Szarajevó este és reggel

 A bőséges vacsora és a fagyi után muszáj volt még egy kicsit sétálni. ( Meg hát amúgy sem volt a szálláson wifi, úgyhogy a fiúk sem akartak annyira hazamenni ) És mivel lassana lemenőben volt a nap, elindultunk a közeli Sárga Erőd felé, hogy onnan nézzük meg a naplementét. 

Bár az igazi szép naplementét nem láttuk már, de fenn az erőd falán ülve hallgathattuk meg a müezzin imára hívó dalát. Nagyon nagy élmény volt, egészen lúdbőrözős. Nagyon sokan voltak fenn, főként fiatalok, a fenti kávézóban mikor megérkeztünk modern zene szólt, de amikor felcsendült az imára hívás, akkor lekapcsoltak minden zenét, és minden elcsendesedett, talán még a város zaja is elhalkult a lábunk alatt, és csak azt hallgattuk. 

Alifalkovacs- temető. 

Az erőd: 

Innen már a szállásunk felé kanyarodtunk, szerencsére nem volt messze és abból szempontból is  nagyon jó volt, hogy a kőfalaknak köszönhetően kellemesen hűvös volt, és a fenti franciaágy olyan hatalmas volt és kényelmes, hogy akkorát aludtunk, mint a huzat.  Így reggel nem volt kérdés, hogy a kelő nappal én keltem, vagyis inkább a hajnali müezzinnel, és futottam egy rövidke, de annál élménydúsabb néhány kilométernyi városkört, érintve az ébredező, még emberek nélküli bazársort is. 

A Miljacka fölött lógó installációkkal is találkoztam.

Örökmécses, ami a 2. világháború áldozataira és hősei emlékeztet. 

Üres bazársor

Éppen csak ébredező város: 

Hazafelé már nem álltunk meg sehol. Egyetlen helyen kerültünk csak kisebb slamasztikába, ahol egy kiégett busz miatt egy kis faluba terelték a forgalmat, és az falu végén a kishídon megrekedt két kamion. Itt álltunk egy darabig, de végül átjutottunk. Horvátországban még megálltunk bevásárolni, mert nálunk másnap ünnepnap volt, így a horvát lidl-ből felkapolva értünk haza a balkáni kalandunkból. 

Szarajevó-belváros

Miután a magasból megnéztük már a várost, belevetettük magunkat az utcák sűrűjébe. Vagyis először a a várost kettészelő Miljacka folyó mentén indultunk el. Az volt a terv, hogy majd a híres-hírhedt Latin- hídon kelünk át a folyó túloldalára. 

A Latin-híd, ha nem híresült volna el a Szarajevói-merényletről, és Ferenc Ferdinánd meggyilkolásáról, akkor egy jelentéktelen kis hidacska is lehetne.  A híd túloldalán van egy múzeum, melynek a falán a korabeli újságkivágásokból van egy kis tájékoztató kiállítás a merényleről és annak körülményeiről. 

A szarajevói városháza csodaszép épülete. Mikor itt jártunk, éppen zajlott  szarajevói filmfesztivál, és talán már a zárófogadás lehetett az este, mert a szemközti tér is le volt zárva, és késő délután, estefelé már kiterítették a vörös szőnyeget, és egymást érték az épület előtt a nagy fekete autók.

A második világháború után a Nemzeti Könyvtár költözött az épületbe, amelynek anyaga, köztük értékes ősnyomtatványok 1992 augusztusában a szerb haderő bombázása következtében túlnyomórészt elpusztult. Az épület helyreállítása két évtizedig, egészen 2014-ig tartott, a mór stílusú palota jelenleg kulturális központként működik. 

Jobbra a mecset mögötti kis domboldalon volt a házunk. 

A Latin-híd

A hídon átkelve Szarajevó úgynevezett "Váci utcájára " jutottunk. A luxusboltok mellett felváltva hol egy mecsetbe, hol egy katolikus templomba, hol egy ortodox templomba botlottunk. 

A bazársorra kanyarodva, a Bascarsja fúutcájn találjuk a a Balkán-félsziget  legnagyobb és legértékesebb mecsetét, a Gázi Huszrev bég-dzsámit, melyet  1531-ben az Oszmán Birodalom főépítésze épített. Mellette magasodik egy 45 méter magas minaret, ahonnan naponta 5-ször hangzik fel a müezzin imára hívó hangja. 

Belépve a mecsetbe, a szemben lévő, falba süllyesztett kis fülke, a mihrab jelzi Mekka irányát, amely felé nézve a muszlimok imádkoznak. A jobbra lévő szószékről mondja el az imám minden pénteken a beszédet, miközben a bejárat melletti, nyolc márványoszlop által tartott galérián énekel a müezzin.

Díszkút az udvaron. 

A  bazársoron  jó sokat időztünk.  A Bascarsija  ami tulajdonképpen Szarajevó központja, és az óváros bosnyák negyede, és a 16. században a török hódoltság idejn alakult ki. A szűk, macskaköves utcácskák egy-egy mesterségnek vannak szentelve, így van ahol míves fémtárgyakat, van ahol gyönyörű szőtteseket, és hát ínycsiklandó illatok lengték körbe az egész területet, mert egymást érik az éttermek és a kávézók. Ekkora pont megéheztünk annyira, hogy betérjünk egy étterembe, és jól megtöltsük a hasunkat mindenféle bosnyák finomsággal. 

A központi nagy téren áll a város legismertebb közkútja, a Szarajevó szimbólumává vált úgynevezett sebilj. Eredetileg 1753-ban állítottak fel. Régen minden sebilj mellett egy kiszolgáló állt, aki vizet mert a szomjas járókelőknek. Egy mondás úgy tartja, hogy minden utazó, aki iszik a kút vizéből, az egyszer még visszatér Szarajevóba. ( Ha Szarajevóba nem is tértünk még vissza azóta, de Mostarba, és más boszniai tájakra igen.) 

Nyüzsgő tér. 

A dzsámi és a mecset. 

Evés után még bénáztunk egy kicsit a fagyiárusnál, mert fém eurót nem akart elfogadni, konvertibilis márkánk meg már nem volt sok, de végül valahogy csak összeszedtünk még annyit, hogy mindenkinek jutott egy fagyi is. 

Szarajevó- Trebevic-hegy

( 2022. aug.)

Mostarból Szarajevó felé hosszan-hosszan követtük a Neretva vonalát, majd a Jablanica-i tó mellett haladtunk. A Neretva véges-végig gyönyörűszép kékeszöld színben kanyargott mellettünk, a tó partján pedig igazi turistaparadicsom volt, kempingekkel, strandokkal, extrém sportolási lehetőségekkel, hegyekkel körbevéve. Ide akár egy komplett nyaralást is lehetne szervezni. ( azt ekkor még nem tudtuk, hogy fogunk is még ezen a környéken járni, sőt... evezni is :-) ) Ekkor még csak csodálattal néztük a Neretva elképesztő színeit és a meredek hegyoldalakat. 

Szarajevóba érkezve átaraszoltunk a városon. 

A szállásunkat azon szempontok alapján szoktuk választani, különösen, ha csak rövid időt töltünk a városban, hogy közel legyen a központhoz, sétatávolságra, és legyen parkolóhely. Ez a két legfontosabb szempont, legalábbis egész eddig ez volt. A szarajevói szállásunk után lettünk kicsit "finnyásabbak" vagy mondhatjuk körültekintőbbnek is magunkat. Nem volt alapvetően rossz a szállás. De mindenek tükrében, minden korábbi és azóta foglalt szállásunk közül ez volt a leginkább csalódás. de legalábbis nem az volt, mint amire mi számítottunk. 

Egy taradicionális bosnyák házat béreltünk, egy tradicionálisan lekendőzött hölgy várt minket. Parkolni nem tudtunk a ház előtt, de mikor megérkeztünk, akkor még a környéken sem, legalábbis nem volt egészen egyértelmű, hogy hogyan lehet itt megállni. Némileg arrébb sikerült csak Ferinek parkolnia. Majd a hölgy mondta, hogy ó nyugodtan, bárhová, az út szélén, ahol helyet látunk, mindenhol parkolhatunk. Mi azért nem voltunk annyira merészek, és szerencsénk volt, mert mire visszaértünk, épp megürült egy kis parkolóban egy hely. De valóban, mire este lett, addigra minden talpalattnyi helyen autók álltak, tulajdonképpen ki hol érte. 

A szállás maga elég lepukkant volt, minden olyan kopott volt és régi, semmiből nem volt elegendő, az ágyneműket is úgy kellett összevadászni a szekrényekből, ami nem volt szem előtt, ott állt a por, fent lógtak az ablakon a zsalugáterek, a konyhában csak 3 szék volt, meg két tányér, meg két bögre, abból is az egyik csorba...  az udvaron egyetlen drab műanyag szék, a hátsó kert ápolatlan. szóval ilyen "apróságok". Bosszantó volt, mert ha 5 főre hirdeti, és 5ért fizetünk, akkor szerintem alap, hogy 5-re legyen felszerelés, és legyen már alap, hogy le tudunk együtt ülni reggelizni, mindenkinek jut evőeszköz, tányér, pohár, ne kelljen már vetésforgóban bekapni egy szendvicset félig állva, mikor egy egész napos utazás van előttünk. Végülis túléltük, meg csak 1 éjszakát voltunk, de mondjuk több napig borzasztó bosszantó lett volna. 

A legnagyobb érvágás számunkra az volt, hogy nem volt wifi a lakásban, ami azért jól jött volna, hogy kicsit feltérképezzük a helyet. Ennek hiányában tulajdonképpen mentünk a fejünk után, és arra az egy darab kinyomtatott papírlapra hagyatkoztunk, amit még itthon nyomtattam. 

Ezen a papírlapon volt rajta, hogy a város nevezetes hegyére, a Trebević-hegyre  fel lehet menni a 2018-ban  felújított lanovkával is. Ez a hegy a szarajevóiak kedvelt kiránduló- és piknikező helye, hasonló a mi Normafánkhoz, és itt zajlottak az 1984-es téli olimpia szánkó- és bob számai. Ezeknek a pályái, vagyis, amik azokból maradtak most is ott vannak. 

Szóval ott kezdtük a szarajevói túránkat, hogy fellanovkáztunk az 1160 méter magasra. A hegy egyébként 1629 méter magas, de a felvonó csak eddig megy. Innen lehet tovább menni gyalog, számos kirándulóútvonal közül lehet választani. Sajnos nekünk erre most nem volt elég időnk, úgyhogy tulajdonképpen csak felmentünk, kicsit körbenéztünk, és lejöttünk. 

A szállásunk a sok negatívabb élmény mellett annyit voiszont valóban hozott, hogy nagyon közel volt mindenhez. A felvonóállomás is tulajdonképpen 5 perc sétányira volt, és később a belváros és a bazár is. Ez azért kicsit elhomályosította a rosszabb szájízünket. 

Alattunk az egész város! 

A 84-es olimpia idején ilyen kis 4 személyes vagonok jártak. ezek már csak emlékként vannak kiállítva, de az olimpia jelképeként néhány kocsit most is az olimpiai karikák színeire festettek. 

Felérve kicsit sétálgattunk jobbra-balra, és főként néztük az alattunk elterülő várost. Kerestük a " házunkat".

A bobpályán, ami 84-ben a legmodernebb ilyen jellegű építmény volt. Most a graffitisek kánaánja. :-)

Mivel még sokminden volt a listánkon, lefelé is lanovkával mentünk, és belevetettük magunkat a fentről látott forgatagba.