Gornji Stoliv, az elhagyott falu

Montenegrói tartózkodásunk utolsó napjára egész napos strandolást terveztünk. Aztán persze ember tervez, Isten végez, és szerda reggel, az utolsó napunkon zuhogó esőre ébredtünk. 

Az látszott, hogy nem lesz ez egész napos esőzés, de a délelőtti strandolásunkat elmosta rendesen. Sztán ahogy elállt az eső, akkor felvetettem, hogy csináljunk még valamit fürdés előtt, az eső úgyis biztos jól lehűtötte a vizet. 

Még egy régebbi futásom alkalmával láttam, hogy az egyik falu felett egy kőtemplom magasodik a hegyoldalban, és vezet is arrafelé egy jelzett út. Egyik alkalommal el is indultam fölfelé, hogy megnézzem, milyen út vezet fölfelé, mert ha olyan dzsindzsás-bozótos, mint amilyenen a múltkor mentünk, akkor felejtős az egész, de nem... szépen kanyargós köves utat láttam fölfelé. Akkor nem mentem sokáig, de nem tudtam kiverni a fejemből a helyet, kicsit utána is olvastam, és elég jó kis délelőtti sétának tűnt, úgyhogy ezt vetettem be a strandolás helyett alternatívaként, és végül mindenki rá is bólintott. Meggyőztem őket, hogy klassz lesz. 

Egyedüli problémának csak a parkolás tűnt, mert azon a szakaszon nemigen van kialakított parkoló, max az út szélén lehúzódva, de bíztunk benne, hogy mivel az út a posta mellől indul, hátha ott van néhány hely... és szerencsénk volt, mert épp találtunk egyet, amit gyorsan le is foglaltunk, és már indultunk is fölfelé. 

Az út tényleg olyan volt egész végig, mint amilyen az elején, nagyköves, szép, kanyargós, és sokkal meredekebb, mint gondoltam. Eszembe is villant, hogy még jó, hogy nem futva jöttem, ezen a csúszós emelekedős kőúton nemigen boldogultam volna. 

A kőút egyébként többszáz éves, de sajnos egy részének a lebontását tervezik, egy autóút megépítése miatt.  Ennek a nyomvonalát már láttuk is, de a kőút szerencsére akkor még sértetlennek tűnik. 

A települést egy 14. századi írásos dokumentumban már említik. A Velencei Köztársaság uralma idején a falunak 1200 lakosa, négy üzlete, két olajsajtoló malma és négy péksége volt. Mára ebből semmi sem maradt, a fenti faluban ma már csak hárman élnek, 2-en egészen fent, a falu látképét uraló templom mellett, akik a templomot is gondozzák, egy férfi pedig lentebb, aki egy kis büfét is üzemeltet, nagyon finom kecskesajtokkal és helyi szörpökkel. És pazar kilátással az öbölre és Perastra. 

Elhagyatottságában is nagyon hangulatos falu.  Bármeddig el tudtam volna kóborolni az elhagyott házak között legelésző kecskék társaságában. 

Az eső utáni pára még igencsak le volt ülve az öbölben. 

A futóútvonalam felülről :-)

Másnap magunk mögött hagytuk Montenegrót. Én nagyon szerettem! Szerintem lenyűgözően szép a táj, a hegyek és a tenger összhangja minden egyes nap ámulatba ejtett. Csak azért nem voltam végtelenül szomorú, hogy indulnunk kell, mert volt még előttünk kaland bőven, hiszen Bosznia felé vettük az irányt, és hát... az is elég hűűűűhaaaa volt :-)

Herceg Novi

 És ha már gyalogosan kipróbáltuk a kompot, akkor másnap autóval is átszeltük az öblöt, és Herceg novi felé indultunk. 

Herceg Novi a Kotori-öböl bejárata, éppen az Adria-tenger és az öböl csatlakozásánál fekszik, egy köpésre a horvát határtól, szinte már Dubrovnik mellett. Mennek is innen hajókirándulások Dubrovnikba. 

A városhoz közeledve azért érezhető volt, hogy ez már nemcsak egy sima üdülőváros, hanem egy "rendes, igazi" város, ahol élnek és dolgoznak is emberek, ennek függvényében a forgalom is elég sűrű volt, álltunk is egy darabig a város haladva a dugóban, de végül csak eljutottunk a kiszemelt parkolóhoz, ahol viszont csak 1 szabad hely volt, amit az előttünk álló autós elfoglalt, úgyhopgy várnunk kellett kicsit, míg valaki kijött, hogy mi be tudjunk menni. Tényleg pár perc volt, szerencsénk volt. És már indulhattunk is az óváros felé. 

Az óváros kapuja, Herceg Novi jelképe, az óratorony. A városon a török hódoltság, a velenceiek, A Monarchia,  is rajta hagyta a lenyomatát. A Sat Kula tornyot – Óratornyot – 1667-ben Mahmud szultán rendelete alapján a törökök építették. Eredetileg itt volt a város pereme, a torony melletti házsor mentén volt a rági városfal. 

Hangulatos főtér, kevés árnyékkal, így keveset időztünk itt a déli hőségben. 

Szent Mihály arkangyal templom mely egy egykori török dzsámi helyén emelkedik. A minareteket meg is tartották belőle. A templom féltett kincse a még a török alóli felszabadulás idejéből való Szűz Máriát a szentekkel körülvéve ábrázoló festmény.

Az óratornyon áthaladva szinte beleütköztünk a Kanli Kula, avagy Véres Torony nevezetű erődítménybe, mely még a törökök hadibázisa és kínzóerődítménye volt, még 1487-ben építették. Ma már szabadtéri színpadnak használják a központi nagy terét, és milyen klassz lehet mondjuk egy klassz operát nézni/hallgatni úgy, hogy közben a tenger adja a hátteret :-)

A távolabbi földnyelv már Horvátország. 

A kilátás a másik irányba, a hegyek felé 

Az erőd után visszasétáltunk a városba, és a kis sikátorok egyikében találtunk egy "hamburgerezőt", ahol jól megtömtük a hasunkat, majd a parti sétány felé vettük az irányt. 

Hercegnovi városát 1382-ben I. Tvrtko bosnyák király alapította, a szobra a tengerparton áll.

A Tengeri Erőd, ami már messziről látszik. Ebbe már nem mentünk be, csak kívülről, a tengeri sétányról csodáltuk meg.  A XIV. és XVII. század között épült egy erős sziklaszirtre. A XIX. majd a XX. század közepén átépítették. Ma nyári színházként és diszkóként üzemel.

A Pet Danica nevű sétány öt lányról kapta a nevét, akiket megöltek a tengerparton a II. Világháborúban. Ma ez a sétány a város korzója. A sétány melletti partszakaszon bárhol lehet fürdeni. 

Hazaérve még volt idő strandolni, ugrálni, hajótnézni.