Zúzmaraséta Dobogókőn

 ( 2020. december) 

Egy eseménytelen őszi időszak közben láttam az interneten egy utazós csoprotban, hogy a hegyekben gyönyörűszép zúzmarás a táj. Úgyhogy ez jó indoknak tűnt, hogy kicsit kimozduljunk a lakásból, és megmozgassuk magunkat és a gyerekeket is. 

Így kerültünk hát Dobogókőre vasárnap délután, még elég korán ahhoz, hogy a délutáni tömegek ne induljanak el, de a délelőttiek már induljanak haza. Ez csak a parkolás miatt szempont, és végül jól is jött ki, mert könnyen találtunk parkolóhelyet. 

Engem már az odaút is elvarázsolt. De mindig ez van, amikor télen, vagy tél felé közeledve erre autózunk, mert van egy ponta, mikor a városi tavasz átvált hegyi télbe, és a fák elkezdenek fehéredni, az utak havasodni, és mintha egy egészen más világba csöppennénk. És más világba is csöppenünk :-) Egy téli mesevilágba. 

Én teljesen odavoltam. Csak hűűű meg hááá-ztam volna egész úton. A gyerekek eleinte nem voltak túl lelkesek, kevésbé érintette meg őket a természet szépsége. De mire elértük a kilátópontot, és kinéztek, na az már nekik is tetszett. Kicsit ködös volt az idő, így nem volt annyira tiszta a láthatár, de például remekül szemmel tudtuk követni, ahogy a köd vonul a hegyek között, és hol teljesen élesen láttuk a Duna kanyarulatát, hol teljesen befedte a ködtenger. Nagyon érdekes volt. Jóóóó sokáig elbámészkodtunk volna még itt, de egyben álldogálva azért nem volt annyira kellemes a hőmérséklet, így inkább továbbálltunk, hogy járjunk még egy kicsit. 

Eddigre Marciba  annyira belejött a bugi, hogy vérig volt sértődve, amikor nem vágtunk neki a Thirring-körútnak. Nagyon le volt jegesedve az ösvény, és már az első két méteren csak csúszkáltunk, én pedig nagyon paráztam, hogy megcsúszunk, és leesünk. Nem erdei téli túrához öltöztünk, hanem csak egy kis sétához. 

De hogy ne csak egy rövid oda-vissza séta legyen, visszafelé a piros karika útvonalon indultunk el a parkoló felé. 

Egyszer Marcival valamiért lemaradtunk a többiektől, és hogy, hogynem, a Zsivány-szikláknál kötöttünk. És ha már ott voltak, akkor Marci meg is mászta őket. 

Két részen volt egy rövidebb-hosszabba sárosabb szakasz, az mondjuk elég dzsuvás volt, de túlélhető, egyébként nagyon szuper kis körsétát tettünk. 

Óóóó annyira jó volt!!! Úgy örültem, hogy elmentünk. 

Végül a fiúknak is tetszett azért. És úgy aludtak este, mint a bunda. 

Bélapátfalva, Bél-kő, ősszel

 ( 2020. október) 

Még 2020-ban, az őszi szünetben szerencsére ragyogó kirándulóidő volt, ezért, amikor vidékre látogattunk az anyukámhoz, és a tesómékhoz, akkor kirándulást szerveztünk, egyrészt, hogy ebben a vírusidőben ne üljünk egymás nyakán, másrészt mi lehetne tartalmasabb egy közös kirándulásnál. Ezúttal Bélapátfalvát vettük célba. Én nagyon régen jártam már arra utoljára, még gimis koromban, akkoriban többször is elbicajoztunk a tóig, majd haza, de azóta sosem jött ki úgy a lépés, hogy erre kiránduljunk. Úgyhogy gyakorlatilag én is úgy éreztem magam, mintha most lennék itt először. 

Induláskor még erősen ködös úton haladtunk, de bíztunk benne, hogy mire megérkezünk, addigra kisüt majd a nap.

Azt olvastam, hogy a Bél-kőig a Bél-kő tanösvényen, majdnem egészen el lehet jutni betonúton, de viszonylag hosszú a táv, úgyhogy nem is terveztük be, hogy egészen végigmegyünk, hanem a parkolóőr bácsi mondta, hogy le lehet térni a hegy felénél, és gyakorlatilag a bányaszinten végig lehet sétálni a hegy oldalában, és a kilátás onnan is gyönyörű. Úgyhogy első körben ezt terveztük be. 

Az  apátság melletti parkolóban parkoltunk, és innen vágtunk neki a hegyoldalnak. 

A Ciszterci Apátságot 1232-ben alapították. A vesztes muhi csatából erre menekült IV Béla. Később, a 16. században az apátság romossá vált, és csak a 18. században állították helyre, és szentelték fel újra. 

A templom az egyik legszebb román stílusú templomunk. 

Lehet válogatni a célpontokat illetően. :-)

Nagyon-nagyon gyönyörű volt az erdő!!! Ha tudnék festeni, én csak ilyen őszi erdőt festenék :-) 

Jól járható, enyhén emelkedő betonút vezet körbe a hegyoldalon. 

Már menet közben is remek rálátás volt a Bükkre. 

Az út hosszú volt, de néhol le lehetett vágni egy-egy kanyart.

A tanösvényről a nagy köveknél tértünk le, és haladtunk a hegy oldalában tovább. 

Innen az ösvény végétől a csapat nagyobbik része visszafelé indult, mi pedig  még bevállaltuk, hogy felküzdjük magunkat a köveken, és megnézzük a felső kőbányát. 

A falu felülről. 

Az apátság felülről. 

Meredek, nagyon kavicsos, nagyon csúszós kis ösvényen kapaszkodtunk fel a levágott hegytetőre. 

A Bélkő-hegy kilátópont pont ott a túlvégén van, de a bánya felőli oldaláról nem vezet fel út, meg kell kerülni a hegyet. Odaáig nem mentünk el. De a megsebzett hegytető így is nagyon érdekes látvány volt. Olyan nem e világi. Mintha egy másik bolygóre csöppentünk volna hirtelen. 

A Bél-kő oldalában 1963-ig folyt a mészkőkitermelés, majd amikor veszélyessé váltak a bányafalak, akkor áttértek a felszíni fejtésre. 730 méter magasságban nyitották meg  a felső kőbányát, amely 2002-ig – a cementgyár bezárásáig és lebontásáig gyakorlatilag legyalulta a Bél-kő tetejét. Csaknem 100 méternyit vájtak ki a hegyből. 

Mint a holdjárók. 

Jól láthatóak a rétegződések, és a bányaművelés nyomai. 

Visszafelé az autóhoz az őszi színek megunhatatlan pompája kísért minket. 

A kék-átló jelzi a Bélkő-tanösvényt, ami kb. 7 kilométeren vezet fel minket a Bélkő-csúcsra, közben információs táblákon lehet megismerni a Bélkő állat- és növényvilágát, földtanát, illetve a bányászat múltját, és kihatását a jelenre. 

A kellemes, nem túl megerőltető, de mégis hosszadalmas sétát követően elégedetten huppantunk be az autóba. A jó levegőt, a gyönyörű őszi színeket, a Bükk csodálatos vonulatainak szépségét jól elraktároztuk az emlékeinkben.