Keresztül a Dinári-hegységen

 ( 2022. augusztus)

A viharos szerbiai éjszaka után izgatottan készülődtünk reggel, mert tudtuk, hogy most jön az utazás legizgalmasabb, ( vagy legfélelmetesebb?) része, hiszen keskeny szerpentineken haladva  vágnunk át a Dinári-hegységen Montenegróig. Utazás előtt sok fórumot, élménybeszámolót olvastam az útról, úgyhogy tudtuk mi vár ránk, szűk hegyi utakra, szembejövő teherautókra, kamionokra,  szabályokra fittyet hányó helyiekre számítottunk, és csodálatosan szép tájra számítottunk, és ezt mind maradéktalanul meg is kaptuk. Minden necces helyzet ellenére én még ma is oda vagyok meg vissza, teljesen el voltam bűvölve, és bármikor újra megtenném az utat, és erre buzdítok mindenkit, hogy ne féljen, mert kellő körültekintéssel és defenzív vezetéssel szépen lehet haladni, és a táj kárpótol mindenért. 

A szerb-montenegrói határt nagyon nehezen akartuk elérni. Bennem már az is megfordult, hogy lehet, nem is jó úton vagyunk... de persze jó úton mentünk, csak türelmetlenebb voltam a kelleténél. Ez volt az első olyan utunk, ami nem az Eu-ban történt, és offline térkép alapján haladtunk. Ami tulajdonképpen működött is. ( megj: a következő évben, amikor Görögországba mentünk, akkor  viszont fizettünk 48 óra turist adatromingot. Néhány ezer forint volt, és kicsit nyugodtabbak voltunk, hogy nem vagyunk feltétlenül elvágva a világtól)

Szóval vártuk a szerb határt, de nem akart jönni, és  útjelző táblák sem voltak minden sarkon kirakva, mondhatni egyáltalán nem voltak, úgyhogy egyzser csak meglepetésszerűen szinte belecsapódtunk egy kocsisorba, ott volt a határ. Nem volt vészes, kb. fél órát vártunk, ami még egészen vállalható szerintem.  A személyautókat nemigen vizsgálgatták, csak a papírokat nézték meg, de a furgonokat úgy tűnt rendre kiállították a sorból. 

A montenegrói oldal jóóóóó sokára jött csak a hegyek között, már- már olyan soká, hogy már el is felejtettük, hogy lesz még ilyen is. De ott már pikkpakk átjutottunk.

Eszméletlen volt a sziklás hegyek között autózni. Végigmentünk a Tara patak mentén, ahol rafting- és egyéb kanyontúrákat is lehet tenni. Megérne ez a rész is egy külön nyaralást. Meseszép, de egyben félelmetes is volt.

A Tara-völgy felett átívelő híd alulról. 

Nagyon sokára érkeztünk el Podgoricához. Igaz, hogy nem mentünk rá az épülő autópálya készen lévő darabjára, ami tartalmaz egy igen hosszú alagutat is, mert mire értelmeztük volna a táblát már el is suhantunk mellette. Igaz, így többet autóztunk, de csoda hegyeket láttunk. Podgoricától úgymond már célegyenesbe érkeztünk. Amikor a hegyi szerpentinről megpillantottuk a tengert, már éreztük, hogy megérkeztünk. 

A Kotori-öbölben volt szállásunk, nem messze a komptól. Fáradtan, de izgatottan vártuk a következő napokat.