, és a gyerekek is már kezdtek fáradni, és éppen kiálltunk volna a tömegből, hogy haladjunk tovább, akkor hirtelen vége lett, és akkora áthatolhatatlan tömeg gyűlt körénk, hogy onnan a lehető legrövidebb úton akartunk szabadulni. Szerencsére pont jött oldalt egy kis utca, amire ki tudtunk térni. Így a Széchenyi teret nem elölről, hanem hátulról közelítettük meg, ahol még egy játszótér is volt, úgyhogy itt egy kicsit megpihentünk, és bevártuk a többieket.
A főtéren közben mentek a programok, táncolás, busóavatás, és már állt a hatalmas máglya, várva az estét.
A mohácsi Fogadalmi Emléktemplom építésének célja az volt, hogy a mohácsi csata hőseinek méltó emléket állítsanak. Páratlan nemzeti összefogással valósult meg az elképelés, és az épület alapjaiban 3000 magyar község, 52 város, és 25 megyeháza udvarából felvett 1-1 kg-os földcsomagokat helyeztek el, ezzel jelezve a nemzeti összefogást. A templom építése 1929-ben kezdődött.
A Városháza.
II. Lajos ércszobra a templom mellett.
A téren pedig volt egy "kis" tömeg.
Miután szusszantunk egy kicsit már indultunk is tovább a Duna partra, hogy megnézzük a koporsó vízre bocsátását. Kevés esély volt arra, hogy láthatunk bármit is, már az oda vezető úton is hatalmas volt a tömeg, a Duna parton meg pláne, de végül csak sikerült elcsípnünk egy egész jó helyet. Igaz, nem voltunk közel, de legalább elfértünk, és tulajdonképpen láttunk is mindent. A busókat a nagy kompon, ahogy leeresztik a vízbe a koporsót, ami pont felénk úszott.
Vártunk egy kicsit, piknikeztünk még a Duna parton, hogy lemenjen előlünk a tömeg. Persze nem ment le, de azért nem kellett annyira tolonganunk visszafelé. Hiszen a Széchenyi térre kellett visszamennünk, a máglyagyújtásra. És hát... mindenki oda ment. Szemmel láthatóan. Csak úgy hömpölygött a tömeg a tér felé.
És ahogy egyre sötétedett, úgy lettek a busók egyre félelmetesebbek, vadabbak, bátrabbak. De már ott is voltunk a téren, és próbáltunk jól helyezkedni. Pont akkor érkeztünk, amikor meggyújtották a tüzet, ami nagyon gyorsan felkapott, és nagyon magasra lángolt. A gyerekeket mondjuk még így is emelgetni kellett, hogy lássák.
 |
A Mohácsi busójárást 2009-ben vették fel az az Unesco az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése