Somlói vár

( 2021. július)

Egy-egy balatoni nyaralás során én szinte a legjobban a hűvösebb napokat várom, amikor egy kicsit az én kedvemre is lehet tenni, és lehet menni kirándulni.  Bár a fiúkat semmi nem tartja vissza, ha strandolásról van szó, azért annyira nem vagyunk elvetemültek, hogy huszonpár fokban a víz közelébe merészkedjünk, ellenben ez a hőmérséklet remek kirándulóidő :-) 

A Bakony felé a nagy esőzések miatt nem mertünk elindulni, pedig emlegettük is, hogy most biztos lenne víz a Gaja-patakban a Római-fürdőnél, mert tavaly nem volt, mikor ott jártunk, de a csúszós-sáros Bakonyhoz nincs felszerelésünk, úgyhogy inkább a Somló felé vettük az irányt, ami nekem már réges-régen a várólistámon volt.  Feri járt már itt korábban, és ő tudta, hogy egész sokáig, hacsak nem teljesen végig jól járható betonút vezet, ami gondoltuk eső után sem lesz katasztrófa.

A magányos tanúhegyet Isten itt felejtett kalapjának nevezik a helyiek, és valóban olyan, ahogy már messziről kimagasodik a talajszintről. 

A hegy lábánál fekvő falu végén parkoltunk, és itt csatlakoztunk rá a sárga turistajelzésre, ami a hegyoldal felé vitt minket a szépen gondozott somlói szőlőültetvények között.  Innen jól láthattuk magunk előtt a célt. 

Probléma nélkül haladtunk fel a kiépített úton. 

Ahol csak lehetett, érdemes volt visszatekinteni a panorámára. 

A várat épp elkezdték felújítani, de nem volt teljesen lezárva, egyelőre csak az egyik végén dolgoztak. A várfal simán megkerülhető, és hátulról jártuk körbe. Az elkerített részre nem mentünk, bár épp nem dolgozott senki, ebédidő volt. 

A somlói vár a népnyelv szerint a tatárjárás után emelt kővár volt. Írásos emlék azonban csak 1352-ben említi először. Az évszázadok során több neves nemescsalád tulajdonában is volt a vár, de jelentős szerepe akkor lett, amikor Bakócz Tamás rendbe hozatta, és olasz stílusú reneszánsz várkastéllyá építtette át. 

A mohácsi vész  után a vár  büszkén állta a kisebb török csapatok támadásait. 1543-ban Somló vára alatt nagy török-magyar csata volt, amely 3000 török felkoncolásával ért véget. Nemcsak a környék, de az egész térség legerősebb magyar kézen lévő várává lépett elő.

A Rákóczi-szabadságharc idején szerepelt utoljára írásos dokumentumokban, ez után állapota romlani kezdett, mivel a térség stratégiai szerepét Sümeg vette át. 

Később az Erdődyek hosszas pereskedés, és pénzráfordítás árán újra megszerezték a vár tulajdonjogát, és egészen 1945-ig azok is voltak, amikoris a megszálló szovjet csapatok vették birtokba. 

Szerintem nagyon impozáns, így romjaiban is, sőt talán még inkább így. Kíváncsi vagyok, milyen lesz majd a felújítás után, hogy mennyire építik újjá, és mennyire hagyják meg romosnak. 

A vár egyik jellegezetessége ez a konyhakürtő. Szerintem furán néz ki, valahogy nekem nem passzol a várhoz. 

Az balaknyílásokból, a kisebb falak mellől, a vár alatti sziklatömbökről fantasztikus a rálátás a környékre. Szinte lábunk alatt terül el a Kisalföld. 

A munkálatok állványzatai a várudvaron. 

Elég sokat elidőztünk itt a várromokon és a sziklákon bámészkodva, olyan volt alattunk a vidék, mint egy terepasztal. Ha nem lett volna búrús, felhős az idő, biztos még jobb lett volna, így csak halványan tudtuk kivenni a távolban a sümegi várhegyet. 

Visszafelé rákanyaradtunk a tanösvény által jelzett útra a kilátó felé. Ez egy körtúra, és ahogy a térképen néztük még csak nem is jelentett releváns kitérőt kilométerben, mintha ugyanazon az úton végigcsorogtunk volna lefelé, amin jöttünk. 

Az eső utáni erdő igazán szép arcát mutatta, élénkzöldben pompázott, és olyan finom illata volt.