Szilvásváradi séta

( 2020. június) 

Hosszú hónapok után június elején jutottunk haza Anyukámhoz, Ózdra. Remek idő volt, úgyhogy nem volt kérdés, hogy amennyit csak lehet, a szabadban szerettünk volna lenni, nemcsak a fertőzés elkerülése miatt, hanem egyébként is. Így a tesómékkal már sokadszorra Szilvásvárad felé vettük az irányt, ami mindig gyönyörű, mindig más arcát mutatja, és még mindig megunhatatlan. 

Annyiszor jártunk már Szilváson, hogy meg sem tudnám számolni, ( én meg aztán különösen, hiszen gyerekkoromban is rengetegszer mentünk a Szalajka-völgybe piknikezni, kirándulni)  , ennek ellenére még mindig nem mentünk fel sosem a kilátóba, mert amikor babakocsival voltunk, akkor nem vágtunk neki, most meg nem erre készültünk. És nem voltunk még a gyerekekkel az ősember barlangban sem. ez is sürgősen pótolandó!  Volt, amikor el sem jutottunk a Szalajka-völgyig, mert a fiúk hamarabb elfáradtak. Ez alkalommal pedig  a megelőző napok esői miatt nem vágtunk neki a hegyoldalnak. Meg rollerrel voltak a fiúk, ugyebár...

Szóval, még mindig van miért visszamenni :-)

Jó régen voltunk már itt, maximum csak átutazóban szörnyülködtünk a hegyek közé épített betonbunkeren, amint Lovasközpontnak neveznek. Nem kétlem, hogy van ennek itt jogosultsága, és hogy érdeklődés is van a lovasbemutatókra, de ez a betonépítmény ebben a formában nem ide való. Szerintem. Egy tájbarátabb megoldás talán nem lenne ennyire szembántó a hegyek között, mint ez a betonmonstrum. 

A gyerekek rollerrel jöttek, és bár az út egy részén  még az autós közelekedés is megengedett, ( ezt sem értem, amúgy, hogy miért nem tiltják meg, baromi balesetveszélyes egy természetvédelmi terület sétaútján a 50-nel száguldozó autó) de szépen lehúzódtak, ha kellett, és jó tempóban haladtunk.

A kisvonatot a sétányról néztük meg. A vadasparkban viszont nem nagyon találtunk állatot, csak két őz bóklászott a kerítés mentén, azokat rohanta meg minden arra járó kisgyerekes kiránduló, úgyhogy mi nem is időztünk ott sokat, haladtunk tovább. 

Mígnem elértünk a TÓ-hoz. Ez amolyan vízválasztó, ilyenkor merül fel a döntés ( főként a gyerekekben), hogy menjünk-e tovább, vagy forduljunk vissza. A tó persze mindig gyönyörű. 

Ezúttal továbbmentünk, és meglepődve tapasztaltam, hogy az egykor járhatatlanul lyukas, rossz utat megjavították. Sőt nemhogy megjavították, hanem egy gyönyörűséges szép séta út épült. 

Ez már nagyon kellett. 

Kicsit kitértünk a mini skanzenbe szétnézni. 

Az előző napok esőzésének köszönhetően volt víz a Fátyol-vízesésben. Bár szerintem nem olyan sok. az emlékeimben egy hatalmas zubogó vízesés él, tényleg olyan fátyolszerű, és ez meg sem közelíti azt. Persze annál, amikor ki volt teljesen száradva, nyilván szebb és látványosabb. 

Innen már csak pár lépés, és a völgyben is vagyunk. Nagyon szépen ki lett alakítva. Egy részen szép új padok asztalokkal, tűzgyújtóhelyekkel. Egy jó kis játszótéret is építettek, szerintem ez korábban nem volt itt. 

Elsétáltunk a barlangi feljáró felé, de nagyon sáros volt a felfelé vezető út, és mi nem hegymászáshoz voltunk öltözve. Meg hát előttünk volt még egy visszaséta is. 

Visszafelé menet Máté a vízesés melletti lejtőn elesett a rollerével. Fájalalta a kezét. Mint utóbb kiderült, zöldgally törése lett/volt, és kapott a kezére néhány hét gipszet, megalapozva ezzel a nyarat. 

Amúgy meg szerencsénk volt, hogy nem indultunk el föl a barlangba, mert már mire leértünk a parkolóba, akkor nagyon be volt borulva, és útközben jókora zivatar kerekedett. Szivárványos.