Kirándulás a Vramacon

 Mielőtt Montenegróba nem jöttünk, soha azelőtt nem láttam igaziból erdőtüzet, égő hegyoldalt. Talán a második napon lettünk arra figyelmesek, hogy a szemközti hegyoldalon ég egy darabon a cserjés. Majd ahogy figyeltük egyre nagyobb területen szó szerint lángolt, és füstölt. Nagyon félelmetes látvány volt. Majd azt is láttuk, ahogy helikopterekkel próbálták kordában tartani, és közben vártuk a beígért esőt, ami a negyedik nap éjszakáján érkezett meg. Nagyon nagy esőt kaptunk, de nem bántuk, tudtuk, kell, hogy elaludjon a tűz. 

És el is aludt. Reggel füstmentes, lángoló hegyoldalmentes látványra ébredtünk. 

Az éjjeli esőnek köszönhetően a hőmérséklet sem vol  még olyan izmos, de mivel előző nap egész nap strandoltunk, és az esőnek köszönhetően már a tűztől sem kellett tartanunk, bár a mi hegyünkön pont nem volt erdőtűz, így joggal dobtam be aznapra, hogy márpedig ma felmegyünk a hegyekbe. 

A mi falunkból 2 helyen is mutatott tábla kiránduló útvonalakat, úgyhogy az egyiken elindultunk. Én korábban már láttam, hogy Tivat felett van egy elhagyott falu, ( Gornja Lastva) ami a google értékelések szerint nincs ugyan patinás rendben, kissé omladozó, és elhanyagolt, viszont remek onnan a panoráma az öbölre. Ezt vettük tulajdonképpen célba. Legalábbis mikor elindultunk azt hittük, hogy ez lesz a célunk. 

A z út teljesen korrekten indult, széles kikövezett, néhol lépcsős út vezett fel a hegyoldalon, be az erdőbe. Az első meglepetés akkor ért, amikor az utunkat egy teknősbéka keresztezte. Még szerencse, hogy a lábunk elé néztünk, mert az eső miatt csúszós volt a kő, így nem léptünk rá, csak tisztes távolságból megcsodáltuk. 

A második meglepetés az volt, amikor észleltük, hogy bizony letértünk az útról. Nem nagyon, és sejtettük is, hogy hol lehetett, egy háznál a falra ki volt téve a piros turistajel, és én haladtam tovább fölfelé a kitaposottabbnak tűnő úton, de valószínű ott el kellett volna kanyarodni. Csak  a háznál kutyák is voltak, amik elkezdtek ugatni, és utóbb kiderült, hogy meg voltak kötve, mégis elvonta a figyelmünket, és nem néztük meg alaposan, hogy van-e másik lehetőség. Így aztán volt egy kalandos fél óránk, mre visszakavirnyáltunk a kijelölt útra. Itt igazi bozótoson kellett keresztülvágnunk, meg valami kecskelegeltetős útszakaszokon, és bíztunk benne, hogy hamarosan rátérünk a kijelölt útra, és az majd jobb lesz. Ezzel bíztattuk a gyerekeket is. Ki is értünk, de a kijelölt út sem volt jelentősen jobb, mint az ösvény.A  jelölések is hol voltak, hol nem, de itt azért néha már láttuk, hogy haladunk fölfelé, és alattunk volt az öböl kéksége, ami azért nagyon szép volt. 

Aztán egyszer csak felsejlett a szomszéd hegy tetején egy templomtoronyszerűség, úgyhogy azt gondoltuk oda megyünk. Így, hogy láttuk már magunk előtt a célt, és az útviszonyok is javultak annyira, hogy nem kellett a dzsindzsáson átverekednünk magunkat, hanem egy relatív jól járható sziklás emelkedőt kellett már csak leküzdenünk, így kicsit javult a közhangulat is. 

Alattunk Tivat.

Lefelé egy másik ösvényen jöttünk le, szerencsére nem kellett visszaverekednünk magunkat az erdős úton, mert bár engem nem vágott azért annyira földhöz, de még egyszer megjárni már nekem sem lett volna sok kedvem. Lefelé szinte végig egy köves-sziklás úton jöttünk. A változatosság kedvéért lefelé Milánnak gurult el a gyógyszerre, úgyhogy ő 10 méterrel utánunk kullogott nagy duzzogva. 

És már majdnem lent voltunk a faluban, amikor egyszer egy lépésnél megmozdítottam  lábammal egy nagyobb lapos kődarabot, ami alatt méhek voltak, hármat láttam elröppenni,  és persze, hogy az egyik belecsípett a lábszáramba. A vádlim alján, a bokám felett. Iszonyatosan fájt maga a csípés, de rögtön kiabáltam Marciéknak, akik mögöttem haladtak, hogy vigyázzanak, de jó gyorsan iszkoltunk a környékről. Szerencsére mást nem csíptek meg. 

Aztán itthon, amikor néztem a térképet, akkor láttam, hogy igazából az a falu, amit én kinéztem, az a szomszéd hegen volt, kicsit tovább kellett volna még menni. Ez a kistemplom csak mint viewpoint volt feltüntetve a térképen. Na de sebaj... innen is szép volt a kilátás. 

Kotor

Nyilvánvaló, hogy a Kotori-öbölben megszállva Kotort semmiképpen sem szerettük volna kihagyni :-)  Nem voltunk messze tőle, talán még 15 km-re se, ez kb. 30 perces autóutat jelentett. Mivel gyakorlatilag egysávos út vezet körbe az öböl partján fel voltunk készülve arra, hogy majd dugóban kell ácsorognunk, ahogy az interneten olvastunk is ilyen beszámolókat. A város felé haladva ugyan beállt a forgalom, mert a körforgalom jól visszadugította az autókat, de nem volt azért annyira vészes. Meg hát nyaraltunk, ilyenkor engem nem zavar a dugó annyira, ha közben a tengerpart mellett állunk, és egyik szememmel  nézhetem a tengert, a másikkal meg az előttünk magasodó várhegyet a felvezető lépcsősorral. 

A vár alatt, a kikötőtől kicsit arrébb néztünk ki egy nagyobb parkolót a neten, és könnyen meg is találtuk, és még hely is volt benne. 1,2 euró volt a parkolás óránként. 

Kotor óvárosát a Velencei Köztársaság idejn alakították ki a XV. században, és ez nagyojából így is maradt. És valóban, a kis szűk utcácskákban sétálgatva pontugyanolyan hangulata lesz az embernek, mintha Velencében sétálgatna, csak csatornák nélkül, és talán nincs akkora tömeg. 

Az óratorony egy háromszintes harangtorony, amely az óváros bejáratánál áll. 1602-ben épült, Kotor egyik legikonikusabb látnivalója és népszerű turisztikai látványosság.

A torony hatalmas kőtömbökből épült, és a harmadik emeleten két óralappal rendelkezik, az egyik a főtérre, a másik a tengerre néz. Az óra harangja 30 percenként szólal meg. Az évszázadok során számos földrengést és más természeti katasztrófát túlélt,

A kotori várat egy 4.5 km hosszú várfal veszi körbe, ami helyenként 20 méter magas is lehet. A vár 1979 óta az Unecso világörökség része. 

Fel a várba 1350 lépcsőt kell megmászni, és ezért az élményért 8 eurót kell fizetni. A gyerekek közül talán Marcinak  nem kellett jegyet venni. ( de lehet, hogy Milánnak sem? már nem emlékszem. ) 

Mindenképpen kényelmes és nem csúszós talpú cipő/szandál javasolt, mert fényesre vannak koptatva néhol a kövek. 

Érdemes felfelé haladva vissza-visszanézni, mert már út közben is remek a panoráma a városra és az öbölre. 

Hosszú, de jól járható lépcsősor vezet felfelé. 

Fenn a várban elég sokan voltak. Nemigen lehetett olyan képet készíteni, hogy ne legyen senki benne. 

Borzasztó meleg volt, és út közben nincs vízvételi lehetőség, csak a kis műanyag asztalos árusoktól lehet innivalót venni. Így amikor megjártuk az erődöt, úgy támadtuk meg az első utcai kutat a lépcső alján, mint aki a sivatagból szabadult. 

A vízről még nyaralás előtt mindenféléket olvastunk, hogy iható, nem iható, mi amikor megérkeztünk, megkérdeztük a szállásadót, ő szerinte iható volt, és ittuk is. Nem volt se zavaros, se rossz ízű. Mi végig, az ottlétünk alatt ittuk a csapvizet, és egyikünknek sem volt semmi baja. De mi itthon is a csapvizet isszuk, nem veszünk ásványvizet. Persze lehetett venni olcsón 6 literes kannás vizet, és sokan ezt is veszik, de hacsak egy mód van rá, nem termelünk műanyag szemetet. Volt egyébként nagy szelektív konténer a faluban, a buszmegállónál, de nem feltétlenül volt helyesen használva, sokszor láttunk benne mindenféle egyéb szemet is. De legalább volt, és már ezt is pozitívumként éltük meg, hogy elindultak az európaiasodás útján. Műanyag szatyrot viszont még mindig tömegével használnak, indokolatlanul sokat. 

Sétáltunk még kicsit a városban, ettünk, fagyiztunk, de délutánra olyan tömeg lett, valószínű befutott egy tengerjáró hajó is, hogy inkább hazaindultunk, és otthon strandoltunk. 

Szerintem a kotori vár kihagyhatatlan. Minden fáradságot, bosszúságot, embertömeget, parkolási mizériát megér egyszer fölcaplatni a hegyre.