Megyer-hegyi tengerszem novemberben

Mivel pénteken este és szombaton reggel is esett az eső, nem mertünk nagy hegyi kirándulást tervezni, így Sárospatak felé indultunk, hogy ott majdcsak el tudjuk ütni az időt akkor is, ha nagyon zuhogna.
Péntek este, szinte derült égből villámcsapásként esett le, ahogy a szobába készített kirándulástippeket olvasgattam, hogy jaaaa, hát itt van ám nem messze a Megyer-hegyi tengerszem, amiről az elmúlt időben olyan sokszor és sok helyen olvastam, így belevettük ezt is az útitervbe, remélve, hogy nem lesz annyira megerőltető a túra. Pláne, hogy szombat reggel is esett. Pedig azt mondta az időjárásjelentés, hogy nem fog. Irgumburgum.
Hát így indultunk el.
Áthaladtunk Széphalmon, ahol utoljára talán ötödikes koromban jártam, de most nem álltunk meg, majd Sátoraljaújhelyen, és mielőtt elértük volna Sárospatakot egy tábla mutatta, hogy jobbra van a Tengerszem, és le is kanyarodtunk.

Nem messze az elágazástól, amikor már kezdett túl göröngyössé válni az út leálltunk az út szélére, a pihenőpark mellé. Itt volt piknikasztal, tűzrakóhely, és kicsit arrébb egy játszótér is.

Éppen jött visszafelé egy társaság, és mondták, hogy ha a tengerszemhez akarunk menni, akkor óvatosan menjünk, mert ők beleütköztek nem messze onnan egy sorompóba és egy behajtani tilos táblába, és nem mertek továbbmenni. Mi elindultunk, és valóban alig pár percnyi sétányira ott volt a sorompó, viszont az irányjelző tábla határozottan a sorompón túli az utat mutatta, a szőlőföldek között. Csak egy percig tanakodtunk, és már neki is vágtunk, hisz mi bajunk lehetne. Mellesleg se közel, se távol nem volt egy lélek sem.
A sorompóig egyébként simán el lehetett volna jönni autóval is, de igazából ez már nem volt távolság.

Nem volt épp kirándulóidő, esett az eső, hol jobban, hol csak szemerkélt, a köves út pedig hol sárosabb volt, hogy vizesebb, de azért boldogultunk, és viszonylag tiszta cipővel meg is úsztuk a fölfelé vezető utat.

Jó hosszan kell fölfelé gyalogolni a szőlőtőkék között, de amikor felértünk, jó volt körbenézni.

Itt fenn volt a következő útjelző tábla, ami erre az útra vezetett. Nem volt túl bizalomgerjesztő, de nekivágtunk,és ráakadtunk a tanösvényre is, ami a tengerszemhez vezetett, és az információs pontokon rengeteg mindent olvashatunk a malomkő bányászatról, a folyamatáról, a nehézségekről, és a környék élővilágáról. 

Itt a hegytetőn állt egy romos ház.

A 303 m magas Megyer-hegy vulkáni eredetű, kemény kőzete kiválóan alkalmas malomkőgyártásra, már a XV. században is működő kőbánya volt a területen. A malomkövek fejtését évszázadokon át kézi erővel végezték. A felgyülemlett víz elvezetésére a bánya egyik sarkába egy vágatot ástak, melyet folyamatosan bővítettek, mélyítettek, de teljes sikert nem hozott. A felhagyott malomkőbánya fejtési gödrében alakult ki az a tó, melyet később Tengerszemnek neveztek. A tó legnagyobb mélysége 6,5 m, a tavat körülvevő sziklafalak pedig 70 méterrel magasodnak a víztükör fölé.
A tanösvény körbevezet a bánya falának tetején. Félelmetes látvány az a hatalmas meredek falú mélység, ami alattunk elterül. És bár a természet már nem a legszebb őszi arcát mutatta, mégis szép volt. :-)

A korláttal védett tanösvény körbevezet a meredek falak tetején.

Sajnos az eső egyre csak esett, hol jobban, hol kevésbé, így volt amikor esőcseppeket kellett törölgetnem a fényképezőgép lencséjéről. Már ha észrevettem, hogy ráesett....

Oldalt, a bányafalak mellett találtuk az egykori  bányaőr barlangját, és néhány  kibányászott malomkövet. 

A tengerszem a túloldalról.

Mire a túloldalra értünk addigra nagyon esett az eső, látszik is sajnos a képeken.

A vízelvezetésre szánt "kanyon", amit folyamatosan ástak, bővítettek, azt remélve, hogy el tudják vezetni a bányában felgyülemlett vizet, és hozzá tudnak férni a víz alatt lévő értékes kőtömbökhöz. Sajnos az elképzelés csak részleges megoldást hozott, és a teljes vízmennyiséget sosem tudták kivezetni.

A két hatalmas kőfal között lépdelve szinte elképzelhetetlen, hogy ezt az egészet emberi kézzel ásták ki, vért izzadva.

Visszafelé már szedtük a lábunkat, az eső is egyre jobban esett, és fáztunk is már. Jó volt beülni a meleg autóba. Sárospatak felé indultunk tovább. 

Hétvége Kőkapun

Az úgy volt, hogy még tavaly karácsonyra kaptam Feritől 2 utazós kupont. Az egyiket beváltottuk nyáron, amikor Galyatetőn voltunk, a másikat viszont  csak most tudtuk.

Nem volt pont ideális ez a novemberi hétvége  "nyaralgatni", de azért nem voltunk kétségbe esve, és nem aggódtunk afelől, hogy a maximumot fogjuk kihozni ebből szűk 2 napból.

A Zemplén hegyei között megbújó Kőkapu Vadászkastélyba mentünk, Sátoraljaújhely és Sárospatak közelébe. Tudtuk, hogy a szép színes őszről már le fogunk csúszni, és hogy rövidek a nappalok, meg egyáltalán, mégis nagyon megdöbbentő volt, hogy amikor fél 5 tájban megérkeztünk, ( miután leraktuk a srácokat Ózdon) ott az erdő közepén már vaksötét volt. Az erdő mélyén, a legközelebbi falutól még 5 km-re, a semmi közepén állt a hotel komplexum, de ezt leszámítva tényleg semmi, csak a csönd és a sötétség. Így is hirdetik magukat, hogy "ahol a csend kezdődik". És valóban. :-) Se térerő, se internet, a tévén is csak 3 csatorna jött. Először fura volt, jó lett volna rácsörögni a fiúkra, hogy mi újság, vagy ránézni az internetre, hogy eladtunk-e valamit, de azért túléltük. Mivel nagyjából az egész napot az autóban ülve töltöttük, így sötét és az eső ellenére csak jártunk egy kört a környéken, és próbáltuk a sötétben kibogarászni, hogy mi merre. Végül az étterembe menekültünk az eső elöl, és bár még nem volt vacsora, de jó volt ott ücsörögni.

Vacsora után persze kipróbáltuk a wellnessrészleget, és egyik este még bowlingoztunk is. 

Másnap világosban is láthattuk azt, amit este nem, hogy pofás kis hegyek magasodnak körülöttünk. De a lelkesedésünket hamar letörte a csepergő eső. Gondoltuk is, hogy ebből nagy hegymászás nemigen lesz ma.

A hotel körül mindenfelé egy talán helyi művész fafaragványai vannak. Ez a szarvas éppen szembe nézett velünk, amikor kinéztünk az ablakon.

A hotelépület. A kastélyépület mintájára épült.

A hét vezér.

A kastély mellett van egy kis tó, amin lehet csónakázni. Ezt mi most kihagytuk. Mint ahogy a biciklizést és a szánkózást is. A kastélyt svájci vadászkastélyok mintájára építtette gróf Károlyi László a XIX. és XX. századok fordulóján, és egykor magas rangú állami vezetők pihenő- és vadászhelye volt ez a világtól eldugott hely.  A kastélyban be is van rendezve egy ilyen korabeli szalon, a falon körös-körül mindenféle kitömött állatok, amik elég félelmetesek voltak, szerintem. De a bútorok, különösen a hatalmas, faragott étkezőasztal, és az egész úri miliő nagyon-nagyon szép volt!

A teraszról pedig a tóra látni. A teraszt a szállóvendégek is használhatják, és klassz is lehet ott üldögélni, élvezni a napsütést, nézni a tájat, de ez a november közepi hétvége pont nem a kint ücsörgésre volt való. :-)

Mivel nem volt túl sok időnk, így reggeli után autóba is vágtuk magunkat, és Sárospatak felé indultunk, gondolván, hogy ki tudja mennyire lesz esős az idő, ha nagy gáz van, akkor Patakon majdcsak elütjük az időt.

Recski Emlékpark

Galyatetőről Ózd felé haladva, hogyy összeszedjük a gyerekeket, áthaladtunk Recsken. Recsk már réges-régen rajta van a várólistámon, de mivel kisgyerekeknek nem igazán való ez a hely, így csak tolódott, tolódott, arra várva, hogy egyszer majdcsak sorra kerül. Időközben felkerült ugyan a recski struccfarm is a listára, de csak e miatt sosem kanyarodtunk erre. Most viszont, gyerekek nélkül voltunk, ott voltunk Recsken, és bár nemvolt betervezve a kitérő, de amikor megláttuk az útbaigazító táblát, akkor egy összenézés után már arra is kanyarodtunk.

Messze a falu fölött, illetve földrajzilag a falutól délre, de fönn a hegyek között áll az egykori kényszermunkatábor emlékére létesített emlékpark. 

A tábort 1950-ben hozta létre az Államvédelmi Hatóság ( ÁVH) szovjet mintára, és 3 éven át működött teljes titokban. A tábort teljesen elzárták a külvilágtól, a közeli andezit bányában a fogvatartottaknak  naponta 12-14 órát kellett dolgozni, embertelen körülmények között, és embertelen bánásmód mellett.  Minimális fejadagot kaptak, épp csak annyit, hogy ne haljanak éhen, orvosi ellátás  nem volt. A foglyok teljesen vegyes társadalmi rétegből kerültek ki, de mindannyian politikai okok miatt, bírósági végzés és ítélet nélkül voltak itt fogva tartva. A kényszermunkások maguk építették fel a kényszermunkatábort, kerítették be magukat többszörös szögesdrót kerítéssel. A kerítésén belüli erdő fáiból maguk építették meg primitív barakkjaikat és a tábort körülvevő őrtornyokat. 

A túlélők 1953-ban, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése után szabadultak a táborból, de arra kényszerítették őket, hogy a táborról, és az ottani megpróbáltatásaikról soha nem beszélhetnek. Hogy a halottakat hová temették, az máig nem ismert. Az egykori munkatábort feloszlása után néhány esztendővel lebontották, a barakkok helyét befásították, hogy nyoma se maradjon. A kommunista rezsim alatt a magyar hatóságok mindvégig állították, hogy a recski kényszermunkatábor sosem létezett.

Ahogy haladtunk az emlékpark felé, a táj hihetetlen szépsége tárult a szemünk elé. A Mátra kisebb-nagyobb csúcsai magasodtak körülöttünk, tényleg gyönyörű volt, de valahogy mégsem jött ki belőlünk az a nagy ujjongás, ami ilyenkor szokott, mert valahogy nem volt oda illő. Majdhogynem csöndben autóztunk végig, és már-már azt gondoltuk, hogy elvétettünk egy elégazást, mert olyan sokat kellett menni még a falutól. De nem, egyszer csak a betonút egy kis földúttá szűkült befelé az erdőbe, és a végén ott állt a tábor. A kerítés egyes részein még az eredeti szögesdrótkerítés van. 

Nem volt nagy tolongás, egy másik pár volt csupán rajtunk kívül, nem is igen tudtuk, hogy most van-e belépő vagy nincs, és ha igen, hol kell fizetni. Végül elindultunk befelé, gondolván, hogy majdcsak találkozunk valakivel. Jött is a kisbódéból egy férfi, aki mesélt pár szót a táborról, leginkább a létrehozásáról, és a fenntartásáról. Elvileg nincs belépő, de gyakorlatilag mégis van, a tábort fenntartó alapítványt támogatjuk, ha egy-egy képeslapot megveszünk, mint belépő. ( Hogy hová és kinek tudnék elküldeni egy ilyen képeslapot, azon még gondolkodnom kell. ) 

Az emlékparkot 1996-ban hozták létre az egykori táborlakók visszaemlékezései alapján. Kiépítették a sétautakat, felépítettek egy élethű  barakkot. A barakkban egy kiállítást hoztak létre a megmaradt emlékekből. 

Az emlékművet 1991-ben Antall József avatta fel. Hátoldalán olvashatóak a fogvatartottak nevei.

Talán a leghíresebb "lakója" a tábornak, Faludi György, aki regényben is megörökítette a rabéveit. Bevallom, amikor jó pár évvel ezelőtt belekezdtem a Pokolbéli víg napjaimba, nem tudtam végigolvasni. Elsősorban nem a történet miatt, hanem 15 évvel ezelőtt zsenge huszonévesként nagyon nehezen volt érhető nekem Faludy nyelvezete. De most, hogy itt jártunk újra érlelődik bennem, hogy talán újra kézbe kellene vennem.

A könyv fülszövege:
Faludy György a magyar történelem egyik legsötétebb korszakának megdöbbentő történetét írta meg Szolzsenyicin Gulágjához is hasonlított életrajzi regényében. A Pokolbeli víg napjaimban az Andrássy út 60. és Recsk poklát megjárt költő sorsát 1953-ig, a táborból való szabadulásáig kísérhetjük figyelemmel. Mindaz, ami kapaszkodót nyújtott számára a hányattatás éveiben - ösztönös életigenlése, a testi szépség és a szellemi nagyság iránti feltétlen tisztelete - mélyen áthatja anekdotáit. Kortörténeti jelentősége mellett a Faludyra oly jellemző irónia és elemi őszinteség teszi a könyvet lebilincselő olvasmánnyá. Az odüsszeuszi életutat elbeszélő regény időközben trilógiává bővült: Pokolbeli napjaim után címmel 2000-ben, A Pokol tornácán címmel 2006-ban látott napvilágot a folytatás. A harmadik kötet megjelenését a legendás költő már nem érhette meg

A parkban körbe vezet a sétaút. Sok látnivaló nincsen ugyan, a lakóbarakkban lévő kiállítással órákat el lehetne tölteni mire minden visszaemlékezést elolvasunk, minden fotót, minden relikviát megnézünk. Nekünk nem volt ennyi időnk, így csak szemezgetve olvastunk el egy-egy memoárt, egy- egy plakátot, de így is sok időnk elment rá, és így is ránk telepedett az a nyomasztó hangulat, ami körbeleng egy ilyen emlék tábort. A park fölött súlya van a csöndnek, kicsit olyan mint a temető, hogy az ember nem szívesen cseveg, amikor ott van. De  nem is volt bennünk késztetés a beszédre. Nem tudtunk mit mondani. Bármit is mondtunk volna, az mind olyan banálisan egyszerű lett volna ebben a környezetben. Így inkább hallgattunk, és próbáltuk magunkban feldolgozni, hogy igen, ez megtörtént. Ez megtörténhetett. És magunkban kerestük a válaszokat arra, hogy mit tehetnénk mi, egyszerű emberek, hogy ne történhessenek meg még egyszer ilyen dolgok. 

A területen áll egy jólkinéző ház is, ez volt régen az őrök hadiszállása.  A jegyszedő bácsi azt mondta, hogy pár éve még voltak itt időszaki kiállítások, rendhagyó történelemórák, de aztán magánkézbe került, és azóta nincs itt semmi. 

A rabok által kiásott tetemgödrök helyén ma tavak vannak.

Lakóbarakk. 200 fogvatartott aludt egy alvófülkében, fából tákolt priccseken, amit ugyancsak maguk készítettek.

Barakk alaprajzok.

Büntetőbarakk

Az egykori őrtorony másolata, és a szögesdrót kokárdákkal. 

Nem egy vidám kirándulás, de egyszer látni kellene mindenkinek.