2021. május 20.

Zuglói japánkert

( 2020. július)

Van itt Zuglóban egy kertészeti szakközépiskola,  aminek a kertjében 1928 óta létezik egy japánkert, az ország első japánkertje. Régóta tudom, hogy ott van, és hogty látogatható, de valahogy sosem került sor arra, hogy el is menjünk megnézni, pedig pl. cseresznyefa virágzáskor különösen szép. 

Varga Márton, az intézmény alapítója, és névadója tervezte és építette  a kertet 1928–ban. A japán császári család tagja, Takamacu herceg és felesége 1931-ben fel is keresték, és látogatásuk alkalmával tetszésüket növények ajándékozásával fejezték ki. Ezen növények még ma is a kert részét képezik. 

Aztán az elmúlt 1-2 évben igencsak nagy marketinget kapott, és szinte nem volt olyan internetes utazós portál, ahol ne jött volna szembe. 

Úgyhogy, mikor Mátéval, és az ő törött kezével kettesben maradtunk itthon, akkor elsétáltunk egy délután a japánkertbe, ami egy rövid kis délutáni sétára tökéletes programnak kínálkozott. 

Az iskola portáján kellett jegyet venni, és a portás bácsi nagyon aranyos és jópofa volt. Adott vmi silány minőségben nyomtatott papírt a kertről, útbaigazított és már mentünk is. 

Sokan a nyugalom szigeteként emlegetik a bejegyzésükben. Ottjártunkkor mondjuk minden volt, csak nyugalom nem, de megerőltetés nélkül  el tudom képzelni a helyről, hogy egy kevésbé zsúfolt napon valóban kellemes itt elidőzni, ücsörögni a díszes kőpadokon, nézni a csörgedező kis vízeséseket, a hatalmas fákat. Valóban egy kis zöld sziget a lakóépületek között. 

De amikor mi voltunk, akkor sajnos elég nagy volt a nyüzsi, és nemhogy bámészkodni, és megnyugodni nem volt lehetőségünk, de még csöndben lenni sem. Egy nagyobb család, vagy társaság több kisgyerekkel épp ezt a kiskertet gondolták délutáni piknikhelyszínnek, és bár alapból nem voltak zajosabbak, mint ilyenkor az emberek szoktak lenni, mégis ebben a környezetben zavaró volt folyamatos nevetgélés, a gyerekek szaladgálása, kiabálása, a felnőttek gyerekek után kiabálása, a fegyelmezés, hogy ne másszanak fel a fára, ne menjenek a vízbe, stb... 

Egy másik 3-4 fős felnőtt társaságban pedig volt egy mindenhezértő, aki minden növényről, minden madárról, és egyébként úgy mindenről mindent tudott, és ezt a tudását fennhangon közvetítette is, bár szemmel láthatóan a saját társáságát sem érdekelte a mondavalója, legalábbis olyan részletességben nem. 

Na de...  ennek ellenére azért próbáltuk megélni a helyet, és magunkba szívni minden szépséget, amit láttunk. Az ilyen helyeken mindig nagyon bánom, hogy egyáltalán nem értek a növényekhez. Persze látom ám, hogy szép nagy fa, meg hogy valamilyen fenyőféle, de semmi több... talán ezért is nem tudok annyira nagyon ámulatba esni... mert nem tudom, hogy EZ a fa igen nagy ritkaság ám, és csak 1 van belőle a bolygón éppen itt... na nem, csak értitek... én simán elsétálnék egy ilyen nagy ritkaság mellett is, ha nem villog rajta egy figyelemfelkeltő tábla, hogy nézzem meg. 

Kellemeset sétáltunk Mátéval, és tetszett is kert, és értékeltem is a sok munkát ami benne van, meg hogy ilyen régóta vigyáznak rá, de bennem nem fogalmazódtak meg olyan fennkölt közhelyek, amiket olvastam róla korábban. pl. egy cseppnyi ázsia, titokzatos oázis, a csend és a  nyugalom szigete, a csendes elmélkedés és a magunkbafordulás helye... Nekem ez ez szépen gondozott kert, amiben sok különleges fajta növényt gondoznak. 

De azért aki erre jár, annak mindenképp érdemes egy kört tennie, mert tényleg szép. 























Lilaakác lugas. Sajnos a lilaakác virágzáson már rég túl voltunk akkor. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése