( 2020. március)
A harmadik, és egyben utolsó egész napunkon Füzér felé indultunk. Már csak ez a vár hiányzott a képzeletbeli listánkról, és reménykedtünk, hogy talán sikerül még ezt is megnéznünk. De mivel ettől a naptól kezdve zártak be az iskolák, ( csak a miénkben még tanítás nélküli munkanap lett volna amúgy is), így nem tudtuk, hogy mire számíthatunk, úgyhogy volt B tervünk is.
És milyen jó, hogy volt, mert a vár aznaptól már zárva tartott :-(
Az odaút olyan volt, mintha a világból mennénk ki körülbelül, mert sehol egy lélek nem járt, és nagyon fura volt látni, hogy szinte az az országhatárt mutató fekete vonalon haladunk Füzér felé, a rádióban vagy nem jött adás, vagy csak szlovák adók voltak foghatóak. A hegytetőre érve aztán szépen rá is láttunk Kassára. Legalábbis az iparnegyedére.
Elhaladtunk a Hollóházi Porcelánmanufaktúra mellett, ami ugyancsak zárva volt már, de mindenképp várólistás.
Aztán már gyorsan feltűnt a látóhatárban a várhegyen álló füzéri vár.
A várat a 13. század elején építették, így Magyarország legkorábbi várainak egyike. Jelentős felújításon esett át 2014 és 2016 között, melynek keretében felépült az úgynevezett Alsó Vár, megújult a Felső Vár várkápolnája, palotaszárnya és alsó bástyája.
A Várhegy alatti parkolóban parkoltunk, és bár sejtettük, hogy a várba már nem fogunk tudni felmenni, azért mindenképpen a lehető legközelebb szerettünk volna sétálni hozzá, így arrafelé indultunk.
Nem jutottunk messzire, csak a kapuig. :-( Ott kicsit bámészkodtunk, busongtunk kicsit. A felújítási munkálatok még mindig zajlanak, úgyhogy kicsit tanulmányoztuk a csilléket, és egyebeket, amik segítik az építkezést. Aztán elővettük a B tervet, hogy akkor nincs mese, felmegyünk a Kis-Milicen lévő Károlyi-kilátóba.
Az Országos kéken kell haladni, el sem lehet téveszteni. A vártól nem messze a Várforrásból még vettünk magunkhoz friss vizet, és már indultunk is.
Talán a Magas-hegy oldalában találtuk ezt a kilátót, ahonnan szép rálátás nyílt Pusztafalura.
Hogy ne oda-vissza ugyanazon az úton menjünk, így odafelé egy felső erdészúton haladtunk párhuzamosan a patak mellett futó kék jelzéssel.
És így jutottunk el a Csatatéri-erdészházhoz. A Csata-rét neve a kuruc korból ered, számtalan bujdosó húzta meg magát a környező erdőkben,összeütközve a labancokkal.
Itt a pihenőpadoknál meg lehet pihenni, de mivel mi a nemolyan messze lévő kilátónál már megpihentünk és némileg meg is uzsonnáztunk, nem álltunk itt meg hosszú időre, hanem nekivágtunk az erdőnek.
Egy kezdetben nem túl meredek, de azért a végeláthatatlansága miatt kicsit fárasztó emelkedővel indítottunk, hosszan-hosszan fölfelé.
És ahogy haladtunk fölfelé, úgy lett egyre meredekebb az emelkedő, úgy kerültek a kezekbe a támasztóbotok, és sűrűsödtek meg a pihenők.
A Kakas-bárc tetején lévő sziklaformázat. Itt muszáj volt kifújni magunkat, hiszen innen jött csak igazán a túra túrarésze, az igazi meredek hegymászás. :-)
Gyönyörűséges volt az erdő. Így lombkorona nélkül talán még szebbek ezek a szálbükkösök, ahogy sorakoznak szépen sorban...
Meredeken vezet az út fölfelé.
De a végén ott áll a kilátó. 880 méter magasan. A kilátót 2015-ben avatták fel. A kilátót a nagykárolyi Károlyi család előtt tisztelegve Károlyi-kilátónak nevezték el. A család ugyanis évszázadokon át gondos birtokosa volt a környező erdőknek, mezőknek, településeknek.
Az országhatárt jelző betontömbök mellől Szlovákia felé nézve.
Jó darabig elidőzünk itt, nézzük a kilátást, bár nincs teljesen tiszta idő, de így is lenyűgöző a Zemplén vonulata, a sátras csúcsok, és a vár látványa a lábunk alatt. A fiúknak nagyon tetszik, hogy egyik lábukkal Magyarországon vannak a másikkal Szlovákiában. A kilátóban nagyon fúj a szél, onnan hamar lejövünk, de a lenti padnál kicsit megpihenünk, és megesszük az elemózsiánk maradékát, elrágjuk az almáinkat. Találkozunk egy futóval, aki a Nagy-Milic felől érkezik, és itt pihen meg. Váltunk pár szót, majd ő megy tovább.
A Nagy-Milicre, bár innen már nincsen messze, nem megyünk át, mert azt olvastuk, hogy a tetejéről sincs igazából kilátás. Megelégszünk a Kis-Miliccel, nem akarjuk a gyerekek tűréshatárát a végtelenségig húzni. Szép lassan elindulunk lefelé.
Lefelé már gyorsabban haladunk, visz a lejtő, és visszafelé a Csatarétnél a jelölt kékre térünk, ami a patak mellett halad.
A Várforrásnál újra megállunk. Jól esik a friss víz.
A parkolóból még megcsodáljuk a várat, újra és újra, és már ott eldöntjük, hogy jövünk majd még errefelé. Mert szívünk csücske a Zemplén!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése