( 2020. június)
Miután Máténak gipszbe került a keze igencsak bajban voltunk, hogy olyan programot találjunk, ami nem veszélyezteti a keze gyógyulását, de azért mindenkinek tartogat érdekességeket, izgalmakat.
Így esett egy a választásunk az egyik hétvgén a Szentendrei skanzenre. A gyerekek mindegyike járt már itt iskolai/óvodai kirándulás alkalmával, Milán többször is. Ezen alkalmakkor nem járták be az egész területet, hanem valamilyen interaktív foglalkozás keretén belül ismerkedtek meg egy-egy tájegységgel, és volt hogy kenyeret sütöttek, volt hogy vajat köpültek, a fiúk kaszáltak, ilyesmi.
Ami tavaly nyáron legfőképpen eszünkbe juttatta, az az volt, hogy néztük a fiúkkal a Bártak földje című filmsorozatot a tévében, amit a skanzenben forgattak, és gondoltuk, hogy ennek apropóján megkeressük a tévéből ismert helyszíneket, és így ezzel a kis külön kalanddal próbáljuk feldobni a sétát.
Így kerültünk Rokocára :-)
A Szentendrei Skanzen Magyarország legnagyobb szabadtéri múzeuma. 63 hektáros területén a magyar nyelvterület népi építészete, lakáskultúrája, gazdálkodása és életmódja elevenedik meg. Az állandó szabadtéri kiállítás a 18. század közepétől a 20. század közepéig tartó időszakot öleli át.
Bár volt térképünk, és bejárat után is találtunk egy nagy táblát, hogy mit merre találunk, a gyerekek miatt nem tudtunk annyira ragaszkodni a tematikussághoz, hogy pl. tájegységenként fedezzük fel az épületeket, bármennyire is próbáltunk valamiféle útvonaltervet tartani, mégis sokszor volt, hogy letértünk róla, amikor megpillantottunk valami érdekességet épp az ellenkező irányban.
Mindenesetre a főút mentén indultunk el, és az óramutató járásával megegyező irányban próbáltunk haladni.
Kékfestő műhely.
Kovácsműhely.
Az egyik pajtában esküvőre volt díszítve. Nagyon szép és hangulatos volt.
Egy kevésbé vidám része a skanzennek, ahol egy kényszermunkatábor részt ismerhettünk meg. Hát elég nyomasztó volt.
Ahogy területről-területre, házról-házra haladtunk, volt amelyikbe be lehetett menni, volt amelyiknek csak az udvarát jártuk körbe, és voltak, ahol mindenféle helyi specialitást lehetett kóstolni. finom szörpöt, házi szilvalekvárt, pogácsát.
Ahányszor azóta meglátom ezt a képet, mindig a kincskereső kisködmön jut az eszembe, amit gyerekként olvastam. A keményfedeles, kék borítós könyv még az apukámé volt, és pont ilyen ház volt az elején.
Ez már egy másik házbelső díszes kemencével.
Korabeli játékok az iskola udvarán.
Jó ideje sétálgattunk már, és a gyerekek is már elég fáradtak, meg éhesek volt, de a filmbeli helyszíneket még mindig nem találtuk meg. Ezért hogx erőre kapjunk a tanya után feltöltöttük magunkat a helyi pékségben vásárolt finomságokkal.
A kiserdőn túl egy klassznak tűnő játszótér is volt, de ezt mi most kihagytuk, egyrészt a töröttkezű miatt, másrészt, mert kezdtek sötét felhők gyülekezni, és semmiképp sem akartunk " dolgunk végezetlenül" hazamenni, úgyhogy belehúztunk, és mentünk tovább.
És végre itt volt a templom.
Innen már szedni kellett a lábunkat, mert már a templom mögött kezdett feketedni az ég. Mire a térre értünk, addigra már dörgött is. Persze reggel már az autóban ültünk, amikor eszünkbe jutott, hogy Máté kezére nem hoztunk esőkabátot... grrr.... úgyhogy jobb híjján a póló alá dugta a kritikus helyzetekben a karját.
Az igazán nagy zuhé elől ide a kapualjba húzódtunk be többedmagunkkal.
Majd amikor csendesedett, akkor egy szatócsboltban méregettek a fiúk, míg újra ki nem mertünk merészkedni.
Sajnos az Észak-Magyarországi részre nagyon kevés időnk maradt. Az idő sajnos már nem lett sokkal jobb, és nem akartunk annyira nagyon bőrig ázni, a gipsz miatt sem, meg egyébként sem. De azért gyorsan ott is körbejártunk.
Itt a szatmári templomok tövében még egyszer be kellett húzódnunk az eresz alá.
A kisvonat nem járt a skanzenben amikor ott jártunk. Pedig szépen körbevisz az egész területen.
Mikor kifelé jöttünk, akkor már azt gondoltuk, hogy túl vagyunk a nehezén, eléggé el is fáradtunk, gyorsan kifizettük a parkolást, és gondoltuk, már ott sem vagyunk. Csakhogy a kapu nem engedett ki minket. Meg utánunk senkit.
Eltartott vagy fél órát, mire sikerült orvosolni a problémát, és előkerült egy pasas, aki szaladgált kicsit, majd végre előkerült egy kulcs, amivel ki tudta nyitni a sorompót, és megszabadultunk. Közben újra elkezdett ömleni az eső, és csak esett, csak esett....
Lett volna még mit megnézni, bizonyára sok minden kimaradt, sok mindenre fordíthattunk volna több időt, de így is nagyon tartalmas délelőttünk volt, sok információval és sok kilométerrel a lábunkban.
Lehet, hogy visszatérünk még, hiszen a skanzen épül, szépül és bővül, és hamarosan az Erdély rész is elkészül. Érdemes lesz visszatérni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése