Ovcar-Kablar szoros - Szerbia

( 2022. augusztus)

2022-ben gondoltunk egy merészet, és az előző évi horvátországi nyaralásunkra rátettünk egy lapáttal, nem is eggyel, kettővel, és egy egész nagy Balkán kört tettünk. Mivel öten vagyunk, nem utolsó szempont az, hogy hol tudunk viszonylag pénztárcabarát szállást találni, ahol azért jól el is tudunk tölteni bő egy hetet, és végül Montenegró mellett döntöttünk, amiről már sokmindent olvastam korábban, de számomra a tenger és a hegyek ilyen nagyszerű párosítása felér mindennel, úgyhogy nagyon izgatottan vártuk az utazást. 

Hogy végképp kimaxoljuk az utat, úgy döntöttünk, nem megyünk le egyben, hanem megalszunk út közben, egyrészt, mert az út második felére szerpentines hegyi utakat írtak a fórumok, másrészt miért is ne, ha már egyszer arra járunk, amerre még sosem. Odafelé Szerbián keresztül, visszafelé Bosznián át, 1 ill. 2 tranzitszállással terveztük meg végül az utat. 

Aztán már csak azon kellett izgulni, hogy hogy jutunk át a szerb-magyar határon, mert a török-szerb vendégmunkásokkal nem számoltunk, de reménykedtünk, hogy az indulásunk előtti héten már mindenki hazament, aki akart.

Vasárnap reggel indultunk, az M5ön eseménytelenül suhantunk a határig. Leszámítva, hogy hamarabb le kellett jönnünk róla egy picivel, mert Balástyánál baleset volt, így a kinézett benzinkút helyett másikat kellett keresni. Aztán gyorsan csekkoltuk még a borderwatchingot, hogy mi az ábra, mielőtt lekapcsoljuk magunkat az adatroamingról 😀

Ásotthalomnál, ha nem is észrevétlenül, de gyakorlatilag várakozás nélkül léptünk ki az Eu-ból, és léptünk át a számunkea ismeretlen világba, és  néhány órás unalmas autópályán haladás után, a nem túl izgi kukoricaföldek között a semmi közepén, megérkeztünk a hegyek lábához, Cacakba, ahol a szállásunk is volt. A "vakáció ház" nevezetű szállásunk nagyon klassz volt, akár több napos maradásra is megfelelő lett volna, kis konyha, szép kert, sütögetési lehetőséggel, fedett terasszal. Kedves néni fogadott bennünket, lelkesen karattyolt szerbül, amiből egy mukkot sem értettünk, ő meg nem beszélt máshogy. Aztán rákapcsolódtunk a wifire, és google fordítóval nagyon jól tudtunk kommunikálni. Viszonylag. Mert csak rövid tőmondatokat tudott követni hang után a fordító, de minden oké volt.

Úgy választottuk a szállást, hogy nagyjából az autópálya vége felé legyen, és hogy legyen a környéken valami megnéznivaló. Az internetet és a googletérképet böngészve akadtam itt Cacak mellett  egy jónak ígérkező hegyi szorosra, az  Ovcar-Kablar szorosra  aminek a megnézése/megmászása pont belefért egy délutánba, és legalább megmozgattuk a végtagjainkat, plusz csodaszép vidéket láthattunk. 

Kis pihenő után, efelé a szoros felé indultunk.

Az Ovcar és a Kablar  a Nyugat-Morava folyó két partján emelkedik, köztük kanyarog a folyó, a hegyek oldalában pedig kolostorokat építettek. 

A hegyek lábánál lévő faluban parkoltunk, innen indultunk el az egyik turistajelzésen. Mint később kiderült, az volt a Kablar-csúcs Kablar-csúcs felé haladó út.

Volt egy internetről kinyomtatott ismertetőm a helyről és az útvonalról, de azt ügyesen a szálláson hagytam 🙉 szóval így, félig vakon vágtunk neki a hegyoldalnak.

A szoros felé haladva már szépen magasodnak fölénk a hegyek. 

A folyóparton, a hegyek lábánál egyébként sok helyi család piknikezett, játszott, kedvelt kirándulóhely ez a helyiek között is, éttermek, játszóterek, biciklikölcsönzők  is vannak, lehet kajakot is bérelni, és voltak, akik a folyó sekélyebb részén fürödtek is. 

Eleinte sima liba volt, egyszerű erdei ösvény, ami aztán elkezdett erősen meredeken felfelé tartani. A piros-fehér sávon haladtunk fölfelé, lent a hegy lábánál volt egy turistatérkép, plusz az offlineba letöltött térképünket próbáltuk segítségül hívni később, amikor a fiúknál már elgurult a pirula, és nem akartak végképp a csúcsig felmenni. A túra egyébként néhány kilométernyi volt. Elvileg. Talán 4  körüli kilométert ír a tervező, de mivel fölfelé erősen meredek volt, lefelé pedig odafigyelősen sziklás, sokkal többnek éreztük. Nem egy könnyű túra, ahogy azt mi vártuk. 

Egy kolostor

Kibukkanva a fák közül csodás volt a kilátás. 

Nem látszik, de nagyon meredek volt. 

Nagyjából háromnegyedig fel is mentünk a hegyen, amikor egy keresztúthoz érkeztünk, ahol "szerencsétlenségemre" volt egy irányjelző tábla, amire ki volt írva, hogy balra van a csúcs, ami még kb. 1 km-nyire van, illetve jobbra megy a faluba visszavezető út. Na persze, hogy a fiúk azt mondták, hogy ők bizony már fel nem mennek még 1 km-t, induljunk a másik úton lefelé, úgyhogy ezen az úton indultunk vissza. 

Na és ekkor kezdődött csak az igazi kaland, mert olyan sziklás meredélyen kellett leereszkednünk, hogy ihaj... Cserébe szép panorámát kaptunk, igaz, néhol az életünkért küzdöttünk. 🙂 

( a szállásra visszaérve, és megtalálva, elolvasva a kinyomtatott útvonalat, rájöttem, hogy mi visszafelé tettük meg a kört, és a meredek sziklás rész a leírásom szerint fölfelé vitt volna, ami kicsit úgy járhatóbb is lett volna, de így viszont igazi kalanddá alakult a kirándulás. ) 

Ott figyel a kis fán a jelzés, szóval jó helyen jártunk, mégha hihetetlen is, hogy erre vezet az út. 

Leereszkedtünk a Morva partjához, eddigre a vizünk is elfogyott, úgyhogy már nem sétáltunk a folyóparton kolostorokat keresve, azokat már csak autóból láttuk. Utólag talán jobb is, hogy a csúcstámadást elengedtük, mert néhány beszámoló alapján meredek, nehezen megmászható sziklás kiszökellésekre számíthatunk volna, nem biztos, hogy a gyerekek gond nélkül fel tudtak volna kapaszkodni. 

Hazafelé még bementünk Cacakban a Lidl-be, és a kertben sütöttük meg a vacsorát. Éjjel nagy vihar volt. 

Másnap pedig indultunk tovább Montenegró felé, vártak minket a szerpentinek. :-) De a szoros, és a környező hegyek még számtalan felderítetetlen csodával várnak vissza minket, ha egyszer megint erre vezetne az utunk, akkor lenne még itt mit felfedezni, megéri.