Magyarország tetején- Kékestető

Fönt rögtön értelmet nyert az a szinte folyamatos motorzúgás, amit egész úton hallottunk. Egy idő után zavaró is volt, mert bent az erdőben a fák között is  folyamatosan csak azt hallottuk, hogy az alattunk menő főúton repesztenek a motorok,és ez persze a hegyek között remekül visszhangzott.  Ahogy fölérünk a tetőre szinte belebotlunk az Elhunyt Motorosok emlékhelyébe, mely előtt most is állt 1-1 motoros tiszteletét leróva, majd visszapattant a járgányára, és tépett ezerrel lefelé, végigbőgetve a motorját a hegyen, fekete féknyomot hagyva a kanyarokban. Nem értem én ezt... most jön el egy emlékhelytől, hát ennyi sem megy át, hogy talán nem kéne bolond módjára hajtani, mert legközelebb már lehet, hogy az ő bukósisakja is ott lesz a többi között, és őrá fognak itt a kopjafánál emlékezni???? Tényleg nem értem. De lehet, hogy csak nagyon távol áll tőlem ez a fajta világlátás. Vagy túl sok gyerekem van, akiknek szeretném még látni a jövőjüket, és ez minden pillanatnyi élvezetnél fontosabb attól a perctől kezdve, hogy megszülettek. 

Rögtön a motoros emlékmű mellett ott van a híres háromszög, mely Magyarország tetejét jelöli. Sorbanállás van egy-egy fotóért, de többnyire türelemmel vár mindenki a sorára, ( kivéve egy csiniruhás család, akik épp csak kilibbentek a parkolóban a kocsijukból) és körbe adódnak a telefonok/fényképezőgépek egy-egy közös képért. 

A Tv-torony kilátó-kávézó, és mellette az egykori Hegycsúcs hotel-kilátó mely az ország legmagasabban fekvő szállodája volt, de már  nem működik, pedig biztos sajátos hangulatú lehet egy ilyen toronyszobában tölteni pár napot, alattunk a világgal. A 80-as évekre a kilátóhotel elavulttá vált, ezért mellette felépítették az új Tv-torony kilátót. A kilátó 180 méter magas, de 45 méternél  van a kilátórész. Csak eddig lehet felmenni. A panorámakilátó alatt egy ugyancsak körpanorámás kávézó szint van kialakítva. Hidegebb, szelesebb időben mindenképpen kellemesebb innen kinézni, mint egy szinttel feljebbről. 
A kilátóba belépődíjat kell fizetni. 

Egy önkiszolgáló étteremben ettünk egy ebédet. ( talán Tető étterem a neve, annyira sajnálatos volt, hogy még csak egy fotó sem készült róla)  Gondolom a helyszín különlegessége miatt, hogy a Kékesen van,  egy szimpla menzás ebédet pofátlanul drágán adnak. Az én paradicsomos húsgombócom mondjuk jó volt, meg a Feri bablevese is, de a gőzgombóc az felejthető volt, szerinte. 

Teli hassal felmentünk a kilátóba. Föl lehet menni gyalog is, és lifttel is. Én jobban szeretem a hagyományos lépcsős megoldást, de most mégis lifttel mentünk, mert volt már a lábunkban kb. 10 km, és még ugyanennyit visszafelé is gyalogolnunk kellett. 
Fönt körpanorámás kilátást kapunk, ami természetesen csodaszép! Különösen tetszik, hogy itt minden irányba ki van táblázva, hogy mit látunk, amit ugyebár hiányoltam Galyatetőn. Tiszta, ideális időben a Tátra csúcsai is láthatóak. Elvileg. Én ezzel mindig bajban vagyok, mert próbálom látni, de igazából csak sejteni tudom, hogy "valahol arra van, biztos az a halvány vonulat az ott!" aztán vagy az, vagy nem, de a kilátás attól még gyönyörű. 

Ott a szomszéd hegy, Galyatető!!!  Ott a hotel, a kilátó...Oda kéne még visszajutnunk!

Jól kibámészkodtuk magunkat, aztán összeszedtük az erőnket, és indultunk vissza. Nem értünk rá, mert vacsi előtt még jól esne egy kis fürdés, meg egy kis szauna, ennek ellenére a nehezebb úton indultunk el lefelé, ami az önkiszolgáló étterem mögül indult, és sárga vonal jelzésű, vagy a kék M betűt, mint Mátrabérc, kell követni.  Eleinte nem is értettük, hogy miért mondta a hoteles fickó, hogy ez kemény terep, mert sima út vezetett lefelé, semmi kihívás. Majd egyszer csak elkezdett kövesedni az út, és a végül egy igazi kőtenger közepén találtuk magunkat, az út pedig meredeken ment lefelé. Valóban nem volt könnyű menet.

A kőomlásos rész is eleinte lankásan indult, majd a vége felé nagyon meredek lett. Tényleg kihívás volt .

A meredekebb részeken szinte guggolva próbáltunk valahol fogást keresni, egy kiálló kőben, vagy faágban.

Sikerült egyben és épségben leérnünk. De tény, hogy elég sokat kivett belőlünk a hegyoldal. Kicsit elcsigázva haladtunk tovább a sima úton a Vörösmarty-ház felé.

 

Innen már arra mentünk, amerről jöttünk, annyi különbséggel, hogy a Csór-hegy, ami Galyatető felől csak egy kis pukli volt, most kemény hegymenet fölfelé. Említettem is, hogy lefelé is elég húzós volt, felfelé még inkább.  Nem is esett jól, folyt rólunk a víz, és nagyon elfáradtunk mire fölértünk. Viszont spórolni kellett a vízzel is, mert így, hogy a meredekebb úton jöttünk le elkerültük a falusi vízcsapot. Ez a legrosszabb, mert a világ össze vizét meg tudtam volna  ott helyben inni, de hol volt még az út vége... 

A Csór-hegy után jött megint egy könnyebb lankás szakasz, végig a nyergen. Innen még egyszer megcsodálhatjuk a parádi kastélyt, és visszatekinthetünk a Kékesre, onnan jövünk, nincs már sok hátra!

Majd az út utolsó szakasza megint emelkedő, hiszen vissza kell mennünk Galyatetőre, 965 méter magasra. Nem esik jól. Szomjas vagyok, és már a combomat is kezdem érezni. Ha tehetném akkor már ott megállnék, ahol vagyok, de nem állok meg, mert akkor nem tudok továbbindulni. 

Végül 18.25-kor futunk be a hotel elé. 10 perccel a kiírás szerinti idő előtt, és 5-tel az általam tervezett előtt, éppen jókor, mert amikor a szobába lépve bekapcsoljuk a tévét, épp Katinka ússza a második aranyát, és látjuk még az utolsó 200 métert, és a célbaérkezést. Micsoda időzítés! 

Miután kiörömködtük magunkat, nyomás a medencébe, ahonnan integethetünk a Kékesnek, és a kilátónak! Ott voltunk! Szervusz Kékestető!

Jövünk máskor is. 😀💪 Már azt tervezzük, hogy legközelebb hol kéne aludni, és hogy onnan merre induljunk, pedig még ezt sem hevertük ki.