Tihanyi kirándulás 2., Csúcs-hegy

Az apáti-hegyi kirándulásunk alkalmával láttuk, hogy többen, akik velünk együtt voltak fenn a kilátóban, az ellenkező irányba, a Csúcs-hegy felé indulnak, de mivel az autónkat a Belső-tó partján hagytuk, és meglehetősen meleg is volt, és fáradtak is voltunk, meg az ebédidő is közeledett, ezért nem vágtunk abba bele, hogy a  tanösvénykört egyben tegyük meg, inkább csak megjegyeztük magunknak, hogy majd egy másik alkalommal a másik hegyre is felmegyünk. És még az őslevendulás is birizgáltaa a fantáziánkat, amit így utólag visszanézve a képeken, és visszagondolva láttunk föntről, a kilátóból, csak nem nem sejtettük, hogy az az. Tudtuk, hogy ott kéne lennie, a Csúcs-hegy és az Apáti-hegy között, de nem volt már annyira szembetűnő, hogy felismerjük. Szóval e miatt is akartunk még egyszer utánajárni a dolognak. 

Ezúttal Sajkod felől jöttünk, ami megint csak régi vágyam volt, azon az úton ott Tihany után bekanyarodni. Hát most mi is ott kanyarodtunk be. A faluba a kilátó átadása és megnyitása óta, nagyjából tavasz óta nem lehet már autóval behajtani csak célforgalomban. A sajkodiak, a sajkodi nyaralók féltik (joggal) a magányukat, az elszigeteltségüket, a háborítatlanságukat. Állítólag  sajkodi Balatonpart is egy kicsit vadregényes, és hogy remek árnyékos strandja van. Föntről mi nem láttuk közvetlenül a strandot, csak a csónakkikötőt, és hallottuk, hogy megy odalent az élet. 

Szóval, a falu szélén, közvetlenül  az Apáti Étterem előtt parkoltunk le, és innen indultunk fölfelé. 

Valóban nagyon klassz lehet is nyaralni, ( nem véletlenül választotta Németh László sem épp ezt a csendes félszigeti falut nyaralóhelyéül) biztos lakni is nagyon jó lehet itt, , bár az már lehet, hogy túl valóságtól távoli lenne.

Remek kis ( és nagy) nyaralók kísérték fel az utunkat, Balatonra néző hatalmas terasz, nagy zöld füves kert, hatalmas árnyékot adó fákkal. Hmmm.... és volt néhány elhagyatott telek is, ahol csak úgy állt üresen egy szép bazalttéglás házikó, és verte fel a gaz, de ezek még így elhagyatottságukban is szépek voltak.

A Mályva utcát elhagyva egy jobb kanyarral már bent is vagyunk a fák között.

Majd a nagy tisztásnál, ahol összefut az út az Apáti templomromtól jövő úttal, ott mi nem a kilátó felé kanyarodunk, hanem ugyancsak jobbra, föl a hegyre.

Nem kellett nagyon sokat menni, hogy az út a sima, uncsi földútból sziklás kapaszkodóvá váljon, nem a vészes fajta, de azért már oda kellett figyelnünk, hogy hogy lépjünk. Ez tulajdonképpen az Apáti-hegyet és a Csúcs-hegyet összekötő Nyereg-hegy volt.

Amikor elértük az első nagyobb gejzírkúpot, amit meg is lehetett valamelyest mászni,akkor már tudtuk, hogy jó helyen vagyunk. Előttünk/alattunk a Balaton, mellettünk a sziklák, mi kell még több? Mondjuk dögmeleg volt, talán ez volt az egyetlen negatív, de hát nyáron mi legyen, ha nem meleg :-) A fiúk elég sokat nyávogtak miatta, de amikor árnyékosba értünk helyreállt az egyensúly.

A tanösvény és a sárga út olykor kettéválik, majd újra összeér. Mi az első elágazásnál a sárgán mentünk tovább fönt,  testközelben a gejzírkúpokkal, míg a zöld lefelé vitt, és alulról mutatta meg azokat.

A második ilyen elágazásnál viszont a tanösvény felé mentünk, és így jutottunk el az un. Sobri Jóska barlanghoz, ami igazából egy forrásbarlang volt, és a legenda szerint Sobri Jóska is bujkált itt egy időben.

Kürtőlyuk a barlang tetején.

Innen már csak egy kis emelkedő volt , és fenn is voltunk a csúcson, ami igazából nem adott túl sok pluszt a kiránduláshoz, sem látványban, sem élményben, mert se egy pihenőhely, se egy kiépített kilátóhely, se semmi nincs odafönt, leszámítva egy útbaigazító táblát, hogy merre tovább. Kicsit azért behúzódtunk az árnyékosba, találtunk egy leülésre alkalmas szikladarabot, és uzsonnáztunk, ittunk.

De mivel az Őslevendulásba még mindig nem futottunk bele, de valahol ott kellett volna lennie út közben, csak abban az irányba, a hegy bal oldala felé egyáltalán nem volt rálátás semmire, így Feri és Milán elindultak lefelé, a vélt jó irányba, hogy felderítsék a terepet. Mi addig fönt időztünk,  közben pedig egy klassz gyíkot is láttunk. 

Aztán visszajöttek a felderítők, és elmesélték, hogy már majdnem visszafordultak, hogy nincs itt semmiféle levendulás, amikor Feri megnézte a turista alkalmazását, és még egy kicsit arrébb mentek, és akkor már rájöttek, hogy jó helyen járnak, csak nem ilyennek képzelték, merthogy csupán annyit láttak, hogy néhány hevenyészett, de valóban öreg levendulatő kókadozik a mandulafák tövében szétszórva, teljesen rendezetlenül, és látszólag  gazosan.

Mondjuk biztos más képet mutat, amikor virágzásában van, és minden bokor csupa lila, azt mesélték, hogy már alig-alig volt rajtuk virág. Hát ezért nem tűnt fel onnan föntről pár nappal korábban.

Az Őslevendulást még az 1920-as években telepítette Bittera Gyula, korának neves gyógynövény szakértője, egyenesen Franciaországból hozott levendulával, és ez volt az első ilyen nagy, ipari méretű levendula ültetvény.

Visszafelé már gyorsabban haladtunk, nem álltunk meg minden sarkon bámészkodni és fényképezni, és húzott vissza az üres hasunk az autóhoz :-)

Izgalmas kirándulás volt, nem megerőltető, mégis van benne kihívás, lehet sziklát mászni a gyerekeknek, Balatont nézni a felnőtteknek.  3 km oda-vissza, mi kb. 2 óra alatt tettük meg, de fölfelé többet időztünk. 

És még mindig tartogat számunkra a félsziget kincseket, már idén nyáron elterveztük, hogy jövő nyáron tovább folytatjuk a másik irányba a felfedezést.