Együtt utazunk: Recski Emlékpark

Galyatetőről Ózd felé haladva, hogyy összeszedjük a gyerekeket, áthaladtunk Recsken. Recsk már réges-régen rajta van a várólistámon, de mivel kisgyerekeknek nem igazán való ez a hely, így csak tolódott, tolódott, arra várva, hogy egyszer majdcsak sorra kerül. Időközben felkerült ugyan a recski struccfarm is a listára, de csak e miatt sosem kanyarodtunk erre. Most viszont, gyerekek nélkül voltunk, ott voltunk Recsken, és bár nemvolt betervezve a kitérő, de amikor megláttuk az útbaigazító táblát, akkor egy összenézés után már arra is kanyarodtunk.

Messze a falu fölött, illetve földrajzilag a falutól délre, de fönn a hegyek között áll az egykori kényszermunkatábor emlékére létesített emlékpark.

A tábort 1950-ben hozta létre az Államvédelmi Hatóság ( ÁVH) szovjet mintára, és 3 éven át működött teljes titokban. A tábort teljesen elzárták a külvilágtól, a közeli andezit bányában a fogvatartottaknak naponta 12-14 órát kellett dolgozni, embertelen körülmények között, és embertelen bánásmód mellett. Minimális fejadagot kaptak, épp csak annyit, hogy ne haljanak éhen, orvosi ellátás nem volt. A foglyok teljesen vegyes társadalmi rétegből kerültek ki, de mindannyian politikai okok miatt, bírósági végzés és ítélet nélkül voltak itt fogva tartva. A kényszermunkások maguk építették fel a kényszermunkatábort, kerítették be magukat többszörös szögesdrót kerítéssel. A kerítésén belüli erdő fáiból maguk építették meg primitív barakkjaikat és a tábort körülvevő őrtornyokat.

A túlélők 1953-ban, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése után szabadultak a táborból, de arra kényszerítették őket, hogy a táborról, és az ottani megpróbáltatásaikról soha nem beszélhetnek. Hogy a halottakat hová temették, az máig nem ismert. Az egykori munkatábort feloszlása után néhány esztendővel lebontották, a barakkok helyét befásították, hogy nyoma se maradjon. A kommunista rezsim alatt a magyar hatóságok mindvégig állították, hogy a recski kényszermunkatábor sosem létezett.

Ahogy haladtunk az emlékpark felé, a táj hihetetlen szépsége tárult a szemünk elé. A Mátra kisebb-nagyobb csúcsai magasodtak körülöttünk, tényleg gyönyörű volt, de valahogy mégsem jött ki belőlünk az a nagy ujjongás, ami ilyenkor szokott, mert valahogy nem volt oda illő. Majdhogynem csöndben autóztunk végig, és már-már azt gondoltuk, hogy elvétettünk egy elégazást, mert olyan sokat kellett menni még a falutól. De nem, egyszer csak a betonút egy kis földúttá szűkült befelé az erdőbe, és a végén ott állt a tábor. A kerítés egyes részein még az eredeti szögesdrótkerítés van.

Nem volt nagy tolongás, egy másik pár volt csupán rajtunk kívül, nem is igen tudtuk, hogy most van-e belépő vagy nincs, és ha igen, hol kell fizetni. Végül elindultunk befelé, gondolván, hogy majdcsak találkozunk valakivel. Jött is a kisbódéból egy férfi, aki mesélt pár szót a táborról, leginkább a létrehozásáról, és a fenntartásáról. Elvileg nincs belépő, de gyakorlatilag mégis van, a tábort fenntartó alapítványt támogatjuk, ha egy-egy képeslapot megveszünk, mint belépő. ( Hogy hová és kinek tudnék elküldeni egy ilyen képeslapot, azon még gondolkodnom kell. )

Az emlékparkot 1996-ban hozták létre az egykori táborlakók visszaemlékezései alapján. Kiépítették a sétautakat, felépítettek egy élethű barakkot. A barakkban egy kiállítást hoztak létre a megmaradt emlékekből.

Az emlékművet 1991-ben Antall József avatta fel. Hátoldalán olvashatóak a fogvatartottak nevei.

Talán a leghíresebb "lakója" a tábornak, Faludi György, aki regényben is megörökítette a rabéveit. Bevallom, amikor jó pár évvel ezelőtt belekezdtem a Pokolbéli víg napjaimba, nem tudtam végigolvasni. Elsősorban nem a történet miatt, hanem 15 évvel ezelőtt zsenge huszonévesként nagyon nehezen volt érhető nekem Faludy nyelvezete. De most, hogy itt jártunk újra érlelődik bennem, hogy talán újra kézbe kellene vennem.

A könyv fülszövege:
Faludy György a magyar történelem egyik legsötétebb korszakának megdöbbentő történetét írta meg Szolzsenyicin Gulágjához is hasonlított életrajzi regényében. A Pokolbeli víg napjaimban az Andrássy út 60. és Recsk poklát megjárt költő sorsát 1953-ig, a táborból való szabadulásáig kísérhetjük figyelemmel. Mindaz, ami kapaszkodót nyújtott számára a hányattatás éveiben - ösztönös életigenlése, a testi szépség és a szellemi nagyság iránti feltétlen tisztelete - mélyen áthatja anekdotáit. Kortörténeti jelentősége mellett a Faludyra oly jellemző irónia és elemi őszinteség teszi a könyvet lebilincselő olvasmánnyá. Az odüsszeuszi életutat elbeszélő regény időközben trilógiává bővült: Pokolbeli napjaim után címmel 2000-ben, A Pokol tornácán címmel 2006-ban látott napvilágot a folytatás. A harmadik kötet megjelenését a legendás költő már nem érhette meg

A parkban körbe vezet a sétaút. Sok látnivaló nincsen ugyan, a lakóbarakkban lévő kiállítással órákat el lehetne tölteni mire minden visszaemlékezést elolvasunk, minden fotót, minden relikviát megnézünk. Nekünk nem volt ennyi időnk, így csak szemezgetve olvastunk el egy-egy memoárt, egy- egy plakátot, de így is sok időnk elment rá, és így is ránk telepedett az a nyomasztó hangulat, ami körbeleng egy ilyen emlék tábort. A park fölött súlya van a csöndnek, kicsit olyan mint a temető, hogy az ember nem szívesen cseveg, amikor ott van. De nem is volt bennünk késztetés a beszédre. Nem tudtunk mit mondani. Bármit is mondtunk volna, az mind olyan banálisan egyszerű lett volna ebben a környezetben. Így inkább hallgattunk, és próbáltuk magunkban feldolgozni, hogy igen, ez megtörtént. Ez megtörténhetett. És magunkban kerestük a válaszokat arra, hogy mit tehetnénk mi, egyszerű emberek, hogy ne történhessenek meg még egyszer ilyen dolgok.

A területen áll egy jólkinéző ház is, ez volt régen az őrök hadiszállása. A jegyszedő bácsi azt mondta, hogy pár éve még voltak itt időszaki kiállítások, rendhagyó történelemórák, de aztán magánkézbe került, és azóta nincs itt semmi.