Velence- sikátorok, csatornák, Rialto

A torony után belevetettük  magunkat a szűk utcák rengetegébe. Először teljesen céltalanul lődörögtünk az utcákon, és sodródtunk az emberekkel. Kirakatokat néztünk, a fiúk a focimezeseket, én inkább az álarcosokat meg az egyebeket. Aztán az egyik téren, (amiről kiderült, mikor olvasgattam a városról, hogy nem is igazi tér, mert Velencének hivatalosan csak 1 igazi térnek hívott tere van a Szent Márk, a többit igazából mezőnek hívja), szóval egy ilyen campo-n ( ahol szerintem legutóbb ettünk valamelyik pizzériában) aztán megláttuk a falon az útbaigazítást, hogy merre kell menni a Rialto-híd felé, és akkor elkezdtük azt követni. A Rialto-t mindenképpen meg szerettem volna nézni napsütésben, mert a múltkor már csak futó pillantásra jutotta testközelből, mert már annyira esett az eső, és itt szálltunk fel egy vaporettóra. Na de most! Verőfényes napsütés volt,  szóval alaposan megszemlélhettük minden oldalról :-) De addig míg odaértünk is rengeteg szépséget láttunk, mert Velence tényleg olyan, mint egy kis ékszerdoboz, és a kopottnak tűnő, vízáztatta házfalak egymásutánisága is olyan bájt, és jellegzetességet ad a városnak, amit tényleg nem lehet megunni. Maga az az érzés, hogy hány meg hány híres ember koptatta az utcaköveket itt évszázadokkal ezelőtt, már az olyan felemelő érzést ad szerintem, amitől nem is lehet szabadulni még akkor sem amikor már rág nem vagyunk a városban. Olyan permanens hűűűhaaaa érzésnek mondanám.

Mielőtt belevágtunk volna a sűrűjébe, még minden oldalról, amiről csak tudtuk körbenéztük a bazilikát. ( ha már nem mentünk be, legalább kívülről vegyük szemügyre alaposan.)

Aztán egy pici kis sikátoron keresztül vetettük bele magunkat a sétálóutca tömegébe. Kapokodtuk a fejünket, a fiúk a focimezes boltokért voltak oda, én a maszkosokat és az üvegfigurásokat szerettem a legjobban.

Egy ideig csak céltalanul lődörögtünk, majd amikor csak nem jutottunk semerre sem, akkor a googlemapsre támaszkodtunk, és nagyon hamar ott is voltunk a Rialto lábánál. Közelebb voltunk, mint gondoltuk :-) Közben persze hídra fel, hídról le, csatornákon keresztül mentünk. Már jól benne jártunk a délutánban, amikor eszembe jutott, hogy milyen kár, hogy nem indítottam el a nyomkövetést a telefonomon, hogy megnézzük, hogy merrefelé kanyarogtunk.

A Rialto a négy Canale Grande-n átívelő híd közül a legrégibb, és a leghíresebb is. A 12. században egy régi facölöpös ponton híd volt a mai Rialto elődje. De a kereskedelem a 13. században őrületesen fejlődött, így muszáj volt egy stabilabb középen emelkedő fahidat építeni a helyére. A híd két oldalán lévő üzletsor a 15. században települt a hídra. Majd hosszas tervezés, és újratervezés után 1591-ben készült el az egyíves  kőhíd. 

A Rialto lépcsősora, két oldalt az üzletekkel.

A Canale Grande a hídról. 

Mire a hídon átjutottunk, addigra a következő projektünk az lett, hogy keressünk egy jó kis helyet, ahol tudunk ebédelni. Olyat szerettünk volna, ami nem annyira zsúfolt, nincs annyira elturistásodva, az sem baj, ha kicsit kijjebb kell menni érte a belvárosból. Úgyhogy felkerekedtünk.