Amióta csak Nápolyba érkeztünk, és megpillantottuk a város fölé magasodó domb tetején azt a szépséges erődöt (?), várat (?), kastélyt (?) , jártunkban-keltünkben föl-fölpillantottunk, és megállapítottuk, hogy Úristen milyen jól néz ki az ott fenn. Így aztán a nagy belvárosi felfedezőtúra után a hegy felé vettük az irányt, hogy onnan is szemügyre vegyük a szépséges Nápolyi-öblöt.
A Vomero, Nápoly leginkább felkapott lakónegyede. A 190 méter magas domb a 20.század elején kezdett beépülni.
A hegyre három siklóvonalon is fel lehet jutni, ha jól emlékszem, akkor mi a Via Toledo-nál lévőn szálltunk fel. Leszállás után kicsit még sétálni kellett, hogy elérjünk a tetőre, és megpillantsuk magunk alatt Nápolyt.
A csillag alakú Castel Sant' Elmo a 10. században a helyén álló templomról kapta. az erődöt 1329-ben Anjou Róbert kezdte el építeni városvédelmi célból, majd 1537-46-ig a spanyol alkirály átépíttette, ekkor épült meg csillag alakban a 6 bástya. Ma időszakos kiállításoknak ad leginkább otthont. Amikor itt jártunk (jún.) akkor viszont éppen filmfesztivál volt, ezért az erőd zárva volt napközben, így nem tudtunk bemenni, pedig a teraszáról állítólag 360 fokban rá lehet látni Nápolyra, és az öbölre. Lesz miért visszamenni :)
Mint ahogy az erőd közvetlen szomszédjában lévő San Martino múzeumot sem néztük meg, ami egy egykori kolostor épületében működik, és a királyi kerámiakiállítás, üvegtárgyak, ékszerek, festmények, és szobrok mellett hajó- és kocsimúzeumnak is otthont ad. A belépő nem olcsó, talán emiatt is nem erőltettük, hogy bemenjünk, nem tartottuk elég gyerekbarátnak. Hahhhaaa, az hiányzott volna még, hogy Máté leverjen valamit. Inkább sétáltunk még egy kicsit, találkoztunk kedves öregbácsikkal, akik kisszékükön üldögélve, a kilátásban gyönyörködve váltották meg a világot. A hegyről gyalog indultunk lefelé, abban reménykedve, hogy találunk egy normális boltot, ahol tudunk venni ezt-azt, többek között nápolyit, Nápolyban. Boltot nagy nehezen találtunk, de nem volt benne nápolyi :( Vettünk viszont finom gyümölcsöket, és vizet-vizet-vizet.
Útban lefelé bementünk egy hatalmas parkba, de nem mertünk nagyon a sűrűjébe bemenni, nehogy aztán ne találjunk vissza, csak megpihentünk egy hűvös kispadon.
Aztán persze mégiscsak eltévedtünk, de nem gyalog, hanem busszal, mert az a busz, amire szálltunk, és gondoltuk, hogy oda megy, ahová mi szeretnénk menni, az valahogy nem akart megérkezni semmilyen általunk ismert helyre, csak ment-ment, ki városból, majd visszafordult, megint felment a hegyre, majd megint le, de most másik irányba, jó sokáig. Így utólag jó kis városnéző túra volt, de akkor azt hiszem eléggé paráztam, hogy mi lesz velünk, ha elvisz minket a busz valahová a világ végére. Mondjuk onnan is csak visszajöttünk volna, na de hát akkor is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése