Velence- sikátorok, csatornák, Rialto

A torony után belevetettük  magunkat a szűk utcák rengetegébe. Először teljesen céltalanul lődörögtünk az utcákon, és sodródtunk az emberekkel. Kirakatokat néztünk, a fiúk a focimezeseket, én inkább az álarcosokat meg az egyebeket. Aztán az egyik téren, (amiről kiderült, mikor olvasgattam a városról, hogy nem is igazi tér, mert Velencének hivatalosan csak 1 igazi térnek hívott tere van a Szent Márk, a többit igazából mezőnek hívja), szóval egy ilyen campo-n ( ahol szerintem legutóbb ettünk valamelyik pizzériában) aztán megláttuk a falon az útbaigazítást, hogy merre kell menni a Rialto-híd felé, és akkor elkezdtük azt követni. A Rialto-t mindenképpen meg szerettem volna nézni napsütésben, mert a múltkor már csak futó pillantásra jutotta testközelből, mert már annyira esett az eső, és itt szálltunk fel egy vaporettóra. Na de most! Verőfényes napsütés volt,  szóval alaposan megszemlélhettük minden oldalról :-) De addig míg odaértünk is rengeteg szépséget láttunk, mert Velence tényleg olyan, mint egy kis ékszerdoboz, és a kopottnak tűnő, vízáztatta házfalak egymásutánisága is olyan bájt, és jellegzetességet ad a városnak, amit tényleg nem lehet megunni. Maga az az érzés, hogy hány meg hány híres ember koptatta az utcaköveket itt évszázadokkal ezelőtt, már az olyan felemelő érzést ad szerintem, amitől nem is lehet szabadulni még akkor sem amikor már rág nem vagyunk a városban. Olyan permanens hűűűhaaaa érzésnek mondanám.

Mielőtt belevágtunk volna a sűrűjébe, még minden oldalról, amiről csak tudtuk körbenéztük a bazilikát. ( ha már nem mentünk be, legalább kívülről vegyük szemügyre alaposan.)

Aztán egy pici kis sikátoron keresztül vetettük bele magunkat a sétálóutca tömegébe. Kapokodtuk a fejünket, a fiúk a focimezes boltokért voltak oda, én a maszkosokat és az üvegfigurásokat szerettem a legjobban.

Egy ideig csak céltalanul lődörögtünk, majd amikor csak nem jutottunk semerre sem, akkor a googlemapsre támaszkodtunk, és nagyon hamar ott is voltunk a Rialto lábánál. Közelebb voltunk, mint gondoltuk :-) Közben persze hídra fel, hídról le, csatornákon keresztül mentünk. Már jól benne jártunk a délutánban, amikor eszembe jutott, hogy milyen kár, hogy nem indítottam el a nyomkövetést a telefonomon, hogy megnézzük, hogy merrefelé kanyarogtunk.

A Rialto a négy Canale Grande-n átívelő híd közül a legrégibb, és a leghíresebb is. A 12. században egy régi facölöpös ponton híd volt a mai Rialto elődje. De a kereskedelem a 13. században őrületesen fejlődött, így muszáj volt egy stabilabb középen emelkedő fahidat építeni a helyére. A híd két oldalán lévő üzletsor a 15. században települt a hídra. Majd hosszas tervezés, és újratervezés után 1591-ben készült el az egyíves  kőhíd. 

A Rialto lépcsősora, két oldalt az üzletekkel.

A Canale Grande a hídról. 

Mire a hídon átjutottunk, addigra a következő projektünk az lett, hogy keressünk egy jó kis helyet, ahol tudunk ebédelni. Olyat szerettünk volna, ami nem annyira zsúfolt, nincs annyira elturistásodva, az sem baj, ha kicsit kijjebb kell menni érte a belvárosból. Úgyhogy felkerekedtünk.

Velence- Campanile

Mivel a nyaralást is eléggé az utolsó pillanatban foglaltuk, a velencei kirándulást meg ott helyben döntöttük el, hogy melyik nap legyen, így nem foglaltunk sehová sem interneten előre jegyet.
És bár már másodjára jártunk Velencében, a Szent Márk katedrálist sem korábban, sem most nem néztük meg. Az, hogy ott helyben nem fogjuk azt a végeláthatatlannak tűnő sort végigállni a katedrálisba, abban teljesen biztos voltam. De abban nagyon reménykedtem, hogy a harangtoronyba fel tudunk menni valamilyen formációban. Ahogy a Szent Márk térre érkeztünk, és megálltunk a torony előtt, a sor nem is  tűnt olyan eszeveszett hosszúnak, úgyhogy végül én meg a Nagyok be is álltunk, hogy felmenjünk a toronyba.

A börtönt és a Dózse-palotát összekötő 8m hosszú Sóhajok hídja.

Bár aznapra hűvösebb, felhősebb napot jeleztek elő, ennek ellenére tűzött a nap, főleg déltájban, amikor megérkeztünk, úgyhogy a fiúk a hajóból kiszállva neki is vágtak árnyékot keresni.

A Szent Márk bazilika minden oldalról nézve szemetgyönyörködtető. ( És egyszerű véletlen egybeesés, hogy éépen mos,t amikor ideértem a nyári utazásunkat illetően, éppen most hatalmas árvíz pusztít Velencében, és a károk sajnos a bazilikát is érintik. Hogy mekkora a kár, és mennyire maradandó, vagy mennyire helyrehozható, azt egyelőre, a víz levonultáig nem lehet megmondani. Mindenesetre óriási kár lenne, ha elveszne ez a gyönyörűség. )

Az első Szent Márk-templom a 10. század második felében tűzvész áldozata lett, a második épület a 11. század végén készült el, s ez az alapja a ma látható székesegyháznak is, mely a mai képét századokon keresztül tartó építkezések során nyerte el.

A Piazza San Marco kezdetben csupán egy templom kertje volt, melyen egy kisebb csatorna vágott keresztül. A ma 56-82 méter széles és 175 méter hosszú, enyhén trapéz formájú Szent Márk tér története a 9.  századig nyúlik vissza.
A tér bejáratát jelző két gránitoszlop, az oroszlánnal, és Szent Theodorszobrával   a 13. század óta áll a helyén.

A nyugati homlokzat márvány - és mozaikdíszítési és a négy lószobor is a 13. században került a templomra.

A Campanile előcsarnokába lépve aztán kiderült, hogy igaz, hogy a jegyeket gyorsan osztják, és nincs sor, viszont csak lifttel lehet felmenni, és a lift előtt viszont jóóóóó sokat ácsorogtunk. Pláne, hogy oldalról a csoportokat és az elővételes jegyeseket előre engedték... Kb 30-40 percig is eltartott, mire liftbe jutottunk.  Azt nem tudom, miért nem lehet gyalog felmenni. Lehet, hogy biztonsági oka van, túl sok ember-szűk lépcsősor.. csak ezt tudom elképzelni.
De amikor felértünk a toronyba, akkor a látvány, ami a szemünk elé tárult, az minden várakozással töltött percet feledtetett.
Elindultunk körbe az ablakok mentén, és csak ámultunk, csodálkoztunk, és gyönyörködtünk. Szerencsére odafent bármennyi időt el lehet tölteni, nincs időkorlát, de ennek ellenére fura módon tömeg sincs odafenn. Nem időznek ott órákig az emberek, hanem egy vállalhatóan kellemes ritmusban cserélődnek, és minden ablakból van lehetőség kinézni, nem kellett tülekedni.

A Dózse palota felülről. Jobbra pedig a könyv- és levéltár teteje.

A bazilika kupolarendszere.

 
 A kép jobb alsó sarkában látható a kígyózó sor egy kis részlete.

A 800-900-as években, római alapokra épült torony torony 1902-ben összedőlt. Szerencsére a mellette lévő épületekben nem esett kár, és személyi sérülés sem történt. A tornyot 1912-re építették újjá, és avatták fel.

Lefelé már csak rövid sorbanállás előzte meg a liftbejutást. Lent pedig már nem volt más dolgunk, mint megkeresni a többieket, és belevetni magunkat Velence sikátoraiba.