Zanjic, hajózás, Kék-barlang

 Sokat olvastam a nyaralás előtt, hogy mi mindent érdemes megnézni, csinálni, ha az ember a Kotori-öböl felé jár, és a Kék-barlangot mindenhol nagyon ajánlották. Nyilvánvaló, hogy a tengerparti városok mindegyikében be lehet fizetni a legkülönfélébb hajókirándulásokra, rövidebbekre, hosszabbakra, egész naposakra, tényleg ezer a lehetőség, de nyilván mindegyik elég borsos áron elérhető, ami nekünk ötünknek már elég fájó összeg. Amit ha nem muszáj nem akarunk csak úgy kiadni a kezünkből, úgyhogy elkezdtem alaposan átböngészni az internetet, hogy hogyan lehetne esetleg olcsóbban kihozni egy hajókázást. 

Egy blogban,  annak is egy réges-régi bejegyzésében azt olvastam, hogy megkerülve a sétányos hiénákat, kis motorcsónakokkal oldották meg a kék barlangos látogatást. A bejegyzésben Herceg Noviból áthajóztak Zanjicébe, és ott csónakot váltva mentek a barlanghoz, majd vissza, gyakorlatilag az utazásszervezők által kínált ár töredékéért. 

Mi meg úgy voltunkk vele, hogy egy próbát megér, legfeljebb hajózás nem lesz belőle, csak strandolás. Zanjice egyébként is azon a félszigeten fekszik, a Lusticán, ahol Montenegró olajfa ültetvényének a legjava van, úgyhogy nagy hibát semmiképp nem követhettünk volna el, akár sikerül hajóznunk, akár nem. Úgyhogy Zajnice felé vettük az irányt. 

Mint mindig, most is azt kell mondanom, hogy már az odavezető út is elképesztően gyönyörű volt. 

Az egykori érintetlen félszigetet is elérte mára a szállodásítás, és egy-egy szakaszon egy egész új várost építenek, vadi új csilivili utak, földből kinövő hatalmas luxuskomplexumok, szállodák jachkikötőkkel... Eléggé tájidegen volt, de nyilván van erre igény. 

Zanjicébe érkezve leparkoltunk, és elindultunk a víz felé, tulajdonképpen vakon, mert nemigen tudtuk merre induljunk. Aztán ahogy mentünk a parton éppen láttuk, hogy kiköt egy kis motorcsónak és két gyerek meg egy férfi száll ki belőle, úgyhogy gyprsan odasiettünk, hogy megérdeklődjük, hogy elvinne-e minket is egy körre. És szerencsénk volt, mert sikerült megalkdnunk vele, és 40 euróért elvitt minket a barlanghoz, ami nagyon jutányos árnak minősült. 

Út közben elhaladtunk a Mamula- erőd mellett is, ami egy Monarchiabeli erődítmény volt, de a két világháború között börtönként működött, és  a második világháború idején az olasz megszállók sokakat megkínoztak ezen a helyen. És állítólag Titó is ide hurcolta vélt- és valós ellenségeit megkínozni. Viszont a  szigetet egy egyiptomi cég megvette és luxusszállodává alakította az egykori börtönerődítményt, így mezei külsősöknek már nem lehet a sziget partjainál kikötni. Korábban ez az erődsziget is szerepelt a kirándulások programjában. Hát kinek-hogy... én nem biztos, hogy egy kínzókamrából kialakított luxusszobában tudnék nyugodtan aludni... 

Egy másik monarchiakorabeli erőd, amihez a hajózás után el is tudtunk sétálni a part mentén. 

A csodálatos kék messzeség

A csipkés parti sziklák

A barlangnál várnunk kellett egy kicsit, mert volt bent egy nagyobb hajó. Ekkor nyert csak igazolást végleg, hogy milyen jó, hogy nem egy olyan sokszemélyessel jöttünk. Ezzel a kis motorcsónakkal sokkal barátibb és ember- és természetközelibb közelibb volt az egész. 

A beszűrődő napfény a sziklák belső felületéről úgy világítja meg a barlangban lévő tengervizet, hogy az szinte kéken fluoreszkál. Sőt.. türkizkéken! 

Az öböl bejárata a tenger felől. Bal oldalon Horvátország, jobbra Montenegró hegyei. 

A barlang előtti öbölben csobbanhattak egyet afiúk. 

Nagyon jó élmény volt a motorcsónakázás, a tenger ezer színben pompázott, a végtelensége pedig mindig ámulatba ejt. 

Kirándulás a Vramacon

 Mielőtt Montenegróba nem jöttünk, soha azelőtt nem láttam igaziból erdőtüzet, égő hegyoldalt. Talán a második napon lettünk arra figyelmesek, hogy a szemközti hegyoldalon ég egy darabon a cserjés. Majd ahogy figyeltük egyre nagyobb területen szó szerint lángolt, és füstölt. Nagyon félelmetes látvány volt. Majd azt is láttuk, ahogy helikopterekkel próbálták kordában tartani, és közben vártuk a beígért esőt, ami a negyedik nap éjszakáján érkezett meg. Nagyon nagy esőt kaptunk, de nem bántuk, tudtuk, kell, hogy elaludjon a tűz. 

És el is aludt. Reggel füstmentes, lángoló hegyoldalmentes látványra ébredtünk. 

Az éjjeli esőnek köszönhetően a hőmérséklet sem vol  még olyan izmos, de mivel előző nap egész nap strandoltunk, és az esőnek köszönhetően már a tűztől sem kellett tartanunk, bár a mi hegyünkön pont nem volt erdőtűz, így joggal dobtam be aznapra, hogy márpedig ma felmegyünk a hegyekbe. 

A mi falunkból 2 helyen is mutatott tábla kiránduló útvonalakat, úgyhogy az egyiken elindultunk. Én korábban már láttam, hogy Tivat felett van egy elhagyott falu, ( Gornja Lastva) ami a google értékelések szerint nincs ugyan patinás rendben, kissé omladozó, és elhanyagolt, viszont remek onnan a panoráma az öbölre. Ezt vettük tulajdonképpen célba. Legalábbis mikor elindultunk azt hittük, hogy ez lesz a célunk. 

A z út teljesen korrekten indult, széles kikövezett, néhol lépcsős út vezett fel a hegyoldalon, be az erdőbe. Az első meglepetés akkor ért, amikor az utunkat egy teknősbéka keresztezte. Még szerencse, hogy a lábunk elé néztünk, mert az eső miatt csúszós volt a kő, így nem léptünk rá, csak tisztes távolságból megcsodáltuk. 

A második meglepetés az volt, amikor észleltük, hogy bizony letértünk az útról. Nem nagyon, és sejtettük is, hogy hol lehetett, egy háznál a falra ki volt téve a piros turistajel, és én haladtam tovább fölfelé a kitaposottabbnak tűnő úton, de valószínű ott el kellett volna kanyarodni. Csak  a háznál kutyák is voltak, amik elkezdtek ugatni, és utóbb kiderült, hogy meg voltak kötve, mégis elvonta a figyelmünket, és nem néztük meg alaposan, hogy van-e másik lehetőség. Így aztán volt egy kalandos fél óránk, mre visszakavirnyáltunk a kijelölt útra. Itt igazi bozótoson kellett keresztülvágnunk, meg valami kecskelegeltetős útszakaszokon, és bíztunk benne, hogy hamarosan rátérünk a kijelölt útra, és az majd jobb lesz. Ezzel bíztattuk a gyerekeket is. Ki is értünk, de a kijelölt út sem volt jelentősen jobb, mint az ösvény.A  jelölések is hol voltak, hol nem, de itt azért néha már láttuk, hogy haladunk fölfelé, és alattunk volt az öböl kéksége, ami azért nagyon szép volt. 

Aztán egyszer csak felsejlett a szomszéd hegy tetején egy templomtoronyszerűség, úgyhogy azt gondoltuk oda megyünk. Így, hogy láttuk már magunk előtt a célt, és az útviszonyok is javultak annyira, hogy nem kellett a dzsindzsáson átverekednünk magunkat, hanem egy relatív jól járható sziklás emelkedőt kellett már csak leküzdenünk, így kicsit javult a közhangulat is. 

Alattunk Tivat.

Lefelé egy másik ösvényen jöttünk le, szerencsére nem kellett visszaverekednünk magunkat az erdős úton, mert bár engem nem vágott azért annyira földhöz, de még egyszer megjárni már nekem sem lett volna sok kedvem. Lefelé szinte végig egy köves-sziklás úton jöttünk. A változatosság kedvéért lefelé Milánnak gurult el a gyógyszerre, úgyhogy ő 10 méterrel utánunk kullogott nagy duzzogva. 

És már majdnem lent voltunk a faluban, amikor egyszer egy lépésnél megmozdítottam  lábammal egy nagyobb lapos kődarabot, ami alatt méhek voltak, hármat láttam elröppenni,  és persze, hogy az egyik belecsípett a lábszáramba. A vádlim alján, a bokám felett. Iszonyatosan fájt maga a csípés, de rögtön kiabáltam Marciéknak, akik mögöttem haladtak, hogy vigyázzanak, de jó gyorsan iszkoltunk a környékről. Szerencsére mást nem csíptek meg. 

Aztán itthon, amikor néztem a térképet, akkor láttam, hogy igazából az a falu, amit én kinéztem, az a szomszéd hegen volt, kicsit tovább kellett volna még menni. Ez a kistemplom csak mint viewpoint volt feltüntetve a térképen. Na de sebaj... innen is szép volt a kilátás.