Tihany, Aranyház, gejzírkúpok

Most már sok éve, minden nyáron eltöltünk hosszabb-rövidebb időszakokat a Balatonnál. Hogy épp mennyit, és mikor, az rendre változik, volt már, hogy egybefüggően voltunk ott több hetet, volt, hogy szétszedtük. De mindig akadnak olyan napok, amikor esik, vagy hideg van. Ez többnyire nem befolyásolja a jókedvünket, ha tudjuk, hogy pár nap csupán, és vagy előtte, vagy utána kapunk még egy kis strandidőt.
Idén júniusban viszont a hosszúranyúlt júniusi kánikula után pont a lehülős hetet fogtuk ki, és úgy voltunk ott egy hetet, hogy én konkrétan egyszer sem érintettem a Balatont, csak lábujjal, mert annyira hideg volt a víz, és hideg volt mellé a levegő is.
Máté azon a héten még pár napot pár utcányira táborozott, később csatlakozott csak hozzánk.
Igazából remek kirándulóidő volt viszont. Lett volna. Csak Máté nélkül nem volt kedvünk igazán nagy kirándulásokat tenni, mert mindig ott volt bennünk, hogy milyen szemétség lenne kihagyni belőle őt, mikor tudjuk, hogy neki is hogy tetszene.
Egy ilyen csonkacsaládos kirándulást azért csak tettünk Tihanyban, mert gondoltuk, hogy ott már úgyis sokszor voltunk együtt is, tavaly nagyokat kirándultunk is, nem lesz ebből sértődés.
Tavaly a félsziget északi oldalát jártuk be, megnéztük az új Őrtorony-kilátót, és megmásztuk a Csúcs-hegyet, idén pedig délre mentünk, és az Aranyház-gejzírkúpokat kerestük meg.
Mindig a Levendulaház melletti ingyenes parkolóban állunk meg újabban, amikor autóval jövünk.
Most is. Innen indulunk a sárga jelzésen.
A Belső-tónak tavaly lettem a szerelmese. Szerintem gyönyörű a tó, és falura való rálátás is.  Az ürgéket is tavaly fedeztük fel. Most sajnos nem bújnak elő olyan tömegesen, csak messziről látjuk a kibukkanó fejecskéket, de nem engednek közel magukhoz.
A tó mellett a sárga jelzésen indulunk el, egy darabon a főút mellett haladunk.

Az út mellől hamarosan bevetettük magunkat az erdőbe. Elég vadregényes volt, és ez a szakasz kevésbé is volt izgalmas. Csak mentünk, mentünk, és vártuk, hogy elérjük a célunkat.

 Aztán egyszer csak elkezdett sziklásodni a terep, és akkor már bizakodhattunk, hogy lassan célba érünk. Csakhamar el is értünk a Borsóköves-kúpig, amit a fiúk meg is másztak, természetesen. 

Ekkor már kezdték elhinni, hogy nem lesz ez a túra olyan rossz. 😃
Nemsokára bele is botlottunk egy újabb gejzírkúpba, a Kalapos-kúpba. 

Amikor a jelzőtáblákon megláttuk az Átjáró-barlang kiírást, gondolkodás nélkül arra kanyarodtunk. Út közben felelevenítettük a legutóbbi János-hegyi kirándulásunkkor látott átjáró-barlangos emlékeinket.

Bár szerintem alig mentünk valamicskét, a gyerekek ekkorra már eléggé elfáradtak. Legalábbis ők ezt mondták. Csak azért voltak hajlandók felkelni egy farönkről, mert azt mondtuk nekik, hogy innen már a kocsi felé megyünk. Ami tulajdonképpen igaz is volt...
Csak út közben még belebotlottunk az igazi célunkba, az Aranyházba, mely nevét a rátelepedett sárga színű zuzmóról kapta. Az Aranyház  a Tihanyi-félsziget legnagyobb, legismertebb forráskúpja.  A forráskúp legfelső része egy kb. 30 méter hosszú észak-déli irányú tarajt képez. Ennek a tarajnak a déli végében, 185 méter tengerszint feletti magasságban találjuk az előző  barlangot. 

Innen "csak" a Belső-tóra nyílt szép rálátás...

De kicsit arrébb, a Hármashegyi-kúpról már szép panorámát láttunk a Balaton felé is. 

Különös vonzódásom a lépcsők iránt. Imádom őket fényképezni. 

Innen már pikkpakk visszaértünk az autóhoz.