Visegrád, Nagy-Villám, szánkózás

( 2017. január) 

Megtanultuk már pár éve, amikor csak 1 napot volt hó a télen, és akkor pont nem használtuk ki, hogy ha esik valamicske, akkor azt a lehetőséget nem szabad elszalasztani, mert lehet, hogy nem lesz több. Tavaly szerencsénk volt, kétszer is elő tudtuk venni a szánkót. :-) Idén most került csak le a padlásról.

Pénteken nagyon szép, sűrű pelyhekben esett a hó. Reméltük, hogy hátha sokáig esik, és akkor marad belőle másnapra. Hát a kertben nem sok maradt, inkább csak havas víz volt, semmi használható, és az utcákon is több volt a sár, mint a hó. De Marci már egész pénteken csak azt hajtogatta, hogy menjünk szánkózni, menjünk szánkózni. A ligetet nem mertünk megkockáztatni, hiszen, ha nálunk nem maradt sok, akkor ott sem lehetett nagy hóra számítani, és ha volt is, azt már biztos lecsúszkálták előző délután. Így messzebbre, magasabbra indultunk.

Jónéhány lehetőség felmerült, hogy induljunk Gödöllő felé, vagy a Hármashatár-hegyre, végül úgy indultunk el, hogy valahol a Pilisben majd megállunk, és ott biztos lesz valami jó lejtő.

Az volt a terv, hogy nem volt konkrét terv, de azt mondtuk, hogy Dobogókőre nem akarunk menni, mert ott tuti ezren vannak, Visegrádra sem, mert az meg már túl messze van. Ehhez képest, amikor továbbmentünk egy hely mellett, ahol sok parkoló autó állt, és jöttek-mentek az emberek,  de én azt nem láttam, utána már nem volt visszaút, mentünk, amerre vitt az út, és hamar rájöttünk, hogy ez bizony már a visegrádi út, úgyhogy nincs mese, ez most már Visegrád lesz. :-)

Az út egyébként nagyon szép volt. Egyik méterről a másikra váltott latyakosból finom téliesre a táj. Ahol már nem kotorták a havat, ott azért látszott, hogy bizony esett ott hó becsülettel. Egy-egy szélfúvás jó nagy adagot dobott a fákról a szélvédőre is. 

Pilisszentlászló után már igazi tél volt, jóóóó sok hóval. :-)

Visegrádba begurulva már csak az volt a kérdés, hogy merre tovább. Nem vagyunk annyira ismerősek errefelé, párszor jártunk ugyan itt, de a Duna-parti parkolótól általában gyalog megyünk fel a várig. Azt találtuk ki, hogy a bobpálya táblát követve előbb-utóbb biztos belefutunk egy jó szánkózóhelybe. Így is volt, ahogy mentünk fölfelé, egyre sűrűsödtek a szánkót húzó emberek, ezt jó jelnek tekintettük.

Ott a vár!

Végül a bobpálya mellett, a Nagyvillám lankáin remek szánkózóhelyet találtunk. Jóóóó magas volt, és jóóóó havas! Voltak már páran, de nem annyira nagyon sokan, mint pl. tavaly a ligetben a Királydombon, hogy folyton kerülgetni meg várni kellett másokra.
Miután bebűvészkedtük magunkat egy parkolóhelyre, mert a nagy hóban az sem volt ám kis kihívás, már indultunk is neki a hegyoldalnak.

Jóóó magasan volt a hegytető. 377 méter magasan, egészen pontosan. :-) Nem gondoltuk, hogy majd onnan siklunk lefelé, mert lefelé még csak-csak... no de vissza is kell azt a szánkót húzni a hegytetőre annak aki egyszer lecsúszik onnan. Hát az meg nem nekünk, és nem a gyerekeknek való lett volna. De azért egyszer csak fölmentünk, hogy megnézzük milyen ott fenn. Hát szép volt!

A hegy tetején áll a Nagy-villám kilátó, avagy a Zsitvay-kilátó, de ezt a nagy szánkózás utáni vágyunkban meg sem közelítettük, pedig ott állt szinte mellettünk. Igaz, fölmenni nem tudtunk volna úgysem, mert zárva volt,  páran tébláboltak ott előtte, de szerintem csak valami szélvédett helyet kerestek.  Mondjuk körbejárhattuk volna! Nem tettük. Még csak fénykép sem készült róla. Pedig a kilátót még 1933-ban építették a Nagy -Villám tetejére, és tiszta időben 100 km -es is lehet a panorámája.

Míg a gyerekek csak csúsztak, és csúsztak, meg néha borultak is, addig én gyönyörködtem a havas tájban. Marci pedig még egy bobozást is kisírt magának. A bobpályánál tudtunk egyébként vécére is menni, és bár volt több étterem és büfé épület a pálya mellett, egyik sem volt nyitva, csak a bobnál lévő kisbüfé. Itt mondjuk volt meleg tea is és talán forralt bor is, de mi mindent hoztunk magunkkal, így tulajdonképpen csak a mosdóra voltunk rászorulva.

Mellettünk a behavazott Visegrádi-vár.

Mikor már kellően átfagytunk, és kezdtek nagyon borús felhők gyülekezni a fejünk fölé, akkor hazaindulást rendeltünk el.
Hazafelé még megálltunk az út szélén, hogy megcsodáljuk a havas Dunakanyart.

Canale Grande

A Canale Grande, a nagy csatorna a város fő közlekedési útvonala. 3 km hosszú és 4-5 méter mélységű. Partjait számos templom és palota szegélyezi.
Velence és a csatornarendszere 1987 óta a világörökség része.
Mivel az eső elöl menekültünk az első arra járó vaporettoba, és szerencsénkre még benti ülőhelyet is találtunk, Velence csodás csatornáját leginkább csak ablaküvegen keresztül láttuk. De így is páratlan és mesés volt, és még így is, esőben gyönyörű.

Egészen a Lidóig hajóztunk el, majd vissza. Tettünk egy teljes kört, így a csatorna mindkét oldalát sikerült közelebbről is látnunk.

A vaporettoból már ki sem szálltunk még egyszer, hanem rögtön az autónkhoz mentünk, és mentünk vissza Triesztbe.

Az eső ellenére nagyon szép napunk volt, egyáltalán nem bántuk meg, hogy elmentünk, sőt... nyilván kicsit jobb időben sokkal több mindent láthattunk és csinálhattunk volna, de így is szuper volt.  A város esőben is nagyon magával ragadó. 

Ha rajtunk múlik, akkor biztos, hogy jövünk még, hisz annyi minden kimaradt, és mert Velencét látni... és újra látni...és újra látni...

Viszlát Velence!

Szent Márk székesegyház és a velencei sikátorok

Ott álltunk a harangtorony lábánál, és csak néztük, néztük a körülöttünk lévő teret, amin ugyanúgy hömpölyögtek az emberek, mintha nem is esett volna az eső. Lehet, hogy hajszálnyival kevesebben voltak, mint lettek volna egy szép napsütéses júniusi napon. Amilyen  rossz volt az idő, simán belefért volna az is, hogy csak bóklászunk az egész városban, de nem, voltak még rajtunk kívül jó sokan. Nyilván, akinek befizetett, lefixált útja volt, az ugyanúgy ide jött esőben is, mint mi, akiknek csak ez az egy napunk volt. Ha tehettük volna nyilván mi is másnapra halasztottuk volna, mert addigra már ha nem is meleg nyári, de esőmentes napot ígértek. De hát nem tehettük. Szóval csak álltunk egy terasz alatt, és néztük a tömeget, zömmel japánok voltak, és vicces látványt nyújtottak a szivárványszínű esőkabátjukban, és az esernyőrengetegben. 

Egyébként az is hihetetlen volt, hogy az utcai árusok mennyire rutinosan alkalmazkodnak az időjáráshoz. Ha kell, akkor ott a velencés basketball-sapka, a póló, a táska, de ha esik... akkor rögtön előkapják a velencés esernyőt, a velencés esőkabátot. Ebből több verzió is létezett. A legjobb, amikor a szemeteszsákszerű zacskóra is rá volt nyomva, hogy I love Venice. :-) 

Tanakodtunk egy kicsit, hogy mi legyen a székesegyházzal, amit nyilván kedvünk lett volna megnézni belülről is, de ahogy végignéztünk a bejutni vágyók során, hát... jobbnak láttuk, ha nem állunk be a zuhogó esőben a sor végére. Optimistán abban bízva, hogy Velencébe úgyis visszajövünk még! A templom pedig  úgyis gyerek nélküli látványosság inkább. 

A város védőszentjének nevét viselő bazilika csak 1807. óta a város hivatalos katedrálisa, mely a Velencei Köztársaság, mint tengeri nagyhatalom, gazdaságát és hatalmát szimbolizálta, és a város bizánci építészetének legeredetibb formájában megmaradt emléke. A templom kívülről és belülről is felbecsülhetetlen értékű kincsektől roskadozik, a bazilika múzeuma és a kincstár további műemlékeket őriz. A Museo Marciano, a székesegyházi múzeum legfontosabb kiállítási tárgyai az egyenként 897 kilós aranyozott bronzlovak, melyek másoltai a homlokzaton láthatóak, melyeket 1024-ben Konstantinápoly kifosztásakor zsákmányoltak. 

A templom kívülről is maga a csoda! Elképzelni sem tudom, és merem, hogy milyen csillogóan pompás lehet belülről, mennyire szemetkápráztató. 

Törött esernyők a kukákban, és a Szent Márk oldalról :-)

A főhomlokzat az Utolsó ítélettel és a bronzlovakkal. A másik négy boltíven, ( fönt) Szent Márk testének hazahozatalát ábrázolják.

Bejárat, bronzlovak, és a sorbanállók

A tér bejáratánál álló két gránitoszlop, tetején Velence szárnyas oroszlánja, és szent Teodor, a város egykori védőszentje. A két oszlop között egykor kivégzéseket, akasztásokat hajtottak végre. 

A tér túlsó felén áll az Óratorony, melynek díszes kapuja a bevásárlóutcába nyílik. Mielőtt kettőt pisloghattunk volna már bele is keveredtünk egy nagyobb tömegbe, és átmentünk a torony alatt. Egy darabig csak sordródtunk, és kirakatokat néztünk, majd kis sikátorokon keresztül haladtunk céltalanul.

Mikor aztán egy téren lyukadtunk ki, akkor már elég elázott csirkének, elcsigázottnak, és éhesnek éreztük magunkat, így bevonultunk melegedni és enni egy étterembe. Nem voltunk ezzel egyedül, tömve volt a hely, ennek ellenére elég gyorsan megkaptuk a forró teánkat és a pizzánkat.

Mire kijöttünk kicsit javult a helyzet esőfronton, de csak annyit, hogy hol elállt teljesen, de aztán dupla olyan erősen kezdett megint esni, és mivel tök jól megszáradtunk, még a cipőmet sem éreztem vizesnek, nem nagyon volt kedvünk újra bőrig ázni, így felpattantunk az 1-es vaporettóra, és fuvaroztattuk magunkat a Canale Granden, mely a város fő közlekedési útvonala, és véges végig paloták és templomok szegélyezik a két partját.

folyt. 

Velence esőben, vaporettoval a Szent Márk térre

( 2010. június) 

Hiába reménykedtünk, és kértük az égieket, hogy bármikor máskor, csak másnap ne essen, vasárnap reggel még mindig zuhogott. Kicsit nagyon szomorkásan vonultunk le reggelizni, és elfoglaltunk egy ablak melletti, tengerre néző asztalt, hogy szemmel tarthassuk az időjárást, hátha jobbra fordul. Nem fordult. Reggeli közben osztottunk-szoroztunk és igazából két lehetőségünk volt, vagy lefújjuk Velencét, és Triesztben ázunk szét, vagy nem fújjuk le, és Velencében. A másodikat választottuk, de leginkább azért, mert már annyira beleéltük magunkat, főleg én, hogy megyünk, hogy keserűséggel töltött volna el, ha mégsem.

Így hát felöltöztünk jó melegen, magunkhoz vettük az esőkabátunkat és autóba pattantunk.

Kicsit magunk is meglepődtünk, hogy nincs is ám Velence olyan közel, mint ahogy azt mi gondoltuk, (persze, mert a térképen csak alig 2cm a távolság), igazából 160km körül van, és kb. másfél órát autóztunk, mire megérkeztünk. Út közben  végig szakadt az eső, csak a vége felé kezdett kicsit felszakadozni, és volt kb. 5 egész perc is amikor nem esett. Ilyenkor én elkezdtem bizakodni, hogy hátha... de mégsem.

Velencébe nem lehet autóval behajtani, csak a város széléig, addig ameddig a busz és a vonat is bevinne. Mi is besoroltunk a hatalmas parkolóházak egyikébe a Piazzale Roma közvetlen közelében, ahol a buszállomás is van, és pont mellette volt a vaporetto végállomás, úgyhogy nem is kellett sem keresgélni, sem bóklászni, hanem parkolás és cókmókösszeszedés után rögtön felpattantunk a vaporettóra ami elvitt minket a Szent Márk térig (Piazza San Marco). Napi jegyet vettünk, mert úgy terveztük, hogy ha nagyon rákezdi az eső, akkor csak felpattanunk valahol valamire, és megyünk amíg tudunk.

A parkolóházból kinézve. 

Velence ilyen szempontból nagyon jó, hogy a vaporettóba beülve is sok mindent lehet látni a városból.  Persze hiányzott a napsütés, jó lett volna a hajó nyitott részén ücsörögni, élvezni az arcunkat simogató szellőt, de nem voltunk telhetetlenek, örültünk, hogy itt vagyunk.

Il Redentore, Fogadalmi templom az 1500-as évekből.

Le Zitelle, Santa Maria della Presentazione

A San Giorgio Maggore templom, a Szent Márk öböl túlsó oldalán, az ugyancsak San Gioirgo Maggiore szigeten helyezkedik el. A templomot Palladio tervezte. A homlokzathoz tökéletesen illeszkedik a mögötte magasodó Campanile.

Mire a Szent Márk térre értünk éppen nagyon esett az eső, de ennek ellenére rengeteg ember volt, esernyős, esőkabátos, ki hogy, és mindenki igyekezett a lehető legjobb esőmentes helyeken végigslisszolni, ami jelen esetben a Dózse palota árkádsora volt. De bárhogy is esett, a tér szépségéből ez semmit nem vont le. Igaz, hogy a tervezett nagy bámészkodás, téren kószálás, galambkerülgetés elmaradt.

Gondola sor

A Dózse- palota, (Palazzo Ducale), az egykori Velencei Köztársaság fejének a dózsénak a palotája volt. A 14-15. században épült, a korábban elpusztult, hasonló rendeltetésű épületek helyére.

A Canpanile, a Szent Márk bazilika harangtornya, 100 méter magas. A toronyba föl lehet menni, és páratlan kilátást kapunk a városra, cserébe a hosszas sorbanállásért. Sajnos mi nem mentünk fel. Mivel nagyon rossz idő volt, és csak én mentem volna egyedül, így kihagytam. Az elsődleges terv az volt, hogy amíg én felmegyek, addig Feri a gyerekekkel ellesz a téren. De az eső keresztülhúzta a számításainkat. :-(

folyt. köv.