Caserta- Bourbon kastély, és Nápoly a repülőből

A nyaralás utolsó napján  reggel borús ég fogadott bennünket, vagyis nem volt kánikula, de azért hideg sem, így egy kastélylátogatás mellett döntöttünk aznapra. A Nápolytól 27 km-re lévő Caserta Európa egyik legnagyobb Bourbon-kastélyával büszkélkedhet. A palotát a nápolyi királyi család építtette a 18.században, mikor úgy döntöttek, hogy a nápolyi székhelyüket ide tennék át, mert ezt a területet biztonságosabbnak gondolták. A palotát később már csak ritkán használták, majd II. Viktor Emanuel a népnek adományozta. A II. világháborúban jelentős károkat szenvedett, de a károkat restaurálták. Pompájával, méreteivel, és a kertjével Európa egyik legimpozánsabb palotájaként tartják számon. 1996. óta a Világörökség része.

Vonattal érkeztünk a városba. a Kastély pár perces sétára volt a vasútállomástól. 

Mivel Máté aludt, ezért kivételesen felengedtek bennünket babakocsival, egyébként nem lett volna szabad bevinni a kastélyba.  Így viszont felcipelhettük a szép hosszú márvány díszlépcsőn :) Már ez "lépcsőház" is nagyon szép volt, minden olyan gigantikusan nagy volt, minden csillogott a padlótól a plafonig.

A palota téglalap alaprajzú,  5 szintes, 1200 helysége, 56 lépcsőháza és négy belső udvara van. Hogy az 1200 helységből mi mennyit láttunk, azt nem tudom, de elég sokat. Mind nagyon díszes, és nagyon csillogó volt, és mindegyik más színben pompázott.

Az Oroszlános lépcsőház

Trónterem

A palota alapkőletételét ábrázoló mennyezeti freskó

A trón

Könyvtárszoba

Kastélynézés közben Máté is felébredt, és kimentünk a kertbe. A kert hatalmas volt, ahogy megálltunk a kastély kapujában, nem is láttuk igazán a végét. Ha jól emlékszem, akkor itt a kastélykertet sem lehetett szabadon látogatni, csak jeggyel. 

Máténak nagyon tetszett, igazi gyerekparadicsom volt, hiszen lehetett lovaskocsizni föl a felső glorietthez, volt halastó aranyhalakkal, (meg macskákkal), szökőkutak, és egyáltalán, lehetett szaladgálni és kurjongatni. 

A 3 kilométeres sétány. Nem az ott a végén nem szobor, hanem egy vízesés.

A kert legvégéig nem volt időnk elmenni sajnos, mert indulnunk kellett. Valamit még enni szerettünk volna a városban, de itt is, mint sok hely Nápolyban is, az esti órákig nem nyit ki. Délidőben, koradélután szinte kész lehetetlenség bármilyen normális helyet találni, maximum a gyorséttermeket. Egy ilyet találtunk itt is nyitva. 

Az utolsó nápolyi éjszakánkon hatalmas viharra ébredtem az éjszaka közepén. Ömlött az eső, és diónyi jégdarabok pattogtak az ablakpárkányon. Elég félelmetes volt, pláne, ha a másnap kora reggeli repülésünkre gondoltam. De szerencsére reggelre elállt az eső, és már csak néhány lámpaoszlop tövében lehetett elég méretes jégdarabokat látni. A repülőnk pontosan és zökkenőmentesen indult, és egy mini panorámarepülést is kaptunk a Nápolyi-öböl fölött mielőtt rákanyarodtunk volna a Budapest felé vezető légiútra. És hát... mesebeli volt innen felülről megcsodálni azt, amit lentről már láttunk.