Nápoly-Garibaldi tér, megérkezés, első élmények

A kisbuszból pont a Piazza Garibaldin tett le minket, annak is a kellős közepén, hátunk mögött a hotelünkkel. A Garibaldi térről azt kell tudni, hogy itt van a Központi pályaudvar, ahonnét az ország összes szegletébe el lehet jutni vonattal, és innen indul az un. Circumvesuviana vonal is, ami amolyan hév-szerű vonat, Nápolytól megy Sorrento-ig, érintve Pompeit és a Vezuvot. De ez még nem elég, mert van itt helyközi buszvégállomás is, és a helyi járatok közül is több innen indul. Ami egyrészt jó, mert turistaként  mi sem egyszerűbb, mint kijönni a hotelajtón, és felülni az adott buszra, ami bevisz a városba, vagy ahová gondoljuk. DEEEE. Hogy a dolog izgalmasabb legyen, a városban metrót építettek, és a teret, és a főutak nagy részét feltúrták, az autósokat elterelték, ideiglenes járdák szelték keresztül a gödröket, semmi nem ott volt, ahol lennie kellett volna, a buszsofőrök és jegyárusok is konténerekben voltak elszállásolva, szóval teljes káosz. A budapesti Baross téri (Keleti-pu.) állapotokhoz tudnám hasonlítani a dolgot, csak annál még egy kicsit durvább volt, elsőre. 

Szóval amikor azt gondoltuk itthon, hogy majd milyen jó lesz, mert csak felpattanunk a buszra, és már ott sem vagyunk, akkor az a valóságban nem pont így nézett ki, mert már maga a jegyvásárlás sem ment olyan könnyen. Egyrészt, magunktól nem találtunk egy jegyárusítót sem. Legalábbis nem tűnt fel, hogy azok azok. Másodszor, próbáltunk segítséget kérni, de a buszsofőrök és az építőmunkások nemigen beszélték a mi nyelvünket, és másokét sem, de nagyon kedvesek voltak egyébként és végülis elmutogatták, hogy merre hogy, és még azt is sikerült kiderítenünk, hogy melyik busszal menjünk, és az honnét indul. Csak azt az infót nem értettük, hogy az a busz akkor éppen nem jár, mert.... ki tudja.... 

ÉS ha ez még mind nem lett volna elég, ott volt az az utánozhatatlan nápolyi forgalom, a tér körüli soksávos úton csak úgy hajtottak az autósok, buszosok, teljese káosz, mindenki ott ment, ahol tudott, mit nekik sávok, mit nekik zebra, a gyalogosok is ott mentek át, ahol tudtak, vagy ahol engedték őket, és közben az a folyamatos dudálás.... mindezt egy babakocsis másfél évessel.... agyzsongató volt rendesen az elején. Aztán valahogy megszoktuk. Belejöttünk. 

Figyeltük az embereket, hogy közlekednek, és mentünk utánuk. És ha már egyszer leléptünk az útról, akkor mentünk, az autósok pedig megálltak, és elengedtek.

A gyalogosok egyébként nem voltak se udvariasak, se segítőkészek. A buszmegállóban például úgy másznak föl a buszra, mint a barmok, egymást lökdösve, és fel sem tűnt nekik, hogy babakocsival szeretnék felszállni, sokszor az ajtónak préselődve utaztunk a 40 fokban a tömött buszon. A buszra egyébként simán felszálltak azok a fekete nyaklánc-, hamistáska-, karkötő-, papucs-, festmény-,  és mindenféle árusok is a hatalmas asztallapjukkal, akik vagy Garibaldin árultak, vagy akárhol máshol a városban, és éppen hazafelé tartottak, és a portékájukkal máris elfoglalták a fél buszt. Szóval izgalmas szociális tanulmány volt egy-egy ilyen tömegközlekedés Nápoly belvárosában. 

A Garibaldi téren egyébként az első, ami feltűnik, hogy a járda két oldalát végig szegélyezik a koromfekete afrikai árusok. Bevallom, én ezektől nagyon tartottam az első napokban, pedig tény, hogy igazából nem adtak okot erre. Egyszerűen csak annyira nem voltam hozzászokva a látványukhoz, hogy hát némelyik arckifejezése nem is volt túl bizalomgerjesztő. A táskámat mindenesetre erősebben szorítottam magamhoz. Egyébként is, mert még az útikönyvben is megírták, hogy Nápolyban különösen magas a zsebtolvajlások, táskalopások aránya. Láttunk is egyszer egy igazi mopedes táskalopást a városnak egy másik részén, a mopedes srác egy szempillantás alatt lekapta a nő válláról a táskáját és már ott sem volt, de úgy nem volt ott, hogy még csak utána sem tudntunk nézni, nemhogy szaladni. Nyilván a a kis utcákban szépen elslisszolt.  A házaspár kábé 50 méterrel ment előttünk. Elég durva élmény volt. 

Szóval ide érkeztünk meg, és az első sokk, körbepillanatás után fejvesztve menekültünk be a hátunk mögötti hotel hűvösébe a kinti hőség és zaj elől. Most látom, ahogy visszanéztem a képeket, hogy a térről és a hotelről nem készült egyetlen fénykép sem, pedig mintha a szobaablakból kattintottam volna párat...hmmmm... Valamiért nem volt meg bennem a késztetés, hogy akkor ezt most le kéne fotózni, különben is az ami ott volt, fényképen úgysem jött volna rendesen át, azt érezni kellett.  

A szálloda halljában:

A szobánk a legfelső (?) utolsó előtti(?) emeleten volt, a hatalmas ablakok egy térről nyíló kis utcába néztek. (és a szomszédos ház lakásaiba), de teljesen zajmentes volt. Szinte már hihetetlenül csendes volt, ahhoz képes, ami néhány emelettel lejjebb zajlott.

Miután elfoglaltuk a szobánkat és kényelmesen elnyúltunk a hatalmas ágyon olyan jó lett volna egy nagy alvás. De Máté, aki ugye végigaludta az egész utat, eddigre teljesen magához tért, és esze ágában sem volt egy másodpercet sem pihenni. Hogyisne, mikor egy csupa érdekes dolog van egy hotelszobában, amit fel kell fedezni, meg kell nézni, ki kell nyitni, be kell kapcsolni.... Egy darabig tűrtük, és próbáltuk lerázni magunkról az utazás megpróbáltatásait, de aztán jobbnak láttuk, ha inkább sétálunk egy kicsit.

Itt jött a második hoppá... merthogy az igaz, hogy a hotel mögött csupán két utcányira van a tenger, ott is volt... DEEEEE!!!!! A partnak ezen a szakaszán nem lehetett még csak meg sem közelíteni a vizet. Biztos, ami biztos alapon, még egy úttest is elválasztotta  a járdától, hogy még véletlenül se lássunk belőle semmit. Ahogy néztük, ezen a részen leginkább teherhajók, és tartályhajók állomásoztak, szóval a part abszolút az ipari tevékenység része volt, nem turistalátványosság. 

Láttunk viszont rendeget koszt és szemetet, erre felé is felújítás volt, az undorító narancssárga kordon ide-oda terelt minket a kutyaürülék- és szemétkupacok között, a környező házak lepusztultak voltak és büdösek, a lakók az legegyszerűbb fajtából valók. Hát nem pont erre volt így elsőre szükségünk. És dögmeleg volt.

De mi csak mentünk rendületlenül, nem adtuk fel, és igyekeztünk úgy nézni a dolgot, hogy ez is a város egyik arca. Igaz, akkor még nem tudtuk, hogy van neki másik is, de reméltük. Így viszont tény, hogy érdekes volt.
Nagy nehezen elértünk egy kikötőhöz, ahol hatalmas komphajók várakoztak, és azokat jól megnéztük.

Visszafelé viszont már nem a koszos úton mentünk, hanem a felső főúton, a Corso Umberto-n, és ez olyan bevásárlóutca szerű, amikor nincs rajta ezer lezárás és elterelés, most viszont inkább egy kisebbfajta kalandpályára emlékeztetett inkább, ahogy a babakocsival hol az emberek között, hol a gödrök között lavíroztunk. De még így is több fokkal jobb volt itt, mint két utcával lejjebb. Bár a szemetes kukákból itt is folyt ki a szemét, de ez az igazi belvárosi részt leszámítva mindenhol jellemző volt.
( egyszer szemtanúja voltam a szállodaablakból, ahogy a szemközti házban lakó idős néni kinéz a teraszon jobbra-balra, és amikor konstatálta, hogy nem jön senki, akkor nemes egyszerűséggel ledobta az utca közepére a szemetes szatyorját. Nehezen tudtam ezt a látványt feldolgozni. Még azóta sem sikerült teljesen. )

Mivel ekkorra már késő délután lett, aznapra már nem terveztünk mást, csak lemosni magunkról az út porát, és vacsorázni menni. Nem mentünk messzire, a tér egyik jól kinéző kockásterítősébe mentünk, ahová aztán még többször is visszatértünk az ittlétünk alatt, és csak úgy mint a héten minden egyes nap ezután paradicsomos tésztát ettem. Isteni finom volt! Nem tudtam megunni soha-soha.