Likava vára

Trencsént elhagyva, Rózsahegy ( Ruzomberok) felé indultunk. Autópályán mentünk, és egészen jól is haladtunk. Út közben egy-egy hegytetőn, hegyoldalban láttunk még várakat, de a tervünk az volt, hogy Rózsahegy fölött, Likavában nézzük meg az ottani várat. Feri találta a neten, amikor azt nézegettük, hogy hol álljunk meg pihenni. Ez volt az elsődleges terv, hogy itt állunk meg hosszabban. Trencsén csak közbejött, és  kicsit el is csúsztunk az idővel a nagy várnézésben, de ha már kitaláltuk, nem akartunk róla lemondani, így mindenképpen arra mentünk, hogy legalább rápillantsunk a várra. 

Már út közben elkezdett beborulni az ég. Aznap estére ígérték a lehűlést a nagy kánikula után. De akkor még nem volt gáz, még jól is esett a hűvös. És olyan szép volt az út, hegyek a távolban, majd egyre közelebb, mellettünk a Vág kanyargott. Klassz volt!

A Vág Szlovákia leghosszabb folyója, teljes hosszában ( 403 km) Szlovákiában folyik, és a Duna bal oldali mellékfolyója.

Waze-val mentünk. Ami persze megint egy olyan útra vezetett, ami számunkra járhatatlan volt, át egy tehenészfarmon, sáros földúton, és trágyaszag közepén, de amikor rákanyarodtunk  akkor azt gondoltuk, hogy ez egy amolyan szervíz út, ami átvezet a gazdaságon. Hát nem, mert a végén zárva volt a kerítés. Mellettünk pedig ott volt a vár, és hívogatott. Szerencsére vissza tudtunk fordulni minden bökkenő nélkül, és végül rá is találtunk a helyes útra, ami egy út széli parkolóba vezetett, és nyilakkal jelölték, hogy merre kell menni a vár felé.

A várat 1315-ben említik először írásban, de úgy gondolják ennél jóval korábban állhatott már itt egy vár. A 15.században a Hunyadi család birtokában volt, és folyamatosan bővítették, és ekkor épült az alsóvár. Az erődítést a 17.szadban a Thökölyek fejezték be, de a Rákóczi-szabadságharc idején, 1707-ben a visszavonuló kurucok lerombolták. Azóta, évszázadokig romlott az állapota, és csak az utóbbi években kezdődtek meg a rekonstrukciós munkálatok. A felújított Hunyadi-tornyban vártörténeti kiállítás látható, és a várban kapott helyett a Liptói Múzeum is. 

Az erdő felé kanyarodunk, amerre a nyíl mutat, átvágunk egy éppen épülő felüljáró munkálatin, és már haladunk is az erdei ösvényen.

Kezdetben egy keskeny, elég gazos ösvény vezetett, de ez az útépítés után egy jól járható erdei útba torkollott, és végig nagyon jól jelezve van a követendő út, még a csalánosabb részen is.

Felüljáróépítés. Éppen a tehenészet mögött. Valószínű ezért akart a waze erre hozni, mert mi is úgy vettük ki, mintha a gazdaságon keresztül közlekednének az útépítő járművek. Csakhogy arra nincs rendes út. Leginkább semmilyen sincs. Szóval ne menjetek waze-val! A sima hagyományos gps vitt rá minket is a jó útra, és így lett meg a parkoló.

Az út fölfelé nem volt nagyon megerőltető. Csak a végefelé volt egy kis meredekebb kaptató, de simán vállalható volt még Marcinak is. Bár ők pont a meredek részeket szeretik inkább. :-)

 Nagyjából fél óra alatt felértünk a vár alá.

Elég hamar fölértünk a várhoz. azt tudtuk, láttuk a lenti táblán, hogy már nincs nyitva, de ott fönt az is kiderült, hogy bármikor is jöttünk volna a nap folyamán, mindenképp zárt ajtókat találunk, mert a várat idén felújítás miatt nem lehet egyáltalán látogatni.
De hogy ne menjünk el csak úgy dolgunk végezetlenül, és mert annyira klassz volt az a vár, ahogy ott magasodott a fejünk fölé a nagy meredek falaival, hát találtunk egy kis ösvényt, ami elvezetett a vár mellett, így elindultunk rajta.

Bár az ösvény nem volt épp turistabarát, látszott, hogy csak az arra tévedő kirándulók taposták ki, jobb híján. De azért érdemes volt végigverekedni magunkat rajta, mert klasszul ráláttunk a várra minden oldalról, egy helyen még a kilátást is meg tudtuk nézni, és még a csalánok sem csíptek össze. :-) A szikla tetején magasodó vár ablakaiból, és a toronyból bizonyára sokkal-sokkal jobban, és messzebbre el lehet látni. De már ennek is örültünk. 

A sziklafalban itt-ott kis barlangszerű járatokat láttunk, volt, amelyik le is volt zárva. 

 Fölöttünk a várfal. Elég félelmetes, nem?

Lefelé jövet.

Szóval, ha erre jártok, akkor idén nem tudtok bemenni, csak körbejárni, és akkor legyen nálatok valami machete, amivel a csalánost irtani tudjátok. Nálunk nem volt, így mi nagyokat szökeltünk, hogy elkerüljük a csípéseket.
Lefelé jövet már elkezdett csöpögni az eső, és mire az autóhoz értünk már esett is. Épp, hogy megúsztuk. Mire elindultunk, addigra már annyira dörgött és villámlott, és annyira félelmetes volt, majd annyira zuhogott is mellé, hogy alig láttunk ki az ablakon. Ez csak azért volt némi hátrány, mert épp a kanyargós hegyi úton jöttünk lefelé. Nem lett volna nagy hátrány, ha látunk is valamit. Ömlött az eső, és akkorákat villámlott, és néha hallottuk, hogy a közelben csap be valahová. Nagyon apokaliptikus volt.
Ennyit láttunk. kábé. Később még ennyit sem. Akkor már fényképezni sem mertem tudtam.

Aztán lassan csöndesedett a vihar, lassan haladtunk mi is ki a hegyekből. De amikor már azt gondoltuk, hogy na most már túl vagyunk rajta, akkor újra lecsapott. Majd amikor már Magyarországon jártunk, Nógrádnál, akkor harmadjára is keresztezte az utunkat ugyanaz a villámlós, dörgős, ömlő eső. Háromszor mentünk keresztül rajta, mindháromszor ugyanolyan intenzitással zuhogott-dörgött- és villámlott. És bár nagyon remekbeszabott fotósokálma villámlásokat láttunk, tényleg volt pár olyan, hogy tátva maradt a szánk, de azért tudtuk volna nélkülözni. Már csak abban bíztunk, hogy amikor bekanyarodunk a ház elé, és fel kell pakolni a gyerekeket és a cuccokat a lakásba, akkor épp nem fog esni.
Szerencsénk volt. Épp akkor nem esett annyira. Hazaértünk.