Van az a mondás, hogy Nápolyt látni, és meghalni... még ha szó szerint nem is értek ezzel egyet, azt meg kell hagyni, hogy Nápoly valóban az utazások egy érdekes színfoltja lehet.
Érdekes kettősség jellemzi a város egészét. A szemmel látható szegénység és a pazar gazdagság szinte utcáról-utcára váltja egymást, és az ember sosem tudja, hogy a következő kanyar után mi várja. Egyrészt ott van a rendezett, és nápolyi léptékben tiszta belváros, a fényűző luxus szállodákkal szegélyezett tengerparti sétány, a szemetgyönyörködtető tengeri panoráma a végén a város fölé magasodó, tekintélyt parancsoló Vezúvval, másrészt alig egy utcányira ott vannak az omladozó házak, az ablakok közé kifeszített száradó ruhák (amiket egyébként imádok, annyira olasz, annyira mediterrán), az ablakokból kiszűrődő "kiabálás", a koszos, szemetes utcák, a szeméttől fulladozó szemetesek. Nem annyira szép ez a látvány, de menet közben érzed, hogy igen, ez az, ami az igazi Dél-Olaszország, az igazi Nápoly, nem az a kicsit lejjebbi turisták elé vetített álomvilág, (ami persze gyönyörű) és szinte már egy Sophia Loren filmben érzed magadat, ahogy elsétálsz a kapualjban kártyázgató-kávézgató öregurak mellett, akiknek mindig van hozzád egy kedves szavuk. (leginkább Mátét ajnározták).
Másnap buszra szálltunk, és bementünk a belvárosba. Nem lehetett eltéveszteni, a busz egy karnyújtásnyira a tengerparttól, a Castel Nuovo, a Galleria Umberto I. és a Királyi Palota háromszögében rakott le bennünket.
A Castel Nuovo-t , ami Anjou-torony néven is ismert, nem meglepő, az Anjou-k építették 1279-ben, és ez ma Nápoly egyik legrégibb épülete.
A tenger felől nézve:
A belsejét az 1400-as években átalakították. A kastély legnagyobb értéke a 15.századi kapubejárat, mely Alfonso, az aragóniai király életét és hőstetteit dicsőíti. A kastélyban ma tanácsterem és helytörténeti kiállítás működik.
A Galleria Umberto, egy, a milánói Galleria Vittorio Emanuelle-hez hasonló passzázs, a San Carlo operaházzal szemben, 1887-91-ig épült, és Nápoly újjáépítésének egyik alapkövét jelentette. Az alsó szinten üzletek és kávéházak vannak, a felső szinten magánlakosztályok. A kereszt alaprajzú épületet üvegkupola fedi. Az operaházzal együtt 1995 óta a Világörökség része.
Az utóbbi jó néhány évben igencsak elhanyagolták, nem használták, mostanában kezdi visszanyerni régi pompáját és funkcióját, bár a kihasználtsága még ottjártunkkor sem volt maximális, az üzletek javarészt üresen, kiadó táblával a kirakatukban álltak, az emberek inkább csak átjárónak használták. De az épület maga csodás, és rendezett.
A passzázs egyik kijárata Nápoly bevásárló utcájára nyílik, a Via Toledo-ra, ami egy igazi nagyvárosi sétálóutca, tömve turistákkal és helyiekkel, szuvenír boltokkal, kávézókkal, éttermekkel, luxusüzletekkel, nyüzsgő tömeggel.
Az operaház felé néző kijárattól viszont pillanatok alatt a város hatalmas sétaterére a Piazza del Plebiscito-ra érkezünk, amit 1810-ben Napóleon császár dicsőítésére építettek, majd felvonulások és fesztiválok színtere lett. A téret egyik oldalról a hatalmas Basilica di San Francesco di Paola szegélyezi, amely a római Pantheon utánzata, és Pietro Bianchi tervezett 1817-ben, hogy megünnepeljék Ferdinánd király visszatérését a trónra.
A tér hatalmas, ez Nápoly legnagyobb tere. A templomban pedig egymást érték az esküvők.
folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése