Balatonföldvári séta, kikötő

( 2019.július)

A fiúk nyári táborozása úgy alakult, hogy 2 gyerekünk egy időben volt két helyen a Balaton két oldalán, így adott volt, hogy ezekhez a táborokhoz igazodva a családi balatoni nyaralásunkat a táborok végéhez igazítsuk.
Milán Balatonföldváron töltött egy hetet, Máté pedig Tihanyban zenekartáborozott.
Mivel Balatonföldváron korábban még sosem jártunk, arra gondoltunk, összekötjük a kellemest a hasznossal, és amikor megyünk Milánért, akkor korábban megyünk picit, hogy legyen még idő kicsit sétálni a városban.
Az volt a terv, hogy odafelé körbeautózzuk a Balatonnak a keleti oldalát, visszafelé pedig, mivel úgyis Tihanyba megyünk, majd komppal megyünk, mert úgy gyorsabb, és mert még sosem kompoztunk.
Az odaút eseménytelenül telt, Földváron pedig Milánék szállásához közeli parkolóhelyet kerestünk, hogy a csomagjait ne kelljen majd sokat cipelni. Pont olyan jó helyen sikerült megállnunk, hogy pár lépésnyire már ott voltunk a híres földvári Magasparton. Hát itt bármennyi időt el tudtam volna tölteni.
A tóparti magaslaton lévő földvárat a kelták emelték a 4. században. Mint lakott hely és birtokrész első írásos említése a 11. századból ismert. A fürdőhely kalakítását gróf Széchényi Dénes határozta el 1872-ben, s ő kezdte meg a fásítást a magaspart alján. A fürdőtelep kialakítására Dr. Korányi Frigyes egyetemi tanár tett javaslatot, melynek alapján gróf Széchényi Imre 1894-ben felparcelláztatta a korábbi pusztát, és 1896-ban nyitották meg hivatalosan is a fürdőtelepet. Ekkor már számos építészetileg is  remek villa gyönyörködtette az ide érkezőket, az arisztokrácia felkapott üdülőhelye lett.  

Látszanak a kompok Szántód és Tihany között. 

A Kilátó presszónál épp csak kinéztünk, nem álltunk meg, mert még korai lett volna az ebéd.

Kármelhegyi Boldogasszony-kápolna: Balatonföldvár, és egyben a a déli part legrégebbi kápolnája.
A kápolna előtti stációkat 2018-ban szentelték fel.

A sétányról lesétáltunk a kikötő felé. Marci közben nyomott egy végeérhetetlennek tűnő hisztit, mert ő nem akart semmit, se sétálni, se Balatont nézni, ő éhes volt, szomjas volt, fagyit akart, bármit akart, csak épp haladni nem és nagyjából mire a partra értünk, addigra unta meg. .. egyfolytában azt hajtogatta, hogy ő strandolni akar, de hát nem volt igazán strandidő, hűvös szél volt, különösen ott lent a vízpart mellett.

A Kvassay- sétányon sétáltunk végig egészen a kikötőig. A sétány  a kikötő tervezőjéről, Kvassay Jenőről  kapta a nevét.  Az ő elgondolása volt a tó mellett végig húzódó 1200 m hosszú platánsoros sétány, mely lehetővé teszi, hogy végig a Balaton partján sétálhassunk. Nekem ez nagyon tetszik. Talán azért, mert Füreden hozzá vagyunk szokva, hogy hosszan lehet a Balaton nézni séta közben, más városokban nekem mindig hiányzik egy ilyen szép hosszú sétány. Hát itt rátaláltunk! És gyönyörűszép!
Az előző napi kiadós esőnek még látszódtak a nyomai. A víz is hűvös volt, nem igazán fürdésre való, és a szél is erős volt.

A kikötővel szemben a Galambsziget, ahová sajnos már nem tudtunk kisétálni, mert eltelt nagyon az idő. Na de majd legközelebb. :-)

Imádom a kikötőket. Az a látvány, ahogy a kék ég és a zöldes víz összeér nagyon megnyugtató látvány. A katonás sorban egymás mellett parkoló vitorlásokkal pedig nem tudok betelni sosem.
Jó sokáig elidőztünk itt, mert a kompokra is jól rá lehetett látni, és a kompozás miatt nagyon izgatottak voltunk. Pozitívan izgatottak.

A parton beültünk egy gyros-ra, és ekkor már gyülekeztek az esőfelhők, de a fiúk még elnyaltak egy fagyit. Sietős léptekkel mentünk Milánék panziója felé, közben pedig azon törtük a fejünket, hogy hogyan tovább, mert ha nagy eső lesz, akkor nem maradhatunk itt addig, mint ameddig terveztük.

Szabadság híd, Gellért-hegy

(2019.július)

Minikirándulás Budapesten 

Pár éve, minden évben nyáron lezárják hétvégente az autósok elől a Szabadság hidat és ilyenkor mindenféle közösségi programok, koncertek, tornák, ilyesmik.
Idén pont nálunk nyaraltak a tesómék gyerekei, amikor egy ilyen hétvégi lezárás volt, és mivel ők még nem ültek metrón, így jó lehetőség volt, hogy ne csak simán metrózzunk a városban, hanem akkor célt is adjunk neki, úgyhogy a Szabadság híd felé vettük az irányt.
De mielőtt még átsétáltunk volna a hídon, először felsétáltunk a Gellért-hegyre, hogy felülről is megnézzük a Dunát és a hidakat.
Jó lett volna kicsit játszóterezni is, de Marci begipszelt kezével a játszóterezés ki volt lőve.

 Ez a panoráma megunhatatlan, bármennyiszer járunk itt fenn, mindig csak gyönyörködni tudok benne.

Nem mentünk fel a hegy tetejére, mert akkor nagyon eltávolodtunk volna a Szabadság hídtól, és sokat kellett volna visszagyalogolni, így csak leültünk ott fenn egy picit, a gyerekek eszegettek egy kicsit, és visszasétáltunk a hídra.

A Szabadság híd nekem az egyik kedvencem. Persze a Lánchíd is gyönyörű, de az másképp szép. A Szabadság híd olyan kecses, olyan karcsú, olyan nőies, szerintem.
1896-ban adták át, a fővárosban harmadikként, akkor még Ferenc József  híd volt a neve.
1945. január 16-án a visszavonuló német hadsereg  a többi budapesti Duna-híddal együtt felrobbantotta. Újjáépítés után 1946-ban adták át újra, ekkor már a Szabadság híd nevet kapta. 

A híd jellegzetes díszei a kapuzatok tetején ülő turulmadarak.

Gül baba türbéje

(2019. július)

A nyár közepén, amikor épp két nyaralás között voltunk, és Marci keze még mindig gipszben volt,  tehát a délutáni focizások, bringázások meg egyebek ki voltak lőve, akkor Marci rákezdett arra, hogy akkor menjünk várost nézni, merthogy szerinte sose csinálunk semmit.
Egy ilyen nap végül beadtam a derekamat, hogy jó, menjünk akkor várost nézni. Marcinak a városnézés azt jelenti kb., hogy felülünk valamilyen járműre, és onnan nézzük a várost, úgyhogy jó ötletnek tűnt, hogy békávézzunk el a Gül Baba türbéjéhez, mert
1. oda jó sokat kell utazni,
2. Budán van! amitől az én pesti gyerekeim rögtön hanyatt esnek,
3. azóta szeretném megnézni, mióta olyan sokat cikkeztek a felújítás majd az átadás körüli hercehurcákról.
4. és mert nagyon régen, még az évezred elején laktunk ott a Török utcában, de hogy hogy nem, nekem nem tűnt fel, hogy a ház mellett lett volna ott bármi megnézésre méltó, hiába is próbáltam kutakodni az emlékeimben.
Szóval ez volt a cél.
Aztán kis kanyarral végül sikerült is teljesítenünk, bár amikor a belvárosba érve fekete felhők fogadtak minket a villamosmegállóban, akkor nem voltam biztos benne, hogy eljutunk a türbéig. A Margit-hídnál jókora zuhét kaptunk a nyakunkba, és közeli pékségbe menekültünk, amíg eláll,  ( mert ugye a gipszes kéznek nem tesz túl jót az eső.) és mire végeztek az uzsonnájukkal, addigra ki is sütött a nap, úgyhogy indulhattunk a türbéhez.
Úgy mentünk, hogy fölfelé a Gül baba utcán, ami egy nagyon hangulatos, macskaköves, meredek utcácska fölfelé, lefelé pedig a másik oldalon, a Mecset utcán jöttünk le.

 
Nem kell olyan sokat gyalogolni a meredek úton,  pikkpakk ott volt előttünk a türbe.

A bejáratnál Gül baba szobra fogad bennünket. A Gül Baba, azaz Rózsák Atyja nevet a turbánján díszelgő rózsaszál miatt kapta. A hagyomány szerint a XIX. század végén Gül Babára emlékezve kapta a környék a Rózsadomb nevet is.

A szobor mögötti fal, azt olvastam, eléggé nagy felháborodást keltett, mert míg korábban innen a szobor mellől remek kilátás volt a városra, na ezt ezzel a fallal sikerült semmissé tenni. Mondjuk valóban elég gázul néz ki, és azon kívül hogy van rajta 2 információs tábla Gül babáról két nyelven,  tényleg semmi haszna. Ezeket bárhová máshová is ki lehetett volna rakni. Szerintem.

A turbános sírkő másolatok az egykori török temetőre emlékeznek-emlékeztetnek.

Maga a türbe ottjártunkkor zárva volt, de a rácsos ajtón be lehet nézni.

 

Maga a türbe épülete nyolcszög alaprajzú, ólom borítású kupolával fedett, bejárata Keletre néz.Egyedüli dísze egy tégla szamárhátív-sor, belsejében egy turbánnal díszített fakoporsó áll. 

Rajtunk kívül nem nagyon volt ott más, csak egy biztonsági őr-szerű ember, aki nagyon morcosnak nézett ki, és minden lépésünket követte. Elég zavaró volt egy idő után, mert a hely sterilsége nem adott lehetőséget arra, hogy meghúzzuk magunkat, a köveken visszhangoztak a lépteink, és hiába nem beszéltünk hangosan, mégis olyan érzésem volt, hogy zajongunk. korábban azt terveztem, hogy majd keresünk egy jó kis padot, leülünk, csemegézünk a hátizsákból, nézzük a kilátást, de a fehér márványkövek között nem akaródzott leülni, a ropis zacskót meg elő se mertem volna venni.
De azért alaposan körbejártuk, a sírhelyet többször is meg kellett nézni Marcival, a kilátótoronyba is felmentünk, meg beszélgettünk kicsit a török időkről.

A kiállítás szerintem nem volt nyitva, bár bevallom, csak rápislantottam az ajtóra, amin nem volt semmiféle jele annak, hogy akkor és ott bemehettünk volna, és annyira zavaró volt a bácsi árgus tekintete, hogy nem volt épp maradni, és nézelődni való kedvem.

Lefelé sétálva:

Kár, hogy régről nincsenek emlékeim a helyről, mert most bár szép, meg minden, meg tetszett is a maga módján, de kicsit túl rendezett, túl művi, túl kocka. Hiába az illatos rózsa, meg magnóliabokrok, ha nem lehet nyugodtan ücsörögni, és csak bambulni, mert vagy folyamatosan egy őr vizslat, vagy távol az őr szemétől csak olyan padon tudsz ücsörögni, ami a szomszédos nagy sokemeletes lakóházra néz.

 
Egy jóóóó mély kút.

Nem mondom, hogy nem érdemes megnézni, mert persze érdemes, csak én kicsit mást vártam. Egy kicsit természetközelibb helyet, kicsit zegzugosabb, lugasosabb ösvényeket, nem egy térkőtengert.

Persze, mikor este megkérdeztem a fiúktól, hogy mi volt a napban a legjobb, akkor mindegyiknek az tetszett a legjobban, amikor bemenekültünk az eső elől a pékségbe, és az emeleten csemegézhettek. :-) Szóval jó szívvel ajánlom a hídfőnél lévő Lipóti pékséget kiegészítésképpen.