(2021.szeptember)
Nagyon szeretem az őszt, az őszi erdőt, az őszi színeket, a talpam alatt ropogó faleveleket, a napsugarak utolsó simogatását a bőrömön. Ezért igyekszem a szép napos őszi hétvégéken egy kicsit kijutni a természetbe. Egy ilyen szép őszi vasárnapon ruccantunk el Szentendre közelébe, a Vasas-szakadékhoz.
Amit kinéztem körtúra az úgy szólt, hogy Lajos-forrás- Vasas-szakadék- Kő-hegy, ebből nekünk a Lajos-forrás valamiért kimaradt, nyilván valahol nem jó felé fordultunk akkor, amikor egy nagyobb iskolás csoportot próbáltunk elkerülni, de ezen nem szoktunk bánkódni, pláne a fiúk, mert így hamarabb érkeztünk a szakdékhoz.
A 8 m magas vulkáni andezittufa képződmény úgy néz ki, mintha a hegyoldalt kettévágták volna. A név a Vasas turistaszakosztályától ered, ők fedezték fel, még az 1970-es években.
A hasadék végében egy barlang van, azt hiszem vagy 50 méter hosszú is lehet, próbáltunk bevilágítani, de a sötétségen kívül nem sokat láttunk. Milán simán bement volna, de nyugira intettük. Valószínű tele van denevérrel. És hát brrr...
A Visegrádi-hegységben ezen a helyen 15 millió évvel ezelőtt nagy erejű vulkánkitörések zajlottak. A lávadómok és a kráter gyakori összeomlásával pusztító törmeléklavinák söpörtek végig a vulkánok lejtőin. Itt a Vasas-szakadék sziklafalában ilyen lavinák rétegeit figyelhetjük meg. Az összecementálódott kődarabokból álló kőzet oldalirányú mozgásával nyíltak meg a szakadékok és a felszín alatt is folytatódó hasadék barlangok.
Míg mi itt nézelődtünk, beért minket az iskolás társaság, úgyhogy megszakadt a bámészkodásunk, és a hely varázsának a kiélvezése, mert hirtelen mindent elleptek, és beözönlöttek abba a keskeny nyílásba, nem zavarta őket, hogy mi nem tudunk Milánnal kimászni onnan lentről, csak jöttek, jöttek, mint a vakegerek. Egy felnőttnek sem jutott eszébe, hogy türelemre intse a gyerekeket, hogy várják már meg, amíg kimegyünk. Csak jöttek, csak jöttek, kiabáltak, zajongtak. Engem borzasztóan zavart.
szóval fejvesztve menekültünk, szinte, és a kereszteződésben találtuk ezt a lovas jelzést., ami nagyon megtetszett.
Szentendre házai a távolban.
És itt találtunk végül rá a sárga útra, és mentünk rajta egészen a Kő-hegyig, aminek a tetején egyébként egy igen klassz tisztás van, jó kis piknikezőhely, meg egy turistaház remek büfével. Mi is letoltunk itt egy-egy zsíros kenyeret.
A közeli Petőfi-pihenőnél áll a Kalapos-kő, vagy Napóleon-kalapja.
Petőfi - pihenő. A történet szerint Petőfi Sándor erről a helyről csodálta meg a bámulatos panorámát, amikor 1845. szeptember 23-án Esztergomba gyalogolva állítólag elidőzött itt barátaival, Vahot Imrével és Vahot Sándorral. Látogatásuk emlékét egy 1958-ban emelt kőoszlop őrzi, melyet a Pilis Turista Egyesület Országház Osztálya állíttatott.
A Z-jelzésen meredeken jövünk lefelé, és egy erdészeti útra értünk. Itt vétettük a következő hibát, mert az egyik oldalon sorompó volt, és ez egészen megzavart, pedig ott a sorompó előtt kellett volna lemenni az árokba, és akkor ott lett volna a János-forrás, majd a K+ jelzés, és onnan az S+, ami a Lajos forráshoz vezet, de a hegyen egyáltalán nem volt térerőnk, ami fura is volt, mert általában szokott lenni, legalább az egyikünknek, így a lementett útvonalat nem tudtuk megnézni, és mi nem a sorompó felé kanyarodtunk, hanem jobbra. És mint végül kiderült ez arra a lovas útra vitt minket, amivel odafent már találkoztunk.
De végülis mindegy volt, mert itt is szép volt az út, fent haladtunk a Bükkös-patak szurdoka mentén. És végülis kilométerben is hoztuk a korábban tervezett, de be nem tartott túratávot, csak kicsit másfelé haladtunk. Sebaj. A lényeg, hogy végre kirándultunk!
