Naplementekor Milánóba

Utazás szempontjából a 2009-es év elég sűrű volt. És ha hozzávesszük azt is, hogy  közben pedig Milánt vártuk, aki pocakban végigutazta velünk az évet, akkor nem csak utazás szempontjából volt sűrű az az évünk. Alig jöttünk haza Nápolyból, már az alig két héttel későbbi milánói utunkra készültünk. A terhességgel kapcsolatos teendőket, vizsgálatokat pedig az épp itthon töltött időszakra időzítettük. Nem unatkoztunk. 

Feri már rengetegszer volt azelőtt Milánóban, munka miatt. Szinte már hazajárt, bár a városból nem sokat ismert. Július közepén viszont együtt vágtunk neki a divat fővárosának, nagy izgalommal, és két hetet töltöttünk a városban, és egy hétvégét a város körül. Aztán később még kétszer látogattunk a városba, 2009.őszén, és 2011. tavaszán.

A repülés mindig izgalmas. Nekem mindenképpen az, mert szeretem. Kisgyerekkel még izgalmasabb, mert sosem lehet tudni, hogy akkor éppen milyen kedve lesz, hogy nyűgös lesz-e a reptéri hercehurcától vagy nem, vagy hogy mennyire spanolja fel a repülés maga, vagy épp mennyire fogja zavarni. Az első milánói utunkat azonban még az is csak még izgalmasabbá tette, hogy először utaztam kora este, naplementében.

Budapesten, az induláskor esett az eső. Borús, felhős, csúnya, szürke idő volt. Nem is igazán lehetett látni a várost, ami pedig felülről is csodaszép. 

A kivilágított felszállópálya

Aztán ahogy emelkedtünk úgy szűnt meg az eső, és bújt elő a felhők fölött az aranysárga nap. Szinte égetett a repülőablakon keresztül, de csodaszép volt, bár az utazás végére muszáj volt lehúznom a sötétítőt, mert a szembetűző naptól kezdett megfájdulni a fejem. 

Milánó, Malpensa

Máté egész úton ébren volt, jött-ment, eszegetett, ismerkedett. Mire megkaptuk a bőröndjeinket és kiértünk a reptér elé, addigra teljesen beesteledett, és mire eltaxiztunk a szállásunkig, addigra teljesen sötét lett, és szinte csak körvonalakat láttam. Máté elaludt a taxiban, de a bőröndök mellett nem tudtuk volna felcipelni még őt is, így fel kellett ébreszteni. Mire felértünk a szobába, addigra magához is tért. :) Hát így indult a Milánói kalandunk.

Caserta- Bourbon kastély, és Nápoly a repülőből

A nyaralás utolsó napján  reggel borús ég fogadott bennünket, vagyis nem volt kánikula, de azért hideg sem, így egy kastélylátogatás mellett döntöttünk aznapra. A Nápolytól 27 km-re lévő Caserta Európa egyik legnagyobb Bourbon-kastélyával büszkélkedhet. A palotát a nápolyi királyi család építtette a 18.században, mikor úgy döntöttek, hogy a nápolyi székhelyüket ide tennék át, mert ezt a területet biztonságosabbnak gondolták. A palotát később már csak ritkán használták, majd II. Viktor Emanuel a népnek adományozta. A II. világháborúban jelentős károkat szenvedett, de a károkat restaurálták. Pompájával, méreteivel, és a kertjével Európa egyik legimpozánsabb palotájaként tartják számon. 1996. óta a Világörökség része.

Vonattal érkeztünk a városba. a Kastély pár perces sétára volt a vasútállomástól. 

Mivel Máté aludt, ezért kivételesen felengedtek bennünket babakocsival, egyébként nem lett volna szabad bevinni a kastélyba.  Így viszont felcipelhettük a szép hosszú márvány díszlépcsőn :) Már ez "lépcsőház" is nagyon szép volt, minden olyan gigantikusan nagy volt, minden csillogott a padlótól a plafonig.

A palota téglalap alaprajzú,  5 szintes, 1200 helysége, 56 lépcsőháza és négy belső udvara van. Hogy az 1200 helységből mi mennyit láttunk, azt nem tudom, de elég sokat. Mind nagyon díszes, és nagyon csillogó volt, és mindegyik más színben pompázott.

Az Oroszlános lépcsőház

Trónterem

A palota alapkőletételét ábrázoló mennyezeti freskó

A trón

Könyvtárszoba

Kastélynézés közben Máté is felébredt, és kimentünk a kertbe. A kert hatalmas volt, ahogy megálltunk a kastély kapujában, nem is láttuk igazán a végét. Ha jól emlékszem, akkor itt a kastélykertet sem lehetett szabadon látogatni, csak jeggyel. 

Máténak nagyon tetszett, igazi gyerekparadicsom volt, hiszen lehetett lovaskocsizni föl a felső glorietthez, volt halastó aranyhalakkal, (meg macskákkal), szökőkutak, és egyáltalán, lehetett szaladgálni és kurjongatni. 

A 3 kilométeres sétány. Nem az ott a végén nem szobor, hanem egy vízesés.

A kert legvégéig nem volt időnk elmenni sajnos, mert indulnunk kellett. Valamit még enni szerettünk volna a városban, de itt is, mint sok hely Nápolyban is, az esti órákig nem nyit ki. Délidőben, koradélután szinte kész lehetetlenség bármilyen normális helyet találni, maximum a gyorséttermeket. Egy ilyet találtunk itt is nyitva. 

Az utolsó nápolyi éjszakánkon hatalmas viharra ébredtem az éjszaka közepén. Ömlött az eső, és diónyi jégdarabok pattogtak az ablakpárkányon. Elég félelmetes volt, pláne, ha a másnap kora reggeli repülésünkre gondoltam. De szerencsére reggelre elállt az eső, és már csak néhány lámpaoszlop tövében lehetett elég méretes jégdarabokat látni. A repülőnk pontosan és zökkenőmentesen indult, és egy mini panorámarepülést is kaptunk a Nápolyi-öböl fölött mielőtt rákanyarodtunk volna a Budapest felé vezető légiútra. És hát... mesebeli volt innen felülről megcsodálni azt, amit lentről már láttunk.