Nápolyt látni...

Van az a mondás, hogy Nápolyt látni, és meghalni... még ha szó szerint nem is értek ezzel egyet, azt meg kell hagyni, hogy Nápoly valóban az utazások egy érdekes színfoltja lehet. 

Érdekes kettősség jellemzi a város egészét. A szemmel látható szegénység és a pazar gazdagság szinte utcáról-utcára váltja egymást, és az ember sosem tudja, hogy a következő kanyar után mi várja. Egyrészt ott van  a rendezett, és nápolyi léptékben tiszta belváros, a fényűző luxus szállodákkal szegélyezett tengerparti sétány, a szemetgyönyörködtető tengeri panoráma a végén a város fölé magasodó, tekintélyt parancsoló Vezúvval, másrészt alig egy utcányira ott vannak az omladozó házak, az ablakok közé kifeszített száradó ruhák (amiket egyébként imádok, annyira olasz, annyira mediterrán), az ablakokból kiszűrődő "kiabálás", a koszos, szemetes utcák, a szeméttől fulladozó szemetesek. Nem annyira szép ez a látvány, de menet közben érzed, hogy igen, ez az, ami az igazi Dél-Olaszország, az igazi Nápoly, nem az a kicsit lejjebbi turisták elé vetített álomvilág, (ami persze gyönyörű) és szinte már egy Sophia Loren filmben érzed magadat, ahogy elsétálsz a kapualjban kártyázgató-kávézgató öregurak mellett, akiknek mindig van hozzád egy kedves szavuk. (leginkább Mátét ajnározták).

Másnap buszra szálltunk, és bementünk a belvárosba. Nem lehetett eltéveszteni, a busz egy karnyújtásnyira a tengerparttól, a Castel Nuovo, a Galleria Umberto I. és a Királyi Palota háromszögében rakott le bennünket. 

A Castel Nuovo-t , ami Anjou-torony néven is ismert, nem meglepő, az Anjou-k építették 1279-ben, és ez ma Nápoly egyik legrégibb épülete. 

A tenger felől nézve:

A belsejét az 1400-as években átalakították. A kastély legnagyobb értéke a 15.századi kapubejárat, mely Alfonso, az aragóniai király életét és hőstetteit dicsőíti. A kastélyban  ma tanácsterem és helytörténeti kiállítás működik.

A Galleria Umberto, egy, a milánói Galleria Vittorio Emanuelle-hez hasonló passzázs, a San Carlo operaházzal szemben, 1887-91-ig épült, és  Nápoly újjáépítésének egyik alapkövét jelentette. Az alsó szinten üzletek és kávéházak vannak, a felső szinten magánlakosztályok. A kereszt alaprajzú épületet üvegkupola fedi. Az operaházzal együtt 1995 óta a Világörökség része. 

Az utóbbi jó néhány évben igencsak elhanyagolták, nem használták, mostanában kezdi visszanyerni régi pompáját és funkcióját, bár a kihasználtsága még ottjártunkkor sem volt maximális, az üzletek javarészt üresen, kiadó táblával a kirakatukban álltak, az emberek inkább csak átjárónak használták. De az épület maga csodás, és rendezett.

A passzázs egyik kijárata Nápoly bevásárló utcájára nyílik, a Via Toledo-ra, ami egy igazi nagyvárosi sétálóutca, tömve turistákkal és helyiekkel, szuvenír boltokkal, kávézókkal, éttermekkel, luxusüzletekkel, nyüzsgő tömeggel.

Az operaház felé néző kijárattól viszont pillanatok alatt a város hatalmas sétaterére a Piazza del Plebiscito-ra érkezünk, amit  1810-ben Napóleon császár dicsőítésére építettek, majd felvonulások és fesztiválok színtere lett. A téret egyik oldalról a hatalmas Basilica di San Francesco di Paola szegélyezi, amely a római Pantheon utánzata, és Pietro Bianchi tervezett 1817-ben, hogy megünnepeljék Ferdinánd király visszatérését a trónra.

A tér hatalmas, ez Nápoly legnagyobb tere. A  templomban pedig egymást érték az esküvők. 

folyt. köv.

Nápoly-Garibaldi tér, megérkezés, első élmények

A kisbuszból pont a Piazza Garibaldin tett le minket, annak is a kellős közepén, hátunk mögött a hotelünkkel. A Garibaldi térről azt kell tudni, hogy itt van a Központi pályaudvar, ahonnét az ország összes szegletébe el lehet jutni vonattal, és innen indul az un. Circumvesuviana vonal is, ami amolyan hév-szerű vonat, Nápolytól megy Sorrento-ig, érintve Pompeit és a Vezuvot. De ez még nem elég, mert van itt helyközi buszvégállomás is, és a helyi járatok közül is több innen indul. Ami egyrészt jó, mert turistaként  mi sem egyszerűbb, mint kijönni a hotelajtón, és felülni az adott buszra, ami bevisz a városba, vagy ahová gondoljuk. DEEEE. Hogy a dolog izgalmasabb legyen, a városban metrót építettek, és a teret, és a főutak nagy részét feltúrták, az autósokat elterelték, ideiglenes járdák szelték keresztül a gödröket, semmi nem ott volt, ahol lennie kellett volna, a buszsofőrök és jegyárusok is konténerekben voltak elszállásolva, szóval teljes káosz. A budapesti Baross téri (Keleti-pu.) állapotokhoz tudnám hasonlítani a dolgot, csak annál még egy kicsit durvább volt, elsőre. 

Szóval amikor azt gondoltuk itthon, hogy majd milyen jó lesz, mert csak felpattanunk a buszra, és már ott sem vagyunk, akkor az a valóságban nem pont így nézett ki, mert már maga a jegyvásárlás sem ment olyan könnyen. Egyrészt, magunktól nem találtunk egy jegyárusítót sem. Legalábbis nem tűnt fel, hogy azok azok. Másodszor, próbáltunk segítséget kérni, de a buszsofőrök és az építőmunkások nemigen beszélték a mi nyelvünket, és másokét sem, de nagyon kedvesek voltak egyébként és végülis elmutogatták, hogy merre hogy, és még azt is sikerült kiderítenünk, hogy melyik busszal menjünk, és az honnét indul. Csak azt az infót nem értettük, hogy az a busz akkor éppen nem jár, mert.... ki tudja.... 

ÉS ha ez még mind nem lett volna elég, ott volt az az utánozhatatlan nápolyi forgalom, a tér körüli soksávos úton csak úgy hajtottak az autósok, buszosok, teljese káosz, mindenki ott ment, ahol tudott, mit nekik sávok, mit nekik zebra, a gyalogosok is ott mentek át, ahol tudtak, vagy ahol engedték őket, és közben az a folyamatos dudálás.... mindezt egy babakocsis másfél évessel.... agyzsongató volt rendesen az elején. Aztán valahogy megszoktuk. Belejöttünk. 

Figyeltük az embereket, hogy közlekednek, és mentünk utánuk. És ha már egyszer leléptünk az útról, akkor mentünk, az autósok pedig megálltak, és elengedtek.

A gyalogosok egyébként nem voltak se udvariasak, se segítőkészek. A buszmegállóban például úgy másznak föl a buszra, mint a barmok, egymást lökdösve, és fel sem tűnt nekik, hogy babakocsival szeretnék felszállni, sokszor az ajtónak préselődve utaztunk a 40 fokban a tömött buszon. A buszra egyébként simán felszálltak azok a fekete nyaklánc-, hamistáska-, karkötő-, papucs-, festmény-,  és mindenféle árusok is a hatalmas asztallapjukkal, akik vagy Garibaldin árultak, vagy akárhol máshol a városban, és éppen hazafelé tartottak, és a portékájukkal máris elfoglalták a fél buszt. Szóval izgalmas szociális tanulmány volt egy-egy ilyen tömegközlekedés Nápoly belvárosában. 

A Garibaldi téren egyébként az első, ami feltűnik, hogy a járda két oldalát végig szegélyezik a koromfekete afrikai árusok. Bevallom, én ezektől nagyon tartottam az első napokban, pedig tény, hogy igazából nem adtak okot erre. Egyszerűen csak annyira nem voltam hozzászokva a látványukhoz, hogy hát némelyik arckifejezése nem is volt túl bizalomgerjesztő. A táskámat mindenesetre erősebben szorítottam magamhoz. Egyébként is, mert még az útikönyvben is megírták, hogy Nápolyban különösen magas a zsebtolvajlások, táskalopások aránya. Láttunk is egyszer egy igazi mopedes táskalopást a városnak egy másik részén, a mopedes srác egy szempillantás alatt lekapta a nő válláról a táskáját és már ott sem volt, de úgy nem volt ott, hogy még csak utána sem tudntunk nézni, nemhogy szaladni. Nyilván a a kis utcákban szépen elslisszolt.  A házaspár kábé 50 méterrel ment előttünk. Elég durva élmény volt. 

Szóval ide érkeztünk meg, és az első sokk, körbepillanatás után fejvesztve menekültünk be a hátunk mögötti hotel hűvösébe a kinti hőség és zaj elől. Most látom, ahogy visszanéztem a képeket, hogy a térről és a hotelről nem készült egyetlen fénykép sem, pedig mintha a szobaablakból kattintottam volna párat...hmmmm... Valamiért nem volt meg bennem a késztetés, hogy akkor ezt most le kéne fotózni, különben is az ami ott volt, fényképen úgysem jött volna rendesen át, azt érezni kellett.  

A szálloda halljában:

A szobánk a legfelső (?) utolsó előtti(?) emeleten volt, a hatalmas ablakok egy térről nyíló kis utcába néztek. (és a szomszédos ház lakásaiba), de teljesen zajmentes volt. Szinte már hihetetlenül csendes volt, ahhoz képes, ami néhány emelettel lejjebb zajlott.

Miután elfoglaltuk a szobánkat és kényelmesen elnyúltunk a hatalmas ágyon olyan jó lett volna egy nagy alvás. De Máté, aki ugye végigaludta az egész utat, eddigre teljesen magához tért, és esze ágában sem volt egy másodpercet sem pihenni. Hogyisne, mikor egy csupa érdekes dolog van egy hotelszobában, amit fel kell fedezni, meg kell nézni, ki kell nyitni, be kell kapcsolni.... Egy darabig tűrtük, és próbáltuk lerázni magunkról az utazás megpróbáltatásait, de aztán jobbnak láttuk, ha inkább sétálunk egy kicsit.

Itt jött a második hoppá... merthogy az igaz, hogy a hotel mögött csupán két utcányira van a tenger, ott is volt... DEEEEE!!!!! A partnak ezen a szakaszán nem lehetett még csak meg sem közelíteni a vizet. Biztos, ami biztos alapon, még egy úttest is elválasztotta  a járdától, hogy még véletlenül se lássunk belőle semmit. Ahogy néztük, ezen a részen leginkább teherhajók, és tartályhajók állomásoztak, szóval a part abszolút az ipari tevékenység része volt, nem turistalátványosság. 

Láttunk viszont rendeget koszt és szemetet, erre felé is felújítás volt, az undorító narancssárga kordon ide-oda terelt minket a kutyaürülék- és szemétkupacok között, a környező házak lepusztultak voltak és büdösek, a lakók az legegyszerűbb fajtából valók. Hát nem pont erre volt így elsőre szükségünk. És dögmeleg volt.

De mi csak mentünk rendületlenül, nem adtuk fel, és igyekeztünk úgy nézni a dolgot, hogy ez is a város egyik arca. Igaz, akkor még nem tudtuk, hogy van neki másik is, de reméltük. Így viszont tény, hogy érdekes volt.
Nagy nehezen elértünk egy kikötőhöz, ahol hatalmas komphajók várakoztak, és azokat jól megnéztük.

Visszafelé viszont már nem a koszos úton mentünk, hanem a felső főúton, a Corso Umberto-n, és ez olyan bevásárlóutca szerű, amikor nincs rajta ezer lezárás és elterelés, most viszont inkább egy kisebbfajta kalandpályára emlékeztetett inkább, ahogy a babakocsival hol az emberek között, hol a gödrök között lavíroztunk. De még így is több fokkal jobb volt itt, mint két utcával lejjebb. Bár a szemetes kukákból itt is folyt ki a szemét, de ez az igazi belvárosi részt leszámítva mindenhol jellemző volt.
( egyszer szemtanúja voltam a szállodaablakból, ahogy a szemközti házban lakó idős néni kinéz a teraszon jobbra-balra, és amikor konstatálta, hogy nem jön senki, akkor nemes egyszerűséggel ledobta az utca közepére a szemetes szatyorját. Nehezen tudtam ezt a látványt feldolgozni. Még azóta sem sikerült teljesen. )

Mivel ekkorra már késő délután lett, aznapra már nem terveztünk mást, csak lemosni magunkról az út porát, és vacsorázni menni. Nem mentünk messzire, a tér egyik jól kinéző kockásterítősébe mentünk, ahová aztán még többször is visszatértünk az ittlétünk alatt, és csak úgy mint a héten minden egyes nap ezután paradicsomos tésztát ettem. Isteni finom volt! Nem tudtam megunni soha-soha.

Nápoly felé

Tudom, hogy Hollandiánál is azt mondtam, hogy eredetileg nem volt rajta a képzeletbeli listámon, de most ugyanezt mondom Nápollyal kapcsoltban is, és csak úgy mint Hollandiából innen is úgy jöttünk haza, és aztán idővel csak még inkább erősödött bennem ez az érzés, hogy milyen jó, hogy elmentünk oda, és húúúú meg haaaa.

Mikor kitaláltuk, hogy Nápolyba megyünk nyaralni, voltak néhányan, akik azt gondolták, hogy nem vagyunk egészen normálisak. Máté akkor másfél éves volt, éppen belépett a kezelhető korába. Milán 11  hete lakott akkor a pocakomban. Így utólag lehet hogy tényleg kicsit meredek volt, de akkor meg sem fordult a fejemben, hogy bármelyik tényező miatt is kihagynám ezt az utat, dehogyis... ha most kellene döntenem, most is azt mondanám, hogy persze menjünk. (Mondjuk, lehet, hogy nem nyárderekán mennék, hanem mondjuk ősszel, mert iszonyat meleg volt, azt meg kell hagyni!)

Szóval Nápoly. Ez volt életem első útja Olaszországba. 

Fapadossal repültünk, amihez az emberi idő előtt egy kicsivel kellett kimenni a repülőtérre. Olyan hajnali 3 körül keltünk. Fél 4 körül már a taxiban ültünk. Máté azt se tudta melyik földön van, és az első kábulatból gyorsan teljes extázisba esett, a taxi, a repülőtér, a váróterem, mind-mind csupa érdekesség egy másfél évesnek, ami abból a szempontból jó volt, hogy legalább nem nyűgös volt, hanem inkább lelkes, és minden érdekelte, mindent megnézett. Mi pedig hullafáradtan asszisztáltunk neki a hajnali reptéri pörgéshez. 

A repülőgépen aztán az első percben elaludt, és fel sem ébredt leszállásig, így aztán kedvemre kattintgathattam.

Azért akárhogy is van, mégiscsak a mi városunk a legszebb felülről:)

No meg a mi Balatonunk:

Aztán jöttek végre a hegyeim!!!! Imádom őket. Alulról is és felülről is. Bárhonnan nézem is, mindenhonnét félelmetesen tekintélyt parancsolóak.

 Közeledünk Nápoly felé:

A repteret éppen felújították, így nem is tudom milyen kiskapukon jutottunk végül ki az épületből, de emiatt nem láttunk olyan igazi reptéri Napoli feliratot, csak egy ilyen szedett-vetettet, ezt is csak úgy két bádogbódé között sikerült elcsípnem. 

A reptérről kiérve hirtelen az arcunkba ömlött a forró nápolyi hőség. Olyan igazi levegőt nem kapós, bőrt égető. De itt  voltunk, és nem bántuk. Megkerestük a kisbuszt, amivel be akartunk menni a városba, és ami pontosan a szállodánk előtti téren rakott le bennünket.
Hát erről majd lesz még egy-két szavam.
Viva Napoli! Megérkeztünk!

Nemeshany- Vízimalom

Aki Sümeg felé jár, és Budapest felől érkezik, akkor mindenképpen áthalad Nemeshanyon, és elmegy a vízimalom mellett. 

Aki Sümegen jár, és a Csárda udvarán sétálgat, lovakat simogat, az láthat egy hirdetőtáblát is, hogy nem messze ide, van bizony egy vizimalom.

Akinek pedig kisgyereke van, aki ráadásul olyan 5 éves körüli, vagy annál kisebb, az biztosan nem tudja elkerülni, hogy Bartos Erika nevével össze ne fusson, vagy így vagy úgy. És ha ez a gyerek még fiú is, akkor tutibiztos, hogy legalább egyszer a kezébe kerül a Zakatoló című verses könyve is az írónőnek. Persze lányos házakban is előfordulhat :) No és ebben a kötetben az egyik vers éppen erről a nemeshanyi vízimalomról szól. 

Bevallom, én Bartos Erikától hallottam róla életemben először, és akkor még nem is tudtam, hogy ezt a Nemeshanyt ezt eszik-e vagy isszák, és hogy merre is keressem a térképen. Persze ez csak az én szegénységi bizonyítványom, de hát nincs a tenyeremben egész Magyarország térképe, kisfalustól, vizimalmostól. Sajnos. 

Mikor először jártunk Sümegen, akkor is elkerült a felismerés, mert a vörösiszap miatt le volt zárva az útnak egy szakasza, és Nemeshanyt pont elkerültük. 

Másodjára viszont már valahogy sikerült megvilágosodnom, és már jó előre beterveztük, hogy majd megnézzük magunknak ezt a malmot. Persze akkor még szép, tavaszi időben gondolkodtunk, hiszen április elejét írtunk, de hát ez ugye nem jött be. 

A egyetlen szélvihar és hóesésmentes délelőttön azért mégiscsak felkerekedtünk, és átautóztunk a Sümegtől néhány falunyira lévő Nemeshanyba, hogy megnézzük Elemér bácsi vízimalmát.

Rövid téblábolás után maga Elemér bácsi fogadott bennünket, és hatalmas elánnal, csillogó szemekkel beszélt az ő malmáról, a malom történetéről, helyreállításáról, működéséről, a családjáról, és különös tekintettel és szeretettel az Édesapjáról.

A malombeli séta után az istálló felé indultunk, ahol a gyerek örömére van kecske, csacsi, akiket jó idő esetén a kinti füves kifutón lehet simogatni, és etetni. Nekünk ez most kimaradt, mivel dagonyázni lehetett a sárban. Csak szegény szürkemarha volt kint a plázson :) A többi jószág az istálló melegében várta, hogy végre kitavaszodjon. (ez azóta sem történt meg tulajdonképpen.)

Jó kis délelőtti program. Pont annyi, amit a gyerekek is elbírnak, bár nyilván a malom működésének elvét nem feltétlenül tudnák visszamondani, de azért sok mindenre emlékeznek. ( ez mondjuk a teszvesz város miatt is van :)) Ha szép idő lett volna, akkor még izgalmasabb lett volna a kirándulás, de így sem bánkódunk. Aki erre jár, nézzen be bátran!

Elemér bácsi pedig egy imádnivaló nagypapa. Örülünk, hogy megismerhettük.