Utazás Zakopanéba

Ritka, mint a fehér holló, amikor gyerekek nélkül vágunk neki bárminek is a nagyvilágban. Az elmúlt 8 évben legalábbis nemigen volt erre példa. Egészen tavaly októberig, amikor is 3 napra elmentünk Zakopaneba. Mégpedig azért pont oda, mert ha a gyerekeket levisszük Ózdra, akkor onnan már csak egy köpésnyire van  a Magas-Tátra, amit nagyon szeretünk, és csak egy kicsit messzebb Zakopane, ahol viszont még nem voltunk.
Hát így történt.
Pénteken, reggeli után terveztük az indulást, de nem kapkodtuk el, mert jó nagy köd volt, reméltük, hogy idővel majd tisztul kicsit. Fél 10 körül indultunk végül el, de még akkor is eléggé nagy volt a köd.

Ózdról Bánrévén keresztül egy szempillantás alatt már Szlovákiában voltunk. Az utakon alig járt valaki, a kocsiban pedig gyerekek nélkül olyan csend volt, hogy nem is bírtuk megtörni. Csak mentünk, és hallgattuk a csöndet, és az utazás gyakorlatilag eseménytelenül telt.

Aztán ahogy haladtunk, úgy kezdtünk beérni a dombok közé, amik gyönyörűek voltak a színpompás lombkoronákkal, és a köd is eltűnt. Bármerre néztünk, mindenhol sárga, barna, vörös hegyoldalak, legelésző tehenek, csodaszép őszi táj. 

A hegyek egyre magasabbak, egyre sziklásabbak lettek, de még ősziesek. Ahogy haladtunk, úgy lett olykor egyre ismerősebb a környék, egyre többször mondtuk, hogy húúú, itt már jártunk, meg erre emlékszel?, vagy pont ellenkezőleg, volt olyan rész, aminek hasonlóan ismerősnek kellett volna lennie, de egyáltalán nem rémlett. Az egyik kedvenc szakaszom a dobsinai rész volt. A falu teljesen jellegtelen, lelakott, tele kisebbséggel, de a falu után kezdődik egy fantasztikus szerpentin fölfelé, ahonnan jól be lehet látni az egész völgyet, körbe pedig a sziklás hegyoldalakat. ( megj.: hazafelé még jobb volt, mert akkor nem volt akkora köd). A híres Dobsinai-jégbarlangba nem tudtunk most sem bemenni, mert októbertől áprilisig zárva van. De láttuk a bejáratát, ahogy már korábban is, de akkor az erdő felől közelítettünk, de akkor sem mentünk be. (Biztos akkor is zárva volt, erre már nem emlékeztünk. )

 Poprádnál már látni kellett volna a nagy magas hegyeket, de gyakorlatilag az egész hegyoldal ködben állt, és mintha nem is lenne ott semmi. Majd hazafelé jövős képeket is mutatok, ott minden hegycsúcs szuperül látszik. 

Ott kéne lenniük a hegyeknek!

Ez a Popradi rész a másik kedvenc szakaszom, egyre másra bukkantak fel az ismerős helye, ahol régen már jártunk, és olyanok is, amiknek elvileg ismerősnek kéne lenniük, de mégsem voltak azok. 

 És ahogy haladtunk, úgy lettek a hegyek egyre magasabbak, havasabbak, és félelmetesebbek.

A következő izgalmas rész a hegyvonulat túloldalán volt, ahol még mindig őszies volt az idő, viszont jó nagy szél fújt, és a fejünk fölött ott magasodott a Tátra két nagy csúcsa, a Lomnici, és a Gerlachfalvi. Valami eszméletlenül szép, és félelmetes látvány volt az a két hatalmas, havas hegycsúcs! Még mindig odavagyok értük, és örökké ámulatba ejtenek. Meg is álltunk a parkolóban, hogy ablaküveg mentesen is megszemléljük a csúcsokat, de nem időztünk sokat, mert majd' elvitt a szél. Brrrr...

 Az úttest másik oldala. Lankás kis hegyoldal, meseszép házakkal. El tudnám viselni, hogy minden reggel ezeket a hegyeket lássam az ablakomból!

Nagyon közel voltunk már a célhoz. Az út is meredekebb lett, a hegyek újra ködfelhőbe burkolóztak, és egyszer csak a semmiből megjelent az út szélén is a hó!

Majd még egy hegy, és még egy kanyar, és szép lassan begurultunk Zakopane-ba, ahol már a város szélén csodaszép, jellegzetes zakopanei faházak fogadtak. 

A hotelünk a város szélén volt. ( Hotel Nosal) Félpanzióval, szaunával, nekünk nagyon bejött. Még azzal együtt is, hogy jóóóó messze volt a városközponttól. Könnyen megtaláltuk, és hamar el is foglaltuk a szobánkat. Kicsit szusszantunk, és már indultunk is városba felfedezni.