Lengyel-Tátra, a Konrád-nyereg

Még péntek este, vacsora után laptop elé ültem, és próbáltam kitalálni valami nem túl egyszerű, mert mégiscsak gyerekek nélkül vagyunk, tehát lehetünk bevállalósabbak, de azért el elviselhető túrát, mert hát túrailag azért nem vagyunk túl edzettek. Találtam egy is nagyon jó honlapot, magas-tatra.info, ahol minden fenn van, amit csak a Tátráról tudni lehet, és tudni érdemes. Na ebbe jól belemerültem, és találtam is nagyon jó túraleírásokat, ajánlásokat, és szépen meg is terveztem a másnapi útvonalat, ami nagyon jónak nézett ki, mert 3 állomásos volt, Király-púpi nyereg, ez egy hosszabb szakasz lett volna, olyan másfél órás, majd innen fél óra egy menedékház, és ha még van bennünk szusz és lelkesedés, akkor innen fél óra egy tó, majd vissza. 

Csakhogy, akkor este ez csak fejben dőlt el, és valamiért nem írtam föl sehová, másnap pedig hiába kerestem nem találtam. De nem éreztem gáznak, mert úgy voltam vele, hogy majd ha ott állunk a útvonaljelző tábla alatt, akkor majd meg fogom ismerni, hogy mi is volt az általam választott út. 

Így vágtunk hát neki a napnak :)

Kipihenten keltünk, és jól bereggeliztünk. 

A kinézett útvonal Zakopanetól nem messze, fél órás sétányira, Kuzniceből indult. Ide nem lehet autóval felmenni, az elágazás elején, egy  körforgalom mellett van egy hatalmas parkoló, ahol le lehet rakni az autót. Mi mondjuk gyalog voltunk, de vannak iránybuszok, meg lovaskocsik, amik felvisznek pár zlotyiért, de mi szívesen sétáltunk. Szépen sütött a nap, igazi kirándulóidő volt. Mire fölkaptattunk Kuznicébe, addigra meg is izzadtam a polárbéléses esőkabátomban. 

Kuznicébe felérve egy hatalmas sor végén találtuk magunkat. Innen indul ugyanis a kabinos felvonó, a itteni legnépszerűbb hegy, a Kasprowy Wierch (Gáspár-hegy) tetejére. A sor többtíz méteres volt, pedig mintha lent a városban is láttam volna olyan automatákat, amelyeknél meg lehetett előre váltani a jegyet a felvonóra. Mi nem akartunk felvonózni, így a sor minket nem érintett,  viszont annyira elterelte a figyelmünket az egész fönti nyüzsgés, meg pont jött egy felvonó is, amit azért megcsodáltunk alulról, aztán megláttunk egy vízesést a közelben, és arra indultunk, közben megláttam egy mókust is, és szerettem volna lefényképezni a fiúknak. Szóval hirtelen ezer ingert ért egyszerre, és elfelejtettünk tudatos túrázóként viselkedni, és megnézni alaposan, hogy mi merre is akarunk menni, hogy csak úgy mentünk a többiek után.

A többiek viszont, mint utóbb kiderült nem oda akartak menni, ahová mi. A táblánál ugyan mondtam, hogy nekem nem ismerősek ezek a nevek, de volt ott egy másfél órás jelzés, hát elindultunk arra. Végül is mi vesztenivalónk lehet. :) 

Az első elágazásnál nem a Gáspár-csúcs felé indultunk, hanem egy szép nagyköves úton fölfelé. Menet közben még láttunk néhány felvonót föl meg le jönni. Lengyelországban  a Tátra Nemzeti Park területére csak egy jelképes belépő ellenében lehet belépni. (5 zolty) Ez kicsit fura először, de végülis érthető is, mert biztos ebből tudják finanszírozni az erdők, és a hegy rendben tartását, és az út elején még mobilvécék is voltak. És tényleg, egész úton nagy rend volt, és tisztaság. 

 Csak hogy tudjuk, mit tegyünk, ha egy medvével találkoznánk. Esetleg.

Az első része az útnak teljesen vállalható volt, bárkinek, gyerekeknek is simán. Köves út, majd erdei ösvény, majd egy hatalmas tisztás kis faházakkal. Gondolom itt birkák szoktak legelni, de most nem volt egy sem. Lehet, hogy már véget ért a birkalegeltető szezon?

Az első hónyomokkal már egészen korán találkoztunk.

A kék jelzésen haladva eljutottunk a Polana Kalatówki-hoz, azaz a Kolata-rétet, mely alulról és fölülről is körbejárható, de az út végül egyesül. A rét tetején egy turistaszálló áll, a réten pedig kis faházikó. 

A rétet elhagyva egy folyamatosan emelkedő hagyományos erdei ösvényre jutottunk, egyre keskenyebb lett az ösvény, egyre meredekebb lett az alattunk lévő szakadék, de azért még nem volt annyira gáz, szépen haladtunk. Egyre havasabbak, nedvesebbek lettek a kövek, de  nagyon élveztük. :)

A hó azért egy eléggé elborzasztott. Persze az eszünkkel tudtuk, hogy októberben ez már egyáltalán nem irreális errefelé, de akkor is. Lent Zakopaneban szinte tavaszias volt az idő. Itt sem volt mondjuk hideg, csak hó volt az út szélén. Akkor még csak ott.
És ahogy mentünk, egyszer csak véget ért az erdő, , és  a nagy magas fák közül kijutottunk a napfénybe!  Egy hatalmas tisztásra érkeztünk, a Konrád-rétre, és mellettünk húzódott a Giewont meredek, hosszú gerince. Csodálatos és félelmetes látvány is volt egyben. Icipici kisegerek voltunk ott a hegy tövében, nem több.

Az út végén egy takaros menedékház várt bennünket, a Konrád- menedékház ( Schronisko na Kondratowej Hali ) és a táblájáról azt is megtudtuk, hogy éppen 1333 méter magasan vagyunk. 

A turistaház elég zsúfolt volt. Bent túl nagy volt a nyüzsi ahhoz, hogy ott üljünk le, kint pedig az ereszről csöpögő olvadt hó miatt több padon nem lehetett ülni. De azért csak sikerült egy kicsit megpihennünk az egyik pad szélén. Melegen sütött a nap. Jó érzés volt a nap felé tartani az arcunkat. Órákig tudtam volna ott ülni, de közben mentem is volna már. Hát továbbindultunk.

Azt eddigre már levettem, hogy az általam kinézett jó kis tavas túra már csak elképzelés, és hogy totál nem ott vagyunk, ahol lennünk kéne, de már mindegy volt. Végülis nem teljesen tökmindegy, hogy milyen kaptatón mászunk fel? Hát nem? 

Szóval két út vezetett, az egyik föl a Giewontra, ami a lengyeleknél egy nagyon népszerű csúcs, gyakorlatilag Zakopane szent hegye. Évente és nyaranta rengeteg turista zarándokol fel a csúcsra, hosszú tömött sorokban. Még az sem tartja vissza őket, hogy a csúcsra vezető utolsó rész már csak egy keskeny egyirányúsított, vasláncos útvonalon tehető meg. Zakopaneból jól látható ez a keresztes csúcs, ami szinte hívogatja az embert. Nem csoda, hogy aki csak teheti nekivág. Évente kétszer a zakopanei Szent Kereszt Plébániatemplom is szervez ide zarándokutat. 

A menedékháztól ez 2 óra 20 perc lett volna még, ami nem is tartott volna vissza annyira, mint amennyire ez a vasláncos történet visszatartott. Így ezen az úton nem mertünk elindulni. Pláne így télbe hajolva. Utólag meg pláne sőt. :)

Nekivágtunk hát a másik útnak, ami 1 óra 20 percre volt jelezve, 500 méter szintemelkedéssel.  Ez volt a Konrád-nyereg. ( Kondracka Przełęcz 1725 m))  Láttuk, hogy havas, de nem tudtuk, hogy mennyire, és mivel az út a távolban elkanyargott egy kisebb kiemelkedés mögé, nem is láttuk, hogy merre mennek az emberek. De rajtunk kívül még egész sokan ezt az utat választották, így azt gondoltuk, nekünk is menni fog, elindultunk hát fölfelé. 

Eleinte egy lankás, de havas-sáros ösvény vezetett a hegy felé. Visszanézve is csodálatos volt a látvány, a havas hegyek lábainál megbúvó menedékház jó támpont volt, hogy mennyit haladtunk már. 

Majd az út egyszer csak a semmiből elkezdett emelkedni. Keskeny ösvényeken araszoltunk fölfelé, néhol az út széli fenyőfákba kapaszkodva. Itt már kezdett a társaság szétszakadni. Elmaradoztak a korábban előttünk haladók, vagy éppen minket előztek be a gyorsabbak. Nagy hó volt, de nem volt járhatatlan, inkább csak az volt a nehéz, hogy alapból egy laza lépcsősor vezetne fel, kövekből, és a hó miatt nem nagyon látszott, hogy hol vannak a fokok, és jól meg is csúszósodott. 

Aztán egyszer csak valahogy, amikor magunk elé néztünk, nem visszafelé, akkor leesett, hogy azok a kis fekete pöttyök ott előttünk, azok emberek, és nyilván ott vezet az utunk. Szóval van még előttünk haladnivaló bőven. Ekkor én azért kicsit elbizonytalanodtam, hogy fel tudunk-e mi oda menni. Onnan lentebbről elég meredeknek látszott a part, szinte függőlegesnek. De Feri szerint persze, no para, mentünk hát tovább.

A Giewont és a keresztje

Végülis nem volt annyira vészes az út, kanyargott erre-arra, meg jó nagy hó lett ott a meredeken, de lehetett haladni. ( Lefelé sokkal rosszabb volt)  A cipőnk kicsit nedvesedett ugyan, de engem még nem zavart.

Egyszer csak egy fickó, aki lefelé jött, és komplett túrafelszerelése volt, szöges cipővel, túrabottal, mindennel, nem úgy mint nekünk, nagy lendülettel belegázolt az ösvény melletti friss hóba, és egyszer csak megtorpant, és nagy hangon újságolta, hogy medvenyomot talált. Minden arra járónak mutogatta. Mi már jó sok méterrel feljebb jártunk, amikor még mindig hallottuk, hogy kiabálja, hogy "Misa". Mi nem láttuk, de hát biztos az volt. Ez után már én is nyitott szemmel mentem, hátha én is észreveszek egyet, de csak zerge nyomokat láttam. Vicces volt, hogy nem szakadt be alattuk a keményre fagyott jégpáncél, hanem csak belenyomódott patanyomuk.

Térdig érő hó. Minimum. 

És akkor egyszer csak fönt voltunk! A Konrád- nyereg. 1863 méter magasan.

Fönt minden jégbe volt fagyva. A szél fantasztikusan szép jégkompozíciókat fújt. Gyönyörű volt minden, amerre csak néztünk. És hihetetlen csend volt odafönt. Nem volt utcazaj, elektromos zaj, semmi. Csak a jég, és a hó ropogása, ahogy olvadt. 

A Konrád-csúcs felé vezető út. Onnan tovább a Giewont felé. 

Kilátás a túloldalon

Kerestünk egy jó kis követ, amire le tudtunk ülni, és csak bámészkodtunk, csak néztük a környező csúcsokat, és megettük az uzsonnánkat. 

Kicsit vacilláltunk, hogy bevállaljuk-e még azt a 20 perces utat, ami a Konrád-csúcsra vezetett,  de ahogy néztük, hiába hogy nem tűnt messzinek, és nehéznek a táv, de nagyon csúszkáltak az emberek, így nem mentünk tovább fölfelé. Gondoltuk, lefelé is bőven elég lesz lejutni. És bőven elég is volt. 

Nem akartam lemenni. Egyrészt mert annyira szép volt ott fent. Másrészt eléggé paráztam a lefelé vezető úttól, mert ami fölfelé nem volt olyan vészes, az lefelé irgalmatlan kegyetlen volt. 

Rögtön az elején túl kellett esnünk a nehezén, hiszen ez volt a legmeredekebb rész, csúszott mint a veszedelem, fölülről olyan volt, mintha függőlegesen csúsznánk lefelé a völgybe. 

Hát én nagyon féltem. Meg is álltam, hogy én innen képtelen vagyok lemenni, és hát... el is pityeredtem. De hát nyilvánvaló volt, hogy fenn nem maradhatok, szóval muszáj volt összeszednem magamat, és nekivágni. Az első sokk után jött még pár nehezebb szakasz, de az már meg sem közelítette ezt a felső részt. Ott sem haladtunk könnyen, és  ott is estünk-keltünk megszámlálhatatlanul, de ahogy egyre lejjebb értünk, egyre kevésbé féltem, hogy lecsúszom a szakadékba. Utána már attól féltem inkább, hogy úgy esek el, hogy ráesek egy kőre, vagy mit tudom én, kitöröm a lábam, szóval nekem az egész út lefelé egy rettegés volt. 

Az hogy csupa merő víz volt már a zoknim, a nadrágom, mindenem, az már tényleg mellékes körülmény volt. Az már csak lent zavart, amikor már nem féltem. 

Lefelé jövet nem is igen fényképeztünk. Először úgy terveztük, hogy a menedékházban majd iszunk valami meleget, de végül mire odaértünk, addigra túl voltunk a sokkon, a házban pedig olyan sokan voltak, hogy nem volt kedvünk beülni, inkább nyakunkba vettük a lábunkat, hogy minél előbb visszaérjünk a hotelbe, ahol vacsora és szauna várt minket. Hmmmm.... de jó is volt rá gondolni. 

Jó is hogy nem töltöttünk ott fent több időt, mert mire hazaértünk, az is volt majd' 2 óra hossza még a menedékháztól, és már be is sötétedett, mire hazaértünk. Jöhettünk volna Kuznicétől kisbusszal, de nem éltünk a lehetőséggel. Ezt fél úton Zakopane felé, amikor már a harmadik kisbusz ment el mellettünk,  azért már megbántuk kicsit. 

Kuznicében az is kiderült, hogy ha 20 méterrel arrébb sétálunk a felvonótól, és elmegyünk a sütödékig, akkor ott kezdődött volna az az út, ami a tóhoz vezetett volna, amit kinéztem. Hát ennyi. Ezt  a tónézést most bebuktuk :) De helyette megmásztunk egy brutál, havas hegyet. 

Utólag beírtam a runkepperbe, hogy merre jártunk, és 17,33 méter jött ki. Saccperköbö. És ezt olyan 7 és fél óra alatt tettük meg, és igazából olyan nagyon sokat nem is pihentünk, ülve meg pláne nem. 

De jó volt nagyon, igencsak elfáradtunk. Kipirosodott arccal vonszoltuk le magunkat az étterembe. Mint aki strandon volt egész nap. Másnap viszont... húúúú mekkora izomlázzal keltünk!