Blagaj, derviskolostor

(2022. aug.)

 Pocitelj után, és miután a város alatti kávézó-étteremben kicsit megpihentünk, hűsöltünk és volt wifi, így tudtuk frissíteni az útvonalat, meg írni a szállásadónak, meg ilyenek, Blagaj felé indultunk, ami már szinte Mostár mellett van, nem volt kitérő. 

Itt található a Buna folyó forrása, mely egy hatalmas, 200 méter magas sziklafal tövében, karsztforrásként tör a felszínre. Ez Európa legbővizűbb karsztforrása. A táj és a folyó szépsége a török szultánt is elbűvölte, és a forrás fölé a sziklába egy derviskolostort építetett a 16. században. 

A parkolás kicsit káoszos volt, és 

A parkolótól néhány percnyi sétával érhetjük el a kolostort, utunkat végig bazársor övezi, a folyó partján pedig végig éttermek, kávézók várják a turistákat. Igazi ízelítő abból a csodavilágból, amit aztán a később tapasztalunk az országban.

A fejünk fölé magasodó meredek sziklafal elképesztő látvány volt. Engem már ez is lenyűgözött. 

A kolostorban már nem élnek dervisek, de belépni csak a muszlim előírásoknak megfelelően lehet, azaz, a cipőt kint kell hagyni, és a gyerekeket leszámítva hosszú nadrágot kell viselni, illetve a nőkneka fejüket is be kell takarni. Mi készültünk ugyan hosszú nadrágokkal, de a bejáratnál mindenkinek, akinek nem megfelelő az öltözete kendőt adnak, így a nadrágokat nem vettük elő, egyszerűbb volt magunkra tekerni egy-egy  kendőt. 

A derviskolostor fölött magasodó sziklafal alján található barlangból előtörő víz percenként 43-45 ezer liter vizet ad! A hűs forrás vize kristálytiszta, iható! Meg is kóstolhatjuk, a kolostornál található lejárónál egy fém ivókanalat is elhelyeztek.

A dervisek  középkori keresztény szerzetesekhez hasonlóan elvonult életet élnek. A XII. században jöttek létre az első dervisrendek, akik általában szegénységben, koldulásból éltek. A blagaji derviskolostort a források szerint 1664 körül alapították, de a ma is látható épület az 1851-es átépítést követően jött létre. 

A különböző vallási funkciókat betöltő helyiségek szőnyegekkel és Koránból vett idézetekkel vannak  díszítve, a helyiségekben  külön kis ablakokban saját könyvállványon áll a Korán. Az  erkélyről  ragyogó  a kilátás a Buna forrásbarlangjára, a  sziklafalra és a folyóra. A folyó kékeszöld színe engem teljesen elvarázsolt. Akkor még nem tudtam, hogy végleg szerelembe esek ezzel a színnel és később a Neretva rajongója leszek. 

Számunkra, és főként a gyerekek számára, azért is volt különleges ez a hely, mert itt találkoztunk először nyakig feketébe öltözött nőkkel. Milánnak ez nagyon furcsa volt, és ezen szokást, és mindent, ami a muszlimsággal együtt jár a következő napokban még sokszor át kellett beszélnünk. Többek között azt, hogy ez miért jó ezeknek a nőknek, miért nem mondják, hogy nem akarnak így élni, miért nem hagyják ott a férjüket, és egyáltalán.  Bevallom néha neház volt igazi választ adni a kérdéseire, hiszen én magam is némileg furának és disszonánsnak érzem, hogy a 21. században efajta vallási fanatizmusban még lehet élni. Mindemellett elfogadom a nézetüket, még ha meglehetősen furcsa érzés közöttük lenni, velük sétálni egy úton úgy, hogy én a kis rövidnadrágomban baktatok elöl valamelyik gyerekkel, míg ők szigorúan öltözve, a férjük mögött mehetnek csak. 

Itt találkoztunk testközelből azokkal a hívőkkel is, akik a szobába lépve Mekka felé fordulva szertartásosan letérdeltek és elmondtak egy imát. 

éttermek a Buna partján 

Nem volt egyértelmű, mert hogy hogynem, nem volt kiírva semmi, de ezt már szinte meg is szoktuk, hogy hogy lehet oda bejutni, csak láttunk egy kis csónakot, amit elnyelt a barlang. De a csónakot a mi oldalunkon hiába vártuk vissza, nem jött, míg végül kiokoskodtuk, hogy az csak a túloldalról közlekedik. Átmentünk ugyan a túloldalra, de mivel csak 1 db 4-5 fős csónak járt ki- be a barlangból, és 1 menet legalább 10 percig tartott, úgy döntöttünk nem várjuk ki a sorunkat, mert az lett volna vagy másfél óra. Az sem volt világos, hogy ez benne van-e a derviskolostor árában, mert elvileg azon kívülről lehetett megközelíteni a hevenyészett kikötőt, vagy külön kell a barlangért fizetni, és ha igen mennyit. Mondom, tájékoztatásban még van hová fejlődni :-) 

De csónakázás nélkül is megérte átmenni a folyó túloldalára, mert remek rálátás volt innen a sziklafalra és a kolostorra. A folyó most nem volt olyan bővízű és nagy sodrású, mint amit korábban képeken és videón láttam, itt is érződött a szárazság. Állítólag nagy vízállásnál a parti éttermeket el szokta mosni a víz. 

A szikla tetején a város felett egy középkori vár romjai is láthatóak. Az autóból jól láttuk, és fel is lehet menni oda. Nekünk most nem volt erre időnk, másrészt az internet szerint a kijelölt turistaútról nem lehet letérni, mert felderítetlen taposóaknák lehetnek a hegyoldalban. hát mit ne mondjak... ez nem volt túl kirándulásra csábító. 

Bosznia- Pocitelj

(2022. aug.)

 Másnap magunk mögött hagytuk Montenegrót. Az útvonaltervező Hercegnovi felé vitt minket, és tulajdonképpen nem is bizonyt ez rossz döntésnek, mert bár volt egy kis dugó a város előtt, nem volt vészes, és nagyon hamar elértük a bosnyák határt. 

Búcsúpillantások az öbelre:

A határon fennakadás és várakozás nélkül suhantunk át. 

A balkáni háború utáni békeszerződését követően Bosznia területét a Bosznia- Hercegovinai Föderáció, egy egységes Szerb Köztársaság alkotja. Ennek köszönhető, hogy amikor átléptük a határt, akkor zavaró módon nem Bosznia-Hercegovinában üdvözöltek minket a táblák, hanem a Szerb Köztársaságban, és végig az út mellett szerb zászlók lobogtak jó darabig. 

Csak jóval később, szinte már Mostar környékén találkoztunk először a bosnyák üdvözléssel. 

Aztán jóóóó sokáig mentünk a boszniai kietlen hegyek között.Fura volt, hogy a semmi közepén kis árusok mézet, fokhagymát, szörpöt árultak az út szélén.  

Kopár, növénytelen hegyek között kanyarogtunk, kőből és sziklából volt bőven. Csak később, már itthon olvastam a wikipédián, hogy Bosznia területének csupán a 3%-a áll mezőgazdasági művelés alatt. Hát nem csodálkozom rajta... 

Úgy terveztük, hogy Mostar előtt megnézzük Blagajt, mert a szállásunkat úgyis csak később lehetett elfoglalni. De a szállásadónk javaslatára beiktattunk még egy megállót, Pocitelj-t, ami egy középkori kőváros, amit Mátyás király uralkodása alatt bővítettek ki és erősítették  még végvárként. 

A délszláv háborúban először szerb csapatok támadták meg a települést és pusztítottak itt. Majd 1993-ban a Boszniai Horvát Köztársaság csapatai jöttek és sok (főleg) muszlim lakost elfogtak és fogolytáborokba deportálták őket; megsemmisítették a mecsetet, és több oszmán házat. A rekonstrukció 2022-ben fejeződött be. 

A legnagyobb déli napsütésben érkeztünk meg a város alatti parkolóba. A fiúk nem túl lelkesen, de csak beletörődtek, hogy most bizony ki kell szállni az autóból. 

Az erődtorony alulról elég messzinek tűnt. 

A kanyargó Neretvának ekkor lettem a szerelmese. 

Az erőddel szemközti dombtetőn egy frissen épült kilátóterasz volt, kicsit bolyongtunk a kőházak között, mire megtaláltuk, mert nem volt egyértelműen jelezve hogy hol merre. Ez a hiányos kitáblázás úgy látszik amolyan balkáni szokásés valószínű az alsó szinten azóta egy kiállítás is működhet, és rendezvényterem is ki volt alakítva, de ottjártunkkor még nem volt nyitva, csak az eléggé tájidegen fém és üveg kilátó teraszra lehetett kimenni. 

A kilátás persze szép volt, alattunk terült el az egész város és a folyó. 

Lefelé beültünk egy kávéra és egy üdítőre a parkoló melletti büfébe.  Életmentő volt. És volt wifi is, amin frissíteni tudtuk a további útvonalakat. Kicsit megpihentünk az árnyékosban, elmentünk mosdóba, és Blagaj felé mentünk tovább. 

Gornji Stoliv, az elhagyott falu

Montenegrói tartózkodásunk utolsó napjára egész napos strandolást terveztünk. Aztán persze ember tervez, Isten végez, és szerda reggel, az utolsó napunkon zuhogó esőre ébredtünk. 

Az látszott, hogy nem lesz ez egész napos esőzés, de a délelőtti strandolásunkat elmosta rendesen. Sztán ahogy elállt az eső, akkor felvetettem, hogy csináljunk még valamit fürdés előtt, az eső úgyis biztos jól lehűtötte a vizet. 

Még egy régebbi futásom alkalmával láttam, hogy az egyik falu felett egy kőtemplom magasodik a hegyoldalban, és vezet is arrafelé egy jelzett út. Egyik alkalommal el is indultam fölfelé, hogy megnézzem, milyen út vezet fölfelé, mert ha olyan dzsindzsás-bozótos, mint amilyenen a múltkor mentünk, akkor felejtős az egész, de nem... szépen kanyargós köves utat láttam fölfelé. Akkor nem mentem sokáig, de nem tudtam kiverni a fejemből a helyet, kicsit utána is olvastam, és elég jó kis délelőtti sétának tűnt, úgyhogy ezt vetettem be a strandolás helyett alternatívaként, és végül mindenki rá is bólintott. Meggyőztem őket, hogy klassz lesz. 

Egyedüli problémának csak a parkolás tűnt, mert azon a szakaszon nemigen van kialakított parkoló, max az út szélén lehúzódva, de bíztunk benne, hogy mivel az út a posta mellől indul, hátha ott van néhány hely... és szerencsénk volt, mert épp találtunk egyet, amit gyorsan le is foglaltunk, és már indultunk is fölfelé. 

Az út tényleg olyan volt egész végig, mint amilyen az elején, nagyköves, szép, kanyargós, és sokkal meredekebb, mint gondoltam. Eszembe is villant, hogy még jó, hogy nem futva jöttem, ezen a csúszós emelekedős kőúton nemigen boldogultam volna. 

A kőút egyébként többszáz éves, de sajnos egy részének a lebontását tervezik, egy autóút megépítése miatt.  Ennek a nyomvonalát már láttuk is, de a kőút szerencsére akkor még sértetlennek tűnik. 

A települést egy 14. századi írásos dokumentumban már említik. A Velencei Köztársaság uralma idején a falunak 1200 lakosa, négy üzlete, két olajsajtoló malma és négy péksége volt. Mára ebből semmi sem maradt, a fenti faluban ma már csak hárman élnek, 2-en egészen fent, a falu látképét uraló templom mellett, akik a templomot is gondozzák, egy férfi pedig lentebb, aki egy kis büfét is üzemeltet, nagyon finom kecskesajtokkal és helyi szörpökkel. És pazar kilátással az öbölre és Perastra. 

Elhagyatottságában is nagyon hangulatos falu.  Bármeddig el tudtam volna kóborolni az elhagyott házak között legelésző kecskék társaságában. 

Az eső utáni pára még igencsak le volt ülve az öbölben. 

A futóútvonalam felülről :-)

Másnap magunk mögött hagytuk Montenegrót. Én nagyon szerettem! Szerintem lenyűgözően szép a táj, a hegyek és a tenger összhangja minden egyes nap ámulatba ejtett. Csak azért nem voltam végtelenül szomorú, hogy indulnunk kell, mert volt még előttünk kaland bőven, hiszen Bosznia felé vettük az irányt, és hát... az is elég hűűűűhaaaa volt :-)